Elbúcsúztam Rossitól

2021.12.24. 17:07

Tavullia, egy héttel a második misanói futam után, egy héttel a mindent lezáró valenciai előtt. A város már kihalt, a MotoGP-re érkező rajongók hada távozott, csendesnek tűnik minden, az idő szokásosan kellemes. Szombat délután, két nap múlva Mindenszentek.

Olaszország katolikus, ennek ellenére sokan mégis Halloweenre készülnek, az új generáció hiszi, a kettő nem zárja ki egymást. Ötnapos újságíróturnénk utolsó állomása, bónuszként, ahova csak pihenni érkeztünk, és mert jó a tenger mellett sétálni késő ősszel, az elmúlt évek viszontagságai ezt nem tették lehetővé. No meg búcsúzni Valentino Rossitól, a magam módján, csendben, inkább odabent, magamban rendezgetve. Huszonhat évet nehéz, főleg ha köré épül az életed, fiatalságod, emlékeid, ünnepeid, örömteli pillanataid, a gyászod, egyszóval minden. A mindennapok része volt, nincs mese, ezt engedjük el, illetve próbáljuk folyamatosan. Talán ez is gyászfolyamat, ki tudja.

A tervek nélküli szombaton végül Raffi kérdezi reggeli közben, miért nem megyünk ki egy pillanatra a ranch-re, hiszen a bajnok az összes, futamok közötti szombatot ott tölti. És bár kissé tanácstalan voltam, mégsem lehettem abban biztos, hogy a velem tartó, végtelen türelmes, odaadó és szeretetteljes nő az utolsó két napban is egy számára teljesen idegen világot választana az uszadékfák gyűjtése helyett, de biztat, menjünk, legalább egy kicsit, látni akarja azt a fickót, aki képes az elmúlt években kétszer is letaszítani a Pápát a népszerűségi versenyben a katolikus vallás epicentrumában. Elképzelni sem tudja, miként lehet valakinek ilyen mértékű személyi kultusza, személyesen szeretné megtapasztalni.

Miután nyugtáztam Raffi javaslatát, indulás előtt odabökte, három körül szokott érkezni. Rövid bevásárlás és tengerparti piacozás után vettünk némi vásárfiát Migno szüleinek kacatos boltjában, majd újra Tavullia felé vettük az irányt. A ranch felé közeledve a szürreális látvány után pontosan tudtam, mire számíthatunk. Házaspár parkolt az út mellett, jó rálátással Rossi flat track katlanjára, lejjebb pedig azon prózai okból kifolyólag nem mentek, hogy a törpenövésű férfi ezen a ponton látta legjobban távcsővel a kilométerre húzódó történéseket, és miközben messzelátójával babrált, felesége kempingszékeket készített az autó mellé. Bevallom, erre mégsem voltam felkészülve, végül balra fordultunk, a pálya felé vezető útra, amely mellett szinte közvetlenül, előre megfontoltan, a domboldalban kialakított parkoló húzódott, a családi házas övezet végén enyhén keresztben álló autó biztonsági őrrel, aki folyamatos élő kapcsolatban volt a lentiekkel.

Alapos megfontolásból így gyalog indultunk a pálya felé a vörösfenyők között vezető úton, amikor mögöttünk Dacia Duster fékezett, a benne ülő negyvenhatos pulóveres fickó pedig felajánlotta, elvisz bennünket egy darabon. Egy kilométerrel később, a levezető úton, a pályától vagy két kilométerre sorompó az út közepén, a férfi lassított, majd közölte, közös utazásunk sajnos eddig tartott, a Rossit látni akaró, nem meghívott közönség jegye ide szól, így kiszálltunk. A látvány egészen megdöbbentő volt, a sorompótól balra, maréknyi füves területen nagyjából vagy száz ember várakozott a kerítésre tapadva, hogy legalább egy pillanatra láthassák hősüket. A területre belépve úgy érzem magam, mint egy bezárt kutyakennelben, pedig csak búcsúzkodni jöttem. Volt, aki babakocsival, volt aki kiskutyával érkezett, és persze akadt, aki mindkettővel. Kempingszékkel, asztallal, pléddel - az árnyékban már csípett a késő október.

