Paksról Pekingbe - Pannónia Expedíció

Az oldalkocsit megölte a jóléti társadalom. Az autók egyre elérhetőbbek lettek, az emberek meg egyre kényelmesebbek, senki sem akart belenyomorodni egy rázkódó koporsóba. A legnagyobb elszántság az oldalkocsis közlekedéshez kell, pláne ha valaki azt találja ki, hogy irány Peking, mert nem izgalmas a tévében nézni az olimpiát. Treszl Gábor és Magyar Zoltán - civilben a Paksi Atomerőmű alkalmazotai - életük kalandjának szánták a 24 ezer kilométeres túrát. Hogy a kihívás tényleg férfias legyen, egy Pannónia T5-ös, veterán korú motort választottak − ha a magyar sportolóknak mennek szurkolni, menjenek magyar motorral.

A ravatalon kényelmesebb lehet, mint a Duna oldalkocsiban csapódni és ütődni az oldalfalhoz. Rázkódtam, fújt a szél és úgy zuhogott az eső, hogy a paksi Ürgés-dombon emberi beavatkozás nélkül is megteltek a kisállatok vájta lyukak. Ahogy a Pannónia iszonyatos harákolással megpróbált felmászni a dombra, Treszl Gábor lekiáltott nekem a csónakba: „Ez itt pont olyan, mint Kazahsztánban!”

Pakson esik, Ázsiában süt a nap - motoros videó

A dombtetőre felérve a Környezetvédelmi Hatóság embere fogadott minket: ő kevésbé értékelte a T5-ös dicsőséges útját, és nem hatotta meg az ázsiai végtelen füves puszta sem. Szemében csak mocskos természetromboló terepmotorosok voltunk, pedig ugyanazon a kigyúrt földúton érkeztünk, mint az állami terepjáró. Mint posztos rendőr figyelte, ahogy fotózom - nem nyugodott meg, amíg a nyomát követve vissza nem gurultunk Paksra.

A néhány percnyi motorozás a zuhogó esőben teljesen hétköznapinak tűnt Treszl Gábornak. Kínáig volt részük benne – nem a csapadék volt a legnagyobb kihívás. A Pannónia magán hordja az út nyomát, még lemosva sincs, nemhogy kijavítva: ez így érkezett haza. A váz hegesztve, a teleszkóp cserélve, az oldalkocsit forrasztott keret védi a széthullástól. Ijesztően néz ki, de mégis jól teljesített a magyar motor.

Van egy pompás út menti halbüfé Pakson. „Ilyet még Ázsiában sem találtunk” − mondja nevetve Gábor, amikor az eső elől bemenekülünk a melegbe. Előttem sült hal, előtte csülök, ideális koszt egy több hónapos túrán átívelő történethez.

„Ukrajnán keresztül terveztük elérni Oroszországot, majd onnan Szibérián át Mongóliát érintve bemotorozni Kínába. Visszafelé az ottani autópályát kihasználva szerettük volna elérni a kazah határt. Az alapos szervezés ellenére az utolsó pillanatban vízumgondjaink lettek, ezért az indulási időpont és az útvonal is módosult. Hetekig kétséges volt minden: a velünk együtt induló roburosokkal mindent megpróbáltunk, az ígérgetések ellenére a végén csak rövid időre szóló tranzitvízumot kaphattunk, ezt is késve.”

Amíg én a szálkákkal küzdök, Gábornak könnyebb dolga van a csülökkel, nem is apad a szava: „A viszontagságok már Záhonynál elkezdődtek. Ránk támadt egy kutya, mi meg egyes fokozatban kihúzattuk a motort – ez talán sok volt neki, innentől rendetlenkedni kezdett, majd egyre rosszabb lett, tulajdonképpen egyes nélkül jutottunk el Kínáig és vissza. Kijevig szinte megállás nélkül mentünk, a negyedik nap már ott is voltunk, onnan Voronyezs felé fordultunk. Észrevettük, hogy elrepedt a Pannónia váza. Amit tudtunk, átpakoltunk a Roburba, így gurultunk 320 km-t, hogy a végén meghegesszék – úgy van most is, figyeltünk rá egész úton, de tartott a kötés.

A Magyarok Világszövetsége megbízott bennünket három zászló eljuttatásával, az egyiket itt, a magyar katonák Don-kanyari emlékművénél hagytuk. Sajnos kevés időnk jutott arra, hogy békében és tiszteletben adózzunk a sok fiatal férfinak: nagyon sok legény vesztette ott életét. Maga az emlékmű és környéke rendezett – kár, hogy Magyarországról kevesen jutnak el oda.”

Az útvonal és az arányok egy átlag motoros számára szinte felfoghatatlanok. Gábor csak dobálja a városokat, de nem néhány tucat kilométerről van szó, itt ezrek repkednek. Van, aki a T5-ből azt sem nézte ki, hogy a határig eljut, azonban a fiúk, ha nem is túl gyorsan, de haladtak.