Egy pokolian hideg és nedves vasárnap éjjel után egy lyukas pennyt sem adtam volna, hogy itt hétfőn valaki rajthoz áll. Arra pedig végképp nem számítottam, hogy egy késő délután egy ex-TT versenyző mögött ülök a motoron és visítok a hegyen.
Jelentem, a Totalbike szerencsésen megérkezett a Man szigetre. Amíg a szombati futamokat bonyolították, gépre ültem, s egy londoni terminálban töltött éjszaka után vasárnap délben megérkeztem erre a mágikus helyre.
Szombat - Superbike
Megérkezésemig csak a weblapokról tájékozódtam a TT első versenynapjáról, és megdöbbenten konstatáltam, McGuinness csuklósérülése bizony nem gyerekjáték: egy idétlen motokrossz baleset következtében csuklóját törte idén márciusban. Néhány szakértő már akkor úgy vélte, ilyen kényes sérüléssel bizony nem lesz egyszerű dolga, még akkor sem, ha eddig összesen húsz versenyt nyert. Főként ez lehetett az oka, hogy a szombati Superbike futam végkimenetelébe nem tudott beleszólni, s a versenyt végül a legnagyobb esélyesként számon tartott Michael Dunlop nyerte. McGuinness hetedik lett, így most már egészen biztosak lehetünk benne, nem idén fogja megismételni Joey Dunlop teljesítményét, az utolérhetetlennek tűnő huszonhat győzelmet.
Az idén már BMW-vel versenyző Dunlop óriási örömet okozott a bajoroknak, akik hetvenöt éve nyertek utoljára a Tourist Trophy-n. Egészen biztos vagyok abban is, a béemvések jelenleg tövig rágják a körmüket, hiszen az ünneplés úgy válna teljessé, ha Dunlop 1939 után a Senior kategória versenyét is megnyerné.
A második helyen ezúttal Guy Martin végzett, nem panaszkodhatunk, remekül motorozott. Aki esetleg aggódot volna, megnyugtathatom, az Aston Martin-tulajdonos kamionszerelő körme még mindig ugyanolyan olajos, mint fénykorában. Érdekes tény, hogy Martin tizennégyszer végzett a dobogón, de még egyszer sem nyert a szigeten.
Conor Cummins mindenkit alaposan meglepett. Úgy tűnik, jót tett neki a csapatváltás, s hamar egymásra találtak a Hondával. Egészen elképesztő, hogy a szörnyű 2010-es balesete után Cummins egyáltalán rajthoz áll még a szigeten. Akkor lezúgott egy szakadékba, háttal átszakított egy rakott téglakerítést, s valahol egy vízmosásban landolt.
A Superbike verseny fénypontja ennek ellenére talán mégsem Michael Dunlop volt. Az utolsó körökben kíméletlenül lecsapó Bruce Anstey most sem hagyta magát, és a verseny legvégén olyan körátlagot motorozott, mely láttán még a sokat látott TT-szurkolók is félrenyelték sörüket. Anstey, a TT története során elsőként áttörte a 132 mérföld/órás álomhatárt (körátlaga 132,298 mérföld/óra, azaz kb 231 km/órás átlagsebesség), bár igaz, a kezdeti