Délután kettő lehetett, amikor érkeztünk, és Raffaela említette, hogy vendégházának földszinti lakói is ide igyekeztek, csak ők reggel hétkor. A negyvenes pár Toscanából utazik kéthetente Tavulliába, hogy minden szombaton aláírassanak valamit Rossival. Péntek éjszaka érkeznek, a legkisebb, legolcsóbb szobát kérik, vasárnap délelőtt pedig hazamennek, mert a nő tanár, az óráira kell készülnie. Férje Rossi aláírását tetováltatta alkarjára. Tényleg komolyan vették a szombatot, éjfélkor érkeztek, hatkor keltek, hétre már kint voltak, hogy a drótkerítés első vonalában kapjanak helyet, növelve a közös fotó esélyét, ehhez viszont a szállásról fa étkezőszéket visznek magukkal, hogy a spártai létben némi komfort is teret nyerjen. Amikor a nő meglát, megörül, a férjét odatuszkolja, majd odafut egy pillanatra, és jelzi, ha Rossi érkezik, megengedi, hogy egy pillanatra odaálljak a helyükre, hátha nekem is sikerül. Hálásan megköszönöm, de jelzem, hogy inkább szabadon lófrálnék, kívülről követjük az eseményeket, a Grissini adta élvezet kielégít. Végül úgy döntünk, naposabb helyet keresünk, kimegyünk vissza az útra, és sétálgatunk kicsit, meg amúgy is, Rossi is csak azon az úton érkezhet, legfeljebb feltartóztatom.

A jelenség megdöbbentő, az emberek csak özönlenek, mire elhagyjuk az elkerített részt, a tömeg megháromszorozta önmagát. Már a kapuból próbálok kilépni, amikor az őr hátrébb tessékel, Q3-as, piros Audi érkezik, német rendszámmal, a tömeg kiabálni kezd, amikor meglátja a sofőrt. A Ducati Superbike-üdvöskéje, Michael Ruben Rinaldi érkezik, mosolyog, megvárja, míg a sorompót nyitják, és továbbhajt. Talán kevesen tudják, de Rossi nem kizárólag az akadémia neveltjeit fogadja ezeken a szombatokon, a résztvevők száma néha elég vegyes, bár kétségtelen, Rinaldi a család barátja, helyi szintén, és egykor Rossi féltestvére, Luca Marini ellen csatázott a minimotorok között. A kacskaringós útra végül egyre többen tévedünk, a babakocsis nő szintén, a kutyát sétáltató anyuka sem tétlen, de míg mi valóban a szociális oldalát kutatjuk az egésznek, és a jelenséget figyeljük, ők vérkomolyan veszik, és szinte minden autó elé odaugranak. A mellettem álló, témát eddig nem követő, bár egyre érdeklődőbb, mindvégig szeretetteljesen viselkedő nő kezdi elhinni mindazt, amit mondtam, és más szemszögből vizsgálja a témát. Egyszerűen hihetetlen a számára ez a személyi kultusz, az ováció, amire egyetlen motorversenyző képes volt az elmúlt huszonhat évben, az a kissé szektás légkör, amely köré fejlődött, amelyben őt feltétel nélkül szeretik, rajonganak érte, és még akkor is képesek hat órát várni rá, amikor egyáltalán nem biztos, hogy valaha megérkezik, vagy netán meg is áll. Elképesztő volt testközelből átélni mindezt, de ahogy telt az idő, nekem is úgy tűnt, a három órát valahol mindenki tudja valakitől, mert kettő negyvenkor már egy gombostűt sem lehetett leejteni, én pedig áldottam a döntést, mely szerint elhagytuk a kennelt.

Háromnegyed három lehetett, amikor újabb Audi, ezúttal egy piros kombi A4 érkezett, szintén német rendszámmal, a tömeg pedig üvölteni kezdett, amikor messziről megpillantotta. Pecco Bagnaia érkezett, az előző hétvége győztese szerényen, bár kissé fáradt tekintettel, mosolyogva engedte le az ablakot, és vállalta velem életem első szelfijét, amelyről természetesen hiányzom. Nem az én műfajom, nem bánom. Három óra előtt öt perccel végül megérkezett a mentő, közben pedig olyan ifjú versenyzők gurultak apjukkal, furgonokkal, akik minden bizonnyal életük napjára készültek. A legenda otthonába érkeztek, ennek megfelelően kivétel nélkül napszemüvegben, homlokba mélyen behúzott baseball sapkában ültek a jobb elsőn, de a saját személyi kultuszukat kissé talán túlbecsülték, mivel őket senki nem állította meg. Három óra lehetett, amikor rajtam kívül még vagy tíz ember nézte az óráját egyszerre az úton lébecolva, és talán velem együtt mindenki úgy élte meg a pillanatot, mint amikor az elsőszülött gyermek világra jötte előtt tudod, ez az a pillanat, itt az idő, a magzatvíz bármely pillanatban elfolyhat. De bevallom, az élet fordulatait már megszoktam, és azt is, hogy egy fontos és feszült pillanatban mindig felkínál egy olyat, ami kissé elvonja a figyelmed, és próbára teszi a koncentrációt. Így voltunk mi is a napfényben sütkérező gyíkokkal, akik elképesztő nyugalomban léteztek, mintha nem érezték volna annak a súlyát, a motorversenyzés maga, bármely pillanatban érkezhet.

