Átjutottam a csodák kapuján!

Yamaha DT125, 1977, felújítás

2013.01.04. 10:23

Kicsi, de van benne kihívás

Olvasónk, Gál Péter egy 125-ös veterán Yamaha DT-t újít fel. Aki lemaradt az első hérom részről, itt és itt és itt olvashatja.

Volt egy szabad negyedórám és gondolkozni kezdtem – ez sose vezet jóra. Olyankor támadnak azok az ötleteim, hogy állítsunk a súbertűn éjszaka, az út szélén. Maga a felújítás gondolata így született. Találtam egy jó képet a neten egy hasonló motorról, és voltam olyan hülye, hogy kiraktam háttérnek. Így esténként pornó helyett ezt néztem. Óóó, csak egyszer lenne már kész ez az átok...

Ezzel a konkrét példánnyal szerencsém volt. Iszonyat jó állapotban volt (na persze korához képest, akár a 40-es csajok felöltözve). Huszonezer az órában, amit természetesen nem számít semmit. De az ülést felhajtva a vastag porréteg alatt gyári matrica. A tank alatt a kábelkötegen gyári szám. És ezek sem számítanak, de az első lábtartó gumi is jó egészségnek örvend.

Ha a gépet, amit restaurálni szeretnénk, épp most ásták ki a földből a fészer mögött, jobb fájdalmasan sóhajtani egy nagyot és tovább menni. Az őrült sokat el tud vonni a kosztpénzből. Gondolom mindenki vett már alkatrészt a motorjához, de vajon utána számolt-e valaki, hogy alkatrészekből összeépíteni egyet sokszorosa az új árnak. Egyszerűsítve: minél több biszbaszt kell felkajtatni, annál drágább lesz a vége.

Olyan hebehurgyán, ahogy szoktam, kiballagtam Vecsésre a bontóba egy bármilyen akku tálcáért. Nem vagyok én olyan válogatós, hogy Yamaha alkatrész legyen, pláne nem '77-es DT. Jó nekem a más által levetett akkutartó, nő, vagy kormányzati gépkocsi is. Megakadt a szemem egy falnak támasztott régi, üres, blokk nélküli enduro vázon, ami úgy állt ott, mint elhagyott sivatagban a csontváz. De volt rajta két hibátlan hátsó lábtartó! Kincset ér az ilyen.

A bontós fiúkról meg annyit, épp záróra volt, kezembe nyomta és majd behozoddal elintézte. Egy titkot is elárulok, hogy lehet újjá varázsolni, a neve: mosogatógép. Mondjuk ez is olyan mint a felnőtt csatorna, akkora kell időzíteni, ha az asszony nincs otthon, különben balhé lesz. Persze nekem csak a kézi erővel hajtott van, annak a neve: kefe, de szerintem az eredmény önmagáért beszél.

Jött két nap munka, ezért nem haladtam, de fejben nem pihentem. Az első teleszkópszár járt az agyamban. A szétszedéssel is megszenvedtem, mert célszerszám kell hozzá, de szegény ember vízzel főz, megoldja nélküle is. Szimering volt a boltban, nem jelentett kihívást. Az egyik száron volt épp a munkaszakaszon egy felületi sérülés, ami semmi perc alatt kihasítja az új szimering ajkát és dőlni fog az olaj. Az nem mutatna jól és ráadásul a nem túl fényes úttartást is tovább rontaná. Ha pedig belefolyik a nagy hatásfokú szimplex dobfékbe, az nem is túl biztonságos.

Megint a sors sietett segítségemre. Történt ugyanis, hogy Pesttől nem messze autóztam épp egy VDO olajhőfokmérőért. Útközben bepillantottam egy kertes ház udvarába. De jelen esetben a kertes szó értelmét vesztette, ugyanis zsúfolásig tele volt motorokkal! Nem 10-15 állt bent, hanem egy se fért volna már be! Mondanom se kell kivetettem a vasmacskát.

Sokadik csengetésre egy bizalmatlan úr jött ki a teraszra, majd kis kérlelés után a kapuig, de szigorúan egy méterre belül a kerítéstől. Bő fél óra után kiderült, ő az az ember aki sok tudást töltött a fejembe a mechanikáról az iskolapadban, csak épp ő sem találta meg még az örök ifjúság forrását. Ha fele, vagy akár negyed annyi tudás lenne a birtokomba, mint neki, már akkor is taníthatnék!

Beszélgettünk és röpült az idő. Előjöttek a Kawasaki sikerei a hőskorból. Tudják, amikor még valóban Zöld Szörnyek voltak és a pilóták élete másodlagos szempont volt a csúcsteljesítmény után. Amikor a használható fordulatszám 11000-től tartott 13000-ig, és ebben a szűk kis résben a teljesítmény több mint a duplájára ugrott robbanásszerűen, amikor a kanyarívre ledöntött virsli gumikon, ép ésszel felfoghatatlan sebességgel száguldó versenygép agresszíven gyorsított. Ezek után a bizalmatlanság enyhült. Beléphettem a tárlatra és idegenvezetőt is kaptam, mert bizony ott idegen voltam a motorok között. A rég elfeledett gyártók ismeretlen modelljei közt lépkedtem és próbáltam nem hülyeséget visszakérdezni, nehogy azt gondolja hiába volt a tanulás.

Kreidler-ek, Puch-ok, KTM-ek közt vezetett az út, Én meg csak szívtam magamba az információt és csorgattam a nyálam. Eloldalaztam egy 250-es kétütemű kéthengeres versenymotor mellett, hisz ilyenem nekem is volt: elmorzsoltam egy könnycseppet. Amott meg nagy halom hátsó dupla rugóstag, köztük több gáztartályos Paioli és Marzocchi. Hmm de jó lenne egy ilyen nekem.

Valamiért azt hitte, hogy nem vagyok teljesen tompa, így előkerült egy szintén 250-es, de két főtengelyes „tandem twin” verseny blokk dupla forgótárcsás vezérléssel, de pluszban volt rajta membrán vezérlés is! Hogy én mennyire lettem volna motorversenyző abban az időben!

Desszertnek még megérintettem egyikét a kevés gyári „hatnapos” MZ versenymotornak, amit Zschopauban gördült ki a kapun, eredeti táblával a váznyakon. Még hosszan sorolhatnám, de nem teszem. Másnap kizarándokoltam (mert ide nem csak úgy kimegy az ember) és jött velem a két hátsó rugóstag, meg a két első villa becsúszószár is. A Mester kézbe vette majd szemre megmondta, hogy görbe. És a fene hát az a rohadt műszer nem hazudik, az egyik szár úgy üt, mint Fekete Laci fénykorában. Lényeg a lényeg: a felülete jó lett és már egyenes is. Megint dolgoznom kell, de esküszöm úgy várom már, hogy összefűzzem, hiszen lábon lesz a DT! A saját kerekén!

Gál Péter