Hogy az anyádba sikerült oda beesned? És én hogy a pékbe csúsztam el? Egyáltalán, hogy szedlek ki onnan?Körülbelül itt tarthattam a belső monológommal, mikor már mellettem álltak a többiek.
Dani azonnal szolgálatba helyezte magát, és vérbeli profiként rögtön a kameráért nyúlt, pontosabban küldött, hogy amíg ők intézkednek, én videózzak. Szerintem elég értetlen arcot vághattam, de mit csináljak, még az sem állt össze, hogy ezt most így hogy, de világos volt, tartalmat kell gyártunk. Nyomtam is a piros gombot, nem volt vita.
Az Ennstal Classicra szervezett túra gyakorlatilag végig tökéletes volt, még az eső sem tudta elrontani az élményt. A négy nap alatt nagyon összeszoktam a Burgman Bázistól kapott 400-as Burgmannel, nem is szívesen cseréltem mással motort, pedig a 350-es Beverly sportosabb, a kis PCX még ha lassabb is, de kezesebb volt. Csak ugye egyrészt a megszokás, másrészt a Burgmanen tényleg nem áztam (annyira nem, hogy én sem akartam elhinni), kényelmesen ültem, az összes cuccomat elnyelte, és az erejére sem panaszkodhattam. Már azt tervezgettem, hogy ha hazaérek, alaposan lemosdatom, kipróbálom rajta a Motul-kencéket, mert volt pár kisebb karist a fekete fényezésen, meg a műanyagokon és a nyergen is leteszteltem volna a speciális anyagokat. Hát, ahogy elnézem, ide most kevés lesz a karceltávolító, hogyrohaggyonmeg.
Ahogy gondolkodtam rajta, mégis, mi a rák történt, azonnal Winkler írása ugrott be: Hogyan meséljünk motoros balesetet? Tudtam, hogy a hétfői értekezleten kire számíthatok majd, hogy felteszi a kérdést, ahogy csak ő tudja. Nem is kellett csalódnom, Róbert második mondatában hangzott el, hogy „de ugye nem te voltál a hibás, hiszen az elő sem fordulhat?!” Kösz, Róbert, én is szeretlek.
Egészen furcsa, hogy a taknyolás utáni pár percben mennyi minden átvillan az ember fején. Próbáltam volna összerakni, mi is történt, de egyelőre azzal voltam elfoglalva, hogy a Danit filmezzem, aki próbálta a kamerának gyorsan összefoglalni mi is történt, meg a vállamat tapogattam, mert kezdett fájni. És továbbra sem tudtam, hogy a francba szedjük ki onnan a fene tudja mennyire törött Burgmant.
Azt hiszem, ez volt az ausztriai szerpentinek legutolsója, és talán a legutolsó kanyar is. Még néztem is a kicsivel feljebb egy piros Yaris mellett piknikező osztrák srácokat, hogy mennyire szenyó dolog ott állni a kanyarban és azt nézni, mikor dobja el valaki a motort vagy autót. De mindegy is, mi nem sietünk, kényelmesen, de lendületesen motorozunk, mi ugyan nem fogunk lecsúszni az útról. Hát, én tényleg nem csúsztam le, ez tény.
Sajnos, akárhogy is próbálom szépíteni a dolgot, ezt bizony én basztam el, maximum enyhítő körülmények vannak, de legfőképpen tanulságok. Sajnos tudomásul kell venni, hogy egy robogón, akármekkora testű is, nincs felhajló lábtartó, ami időben figyelmeztetne, hogy nemsokára leér a motor a kanyarban. Nem mint ha szükség lett volna rá, tényleg nem akartam én minden íven szikráztatni a sztendert, ésszel kanyarogtam, akar a fene meghalni. Egyetlen egyszer, egy elnyújtott jobbosban éreztem, még a legelső napon, hogy egy pillanatra leért a középállvány, és ennyi figyelmeztetés nekem bőven elég volt, hogy ne kísértsem az Úristent. A baj az volt, hogy nincs elég tapasztalatom az ilyen nagyon szűk, nagyon meredek szerpentinekkel, és hiába ültem már napok óta robogón, nem tudatosult bennem, hogy a lábdeszkán jóval fentebb van a lábam, mint a sztender, és ez elég becsapós.
Igyekeztem ideális íven fordulni, ami alapvetően jó dolog, hiszen azért hívják ideális ívnek, és nem is lett volna semmi baj, ha a kanyarban nincs komoly szintkülönbség is. De volt, és most már azt is tudom, hogy egy ilyen szűk szerpentinek mát csak ilyenek. Ráadásul az ív belseje magasabban volt, mint a külseje. Talán ez okozta, hogy bár bőven a dönthetőségi határon belül voltam, valószínűleg mégis sikerült leérnie a középállványnak. De semmi sem biztos, egyszerűen semmi nyomot nem találtam az aszfalton, csak a sztender sarkán lehetett látni, hogy csúnyán beakadt valamibe, de hogy emiatt estem el, vagy az elesés miatt akadt be, azt már senki nem tudja biztosan megmondani.
Egy dolog biztos csak, hogy boldogan fordultam az ívre, szerintem még vigyorogtam is, amikor minden figyelmeztetés, előzetes csúszkálás és minden nélkül a drága jó gravitáció úgy odabaszott a földhöz, hogy csak néztem. Néztem, és láttam, ahogy a Burgman az üres túloldali sáv felé csúszik, mögötte pattog a kormányvég-súly, meg az első fékkar gumiharangja. Szépen lassul, már majdnem megáll az út szélén, én kezdek fellélegezni, hogy talán annyira nem is törik össze, mikor lassított felvétel-szerűen elkezd a motor talpra állni, majd átfordul, és eltűnik a horizonton. Hogy a büdösjókurva, az. Asszem most vettem egy roncs Burgmant magamnak…
Hogy mennyire nem volt tempó, azt az bizonyítja a legjobban, hogy a beígért felhőszakadás ellen felhúzott esőruhámon egyetlen szakadás nem esett, igazából csak koszos lett. De a Burgmanben volt annyi lendület, hogy bezuhanjon a két méter mélyen zöldellő csipkebokorba. És milyen jó, hogy ez a szúrós, de sűrű bokor ott volt. Pillanatokon belül megérkeztek ugyanis a yarisos srácok, akik először elmondták, hogy egyikük pont itt esett be százzal egy Balenóval a másik bokorba, és tök egyszerűen ki lehet jönni a völgyből, majd segítettek kirángatni a motort. Mondjuk Gergő nélkül ez sem ment volna könnyen, de ő őserőből megoldotta a dolgokat, pillanatok alatt urává vált a helyzetnek. Felvett minden védőfelszerelést, hogy ne karistolják szét a tüskék, majd eltűnt az ágak közt. Legközelebb már azt láttam, hogy két lökéssel helyére igazítja a már kiszabadított Burgman kormányszarvát (ezt Dani előtte megpróbálta, de csak a homlokán sikerült kidagasztania az ereket, a kormány nem mozdult), majd Dani a motoron ülve, hátulról Gergő és Lacus által támogatva, a méteres fűben kioffroadozott az aszfaltra.
Gyors kárfelmérés után mindenki ivott pár kortyot a nagy ijedségre (természetesen vizet), én pedig éreztem, hogy a stressz, és a korábban elfogyasztott kávé koffeinje együttes erővel masszírozzák a gyomromat. Ennek a fele sem tréfa, mondtam a többieknek, húzzunk a faluba, mert itt most nagy dolgok vannak készülőben. De nekik még nem akaródzott elindulni, meg mondogatták, hogy én is pihegjek csak, most nem jó motorra ülni. Persze értem én, de vészhelyzet van, a kutyamindenit, nagyon vészhelyzet, annyira, hogy másodpercről másodpercre romlik a szituáció. Mondták, menjek, intézzem el a bokorban. Mondtam, hülyék. Mondták, ne szarozzak. Mondtam hülyék, fáj a vállam, két réteg ruha van rajtam, lehetetlen. Aztán kikaptam Csikós kezéből az összes papír zsebkendőt, és eltűntem a kanyar egyetlen, még ép bokra mögött. Nem volt vesztegetnivaló időm, egy másodperc sem.
Azon gondolkodtam, hogy tényleg, ennél jobban nem szégyenülhetek meg: beborítom a motort az egyik bokorba, majd félrevonulok a másikba, mert már a bélüregi nyomásnak sem tudok ellentartani. Picsába. Aztán rájöttem, hogy szarok az egészre. Mi több, ezennel rituálisan leszarom az egészet, úgy tűnik, nem tört semmim, a Burgman sem lett totálkáros, szóval nem érdekel semmi és senki, teszek midenre. Ezzel lezártnak is tekintettem az ügyet, hazáig teljesen eseménymentes volt az út, eső már egy csepp sem esett, csak az M1-en száguldva láttuk, ahogy északon nagyon fénykardoznak a felhők közt.
A Bázison még hétfőn megnézték a motort, hümmögtek kicsit a srácok, majd megjegyezték, fehérben úgyis hamarabb elmegy, és majd megnézik, pontosan mi sérült, kiszámolják a költségeket, megnézzük az új, a bontott és utángyártott alkatrészek árát és hogy mennyi munka egy ilyen sérülés helyreállítása. Ezek után mondja valaki, hogy nem teszünk meg mindent az igazán alapos, mindenre kiterjedő tesztekért…