Miközben a gyíkokat bámulva bambultam, és időtlenné vált a pillanat, hirtelen halk bugyborgást hallottam mögöttem, és mire visszafordultam, érinthető közelségben volt a szürke kombi RS6, olasz rendszámmal, hiszen a főnöknek nincs szüksége alamizsnára. Tudtam, hogy ez az a pillanat, csupa nagybetűvel, a pillanat, amely lezárja a huszonhat évet, a gyermekkori emlékeket, a kanapén eltöltött mantrázó pillanatokat, az álmatlan éjszakákat, a végtelen álmodozást és álmokat, a beteljesült és be nem teljesült vágyakat, nagyjából a fiatalságom, a felnőtté válásom és férfivé érésem minden egyes lépését és másodpercét, az izgatott, téli tesztekről néhány képre vágyó, internetkávézó után kajtató februári fagyos estéket, egyszóval mindent. Hogy ez a búcsú pillanata, egyben a gyászé, és valami újnak a kezdete, az életnek, annak az életnek, amit eddig még nem nagyon ismertem. Erre volt ez a néhány másodperc, amíg a szürke Audi elgurult mellettem, és persze eszembe sem jutott, hogy megállítsam, de rajtam kívül senkinek sem, se kutyát sétáltató anyának, se a babakocsit toló nőnek, a levegő egyszerűen megfagyott, mintha mindenki csak ledermedt volna mint egy átkozott mesefilmben, amíg az Audi át nem gurult a sorompó alatt, amit ilyen gyorsan még soha nem engedtek le, majd félreállt, és lehúzódott a fűbe.

A tömeg talán ebben a pillanatban fogta fel, ami történik, mert egy szuszra üvölteni kezdett, harsogott a nép és mindenki, aki létezett. A sorompó előtt apa tolta kerekesszékben gyermekét a túloldalra, hátha, hátha megtörténik az isteni csoda, hátha megérinti, vagy nem is tudom. Sorrentino filmekbe illő jelenetek voltak, és ha nem tudom, hogy ez a valóság, azt hittem volna, előre megrendezett. A mellettem álló, eddig kutató tekintetű nő kontroll nélkül kapta elő telefonját, hogy rögzítse mindezt, talán az volt a pillanat, amire próbáltam felkészíteni, amit talán addig el sem hitt, mielőtt testközelből át nem élte. Valentino Rossi, a kilencszeres MotoGP-világbajnok, a sportág talán legnagyobb hőse hozta a szokásos szettet, szürke melegítőben, baseball sapkában sétált a fűre, és mivel jó kedve lehetett, aláírásosztásba, és közös fotókba kezdett. A közös fotók kizárólag maszkban készülhettek, de gyanítom, értékéből mit sem von le. Közel húsz perce lépegetett centiről centire, szorosan a kerítés mellett, de a szűnni nem akaró tömeg és a belógó kezek további perceket eredményeztek. Végül előkerültek a sisakok, a rajongók lógatták őket Rossi elé, a mellette álló biztonsági őr pedig regulázni próbálta a tömeget, és veszélyre hívta fel a figyelmet, amikor az egyik, sisakot belengető férfi karját megragadta. Rossi zsigerből nyúlt oda, eltaszította a biztonsági őr karját, és aláírta a relikviává váló, néhány perccel korábban még csak védőfelszerelésként funkcionáló tárgyat.

Ebédlőszékes alsó szomszédjaink is sorra kerültek, arcuk boldogságtól sugárzott, mégis elcsigázódott. Nyolc és fél órás várakozás után ez persze nem csoda. A mi oldalunkon álló néhány tucat rajongó a kiabálás közepette maradt cserben, Rossi autójához ballagott. A mellettünk álló, Marlon Brando ihletésű bőrdzsekiben tündöklő, középkorú, lilás hajú anya mérhetetlenül csalódott lett, mivel tinédzser korú gyermekének nem jutott, így szóban megdorgálta a leköszönő legendát, aki egy pillanatra megállt, odanézett, bólintott egyet, majd mosolyogva tovalépett. A következő pillanatban újra bugyborgott a szürke kombi, és megindult a völgy mélyébe, a pálya irányába, oda, ahová a szíve mindig is húzni fog. Az óránkra néztünk, négy körül járt már, így az uszadékfagyűjtést másnapra halasztottuk a titkos partszakaszon.

Kijelenthetjük, a Rossi-jelenséget tekintve semmi sem változott, mindössze annyi, hogy Mr. MotoGP kettő héttel később végleg befejezte, mi pedig elbúcsúztunk egy korszaktól, amit ebben a pillanatban értelmezni lehetetlen. Azt pedig végképp nehéz lenne megjósolni, hogy Tavullia zarándokhely mivolta változik-e valamiben. A választ gyanítom. 



Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalbike, és ettől mi éhen halunk.

A TB olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TB-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.