Négyszázezer alatt nincs túramotor. Na persze
Előveszem az előző éjjel kijegyzetelt listát. Van egy gyönyörű Suzuki GSX1100 Gyulán, három kofferrel, tizenhét éve egy tulajnál, progresszív első rugókkal, tűgörgős kormánynyakcsapággyal, fémhálós fékcsövekkel. Hű, az nagyon kéne. De találtam egy másik XJ900-at is, igaz, Abaújszántón. Hívom Katit (a GPS-em csak a bejelentkező képernyőt mutatja, amióta leejtettem), keresse ki a netről, melyik van közelebb. Innen, ahol vagyunk, Gyula 310, Abaújszántó 317 kilométer, de utóbbihoz majdnem végig autópálya vezet. Arra szavazunk.
Egyszer átfényezett, fémhálós fékcsöves, háromdobozos, megkímélt, 1989-es XJ-ről van szó. Betegség miatt eladó, állítólag nagyon jó, a tulaj évekig túrázott vele, főleg Varsóba és Erdélybe. Mi az a 317 kilométer egy 459 ezret futott Mercedesnek? Indítunk, megyünk. Látják, így lesz "a gyerekek délutáni alvása alatt elugrok kicsit"-ből másnap hajnalba átívelő, gigászi szopás. Mert az lett.
Délután hat óra volt, újra felhívtam a tulajt, hogy minimalizáljam a lyukra futás esélyeit. Kérdem, alkuképes-e az ár, mert ötszázezer forint azért nincs nálam. Meglepett csend a vonal túlsó végéről. Majd: "Biztosan fent maradt egy régi hirdetés, én 350 ezerért árulom – ez a jó hír. A rossz, hogy a motorról azóta eredetiségvizsgán kiderült, hogy nem '89-es, hanem '83-as. Hát ezért olcsóbb." Nahát, szép díl. Sebaj, ezeknek az XJ-knek állítólag nem árt a kilométer és az idő (muhaha).
Miskolc elég messze van, ott véget ér az autópálya, aztán onnan még iszonyú sokat kell kacskaringózni Abaújszántóig. Kihalt falvak, pislákoló közvilágítás, gomolygó éjjeli köd, sehol egy autó, mint valami világvégés filmben. Halálosan fáradtak vagyunk, mire megérkezünk.
A tulaj egy kicsi, földpadlós garázsba vezet. Ott áll a Yam. Szép. Közelebbről nézem, még jobban tetszik. Bontatlannak tűnő blokk, mindene oké, a kábelek a rejtett helyeken is eredetiek. Nedvek sehol, korrektek a telószimeringek, igaz, a plexi egyik sarkából hiányzik egy pici darab. "Megvan, eltettem, csak vissza kell ragasztani" – veszi elő egy dobozból. Elöl ott vannak a fémhálós fékcsövek.
Igen ám, de kiderül, hogy az akksi utoljára májusban látott áramot. Szárnyaló lelkesedésem alábbhagy. Negyed óra töltés után próbálkozunk. Forgat, szívató rajta, de nem indul. Újabb negyed óra, fentiek még egyszer. Újabb negyed óra, megint semmi. Előkerül egy gyertyakulcs, kitekerem a gyertyákat, a konyhai gázrezsón égetem le a rájuk kühedt benzinkokszot. Drótkefe sincs, így nem ér sokat az égetés, spaklival vakarászom az elektródákat. Összerakok mindent, indítózásra hármat köhint a motor. "Tolni kell, mert az önindító elszívja a feszültséget a szikráktól" – találom fel a meleg vizet.
Ki a 250 kilónyi vassal a csípős éjszakába. A sógorom tol, én lábujjhegyen pedálozok. Kettes, kuplung ráereszt, köhög, köhög, tojik ránk. "Gyorsabban, gyorsabban!" – hajtom szegény sógort, és már robogunk, mint a szénszállító 424-es Dorog előtt. Kidobom a kuplungot, néhány durranás, jár a motor. Gyönyörű a hangja. Aztán fuldoklik, megáll. Én is fuldoklok, a vér fémes íze a számban, hörgőimből literszám szabadul fel mindenféle gyanús váladék. Sógor sincs sokkal jobb színben – hiába, a rendszeres testmozgás hiánya bosszút áll az emberen.
Néptelen a falu, órák óta nincs autó a közelben, nekiállunk vonókötelet keresni. Igen ám, de a Kati Mercijében nincs kötél, ahhoz nem kell. A tulajnak Suzuki Swiftje van, sejthetik, hogy neki milyen gyakran van rá szüksége. Gyors haditerv, egy perccel később Encs felé repesztünk, oda-vissza alig harminc kilométer, fél óra múlva ott állunk a ropogósan új kötéllel a motor mellett.
Kis Morinit már vontattam , de ez egy burkolatos, nehéz motor. Hogyan hurkoljam rá a kötelet, ha nem akarom eltörni az idomot, kormányozni is szeretnék, viszont jó lenne, ha veszély esetén el tudnám engedni? Végül a blokkvédő cső hurkán vezetem át, felhozom a tükör száráig, majd azon egyszer körbetekerve megmarkolom. Indítunk. 250 kiló máshogy mozdul, mint a nem egészen mázsányi Morini. Rángat a Merci rendesen, tiszta vadnyugat, én a ló után kötött banditát játszom.
Miközben minden erőmmel azon vagyok, nehogy elessek, a vészleállító kapcsolót próbálom "run" állásban, a világításkapcsolót pedig helyzetjelzőn tartani (ezeket állandóan nyomja a kötél, tehát nem könnyű). Forgatom a gázt, állítgatom a szívatót, tekergetem a kulcsot, hátha valami kontakthibás. Néhány durranás még jön a kipufogóból, aztán síri csend. Kész, vége. Megkérem a tulajt, hogy a héten még próbálja beindítani nekem a motort. Ha hív, valahogy talán sikerül időt szakítanom, visszajövök érte.
Két nap múlva telefon. "Feltöltöttem az akksit, indítóztam, most szépen megy" – az abaújszántói XJ tulaja az. Gyönyörű duruzsolás, gázrángatásra staccato a telefonból. Este hat van, szervezkedni kezdek, végül Tóth Zoli barátom rááll: elvisz. "Hány kilométer? Kétszázhúsz? Motorral menjünk, úgy nagyobbat szívunk, ha bármi közbejön. Buli lesz!" – dönti el az alkalmazandó jármű típusát.
A szóban forgó gépezet egy MT-03-as Yamaha. Zoli A-s jogsija még nincs egészen egy éves, ezért nem vezethet utassal, tehát én kászálódok fel előre. Jó kis moci. Városba, meg rövid távra. Kezes, kiválóak a fékek, a futómű olvas az ember gondolataiban. De százharminccal, két személlyel, át az országon... Az más tészta.
A supermotós kormány és üléshelyzet kétszeresére növeli a szél erejét, a 660-as, egyhengeres blokk vibrációja ötven kilométer után zsibbasztó. Ezzel sem indulnék a Dolomitokba. Ráadásul 117 kilométernél kigyullad a tanklámpa – ehem, nem kevés ez?
Mezőkeresztesnél letérünk a pályáról, három faluval odébb találunk csak kutat, ott már benzinpárán kóválygunk. A Mio GPS valamiért nem talál műholdat, a benzinkút-tábla bevisz egy kis utcába, ami a semmibe vezet. Tekergünk. Végül az ösztöneinkre hagyatkozunk, a GPS is talál holdat, nagyjából egyszerre érünk a kúthoz – mi fizikálisan, a Mio virtuálisan.
Nyolc és fél liter, ennyi fér bele. Döbbenet. Tépünk tovább, nyúlnak az ízületeim, már a szemgolyóm is vibrál. Éjjel jó motorozni, illatos a levegő. A Dolomitokban . Magyarországon szarszagfelhő szarszagfelhőt ér, az oxigént a városokba száműzték. Mire eljutunk Encsig, esküszöm, már a tüdőm alján is van egy kupac fekália. Meg a bogarak – az ember először belegondol, hogy milyen sok van belőlük errefelé, aztán rájön, hogy azért, mert sok a trágya, aztán eszébe jutnak a bogarak kezdetleges emésztéséről szóló középiskolai tanulmányok, és máris rájött, hogy nem bogártetem, hanem vékony szarréteg borítja elölről, körítésként néhány, még rángatózó ízelt lábbal. Mmm, finom.
Negyed tizenegy, és már látjuk Abaújszántó City fényeit. Motor a garázsban, gombnyomás, pöcröff, duruzs. Egymás tenyerébe csapunk, a tulaj enged tízezer forintot a kétszeri leutazás miatt, gavalléria. Előkerül a tartalék kulcs is (gyári Yamaha), aztán nyolc gumipók segítségével felhőkarcolót építek a motorhoz járó Krauser-dobozokból és a tartójukból.
A motor működik ugyan, de az elmúlt egy évben tett vagy húsz kilométert. Ébredezik. A fordulatszámmérő bedöglött, mondta is a gazdi. De nem mutat a tankvisszajelző sem, a gumik puhák, a kuplung szorul és kint fog, a fék alig lassít, a sebmérőnek nem ég a fénye. Encsig araszolva kúszok, kanyarokban majdnem taknyalok, a motor összevissza úszik, gőzöm sincs, mi a tempónk, húsz lehet? Vagy hatvan?
Közben magára talál a fék, a kúton a gumik kapnak levegőt, a tankolástól feléled a benzinóra. A 3-as úton életre kel a fordulatszámmérő is; ha a kilométeróra világítása megjavulna magától, teljes lenne a műszerezettség. Nem szörnyű a futómű sem, mondta is a Motordoki, hogy az XJ kicsivel kezesebb, mint az FJ.
Autópályára lépünk, jobban csavarjuk. Hű, de jó! Százharminc, csak a sisakom zúg, különben egyáltalán nem cibál a szél. A motor hangja finom, nedves húsok csúszkálnak így egymáson a hentesnél. És ezertől bármilyen fordulatig húz. Nincs dadogás, nincs vezérműlánccsörömp, csak a színtiszta menés. Megpróbálom gyorsabban. Ugyanaz, nincs gyilkos szél, a motor könnyedén veszi a lapot. Szuper. A nyereg is csodás, kis tempónál előrébb csúszok, feljebb ülök, és megtart a szél, nagyobb sebességnél hátrébb ülök, úgy kitakar a plexi. Mögöttem pedig akad még fél méter nyereg – hogy fogja élvezni a Kati!
Eger táján tankolunk, az MT-03 addigra kiszárad. 109 kilométer, oda 6,6 liter kell, ide 6,1. Sokat zabál? Hát nem. További jó pontok: az XJ-n egy közepes hangú Laser kipufogó van: ha húzom, szárazon morog, de tempónál nem hangos. A blokk nem túl széles, a henger előtt nincs is idomrész, ezért nem ömlik úgy a térdemre a gomolygó hő, mint az ekkora motoroknál. Élvezem.
Persze a futómű nem modern – lehet vele kanyarogni, de eléggé erőből, nem is túl precíz. És repedezett a műszerek plexije, nincs meg az állidom, a hátsó doboz egyik csatjából hiányzik a stift, a kuplungkar szorul, az alapjárat pedig magas. Lesz mit reszelni, de helyből használható. Most.
900-as, kardános, 97 lóerős négyhengeres, friss vizsgával, három dobozzal, fém fékcsövekkel? 340-ért épp ilyet vártam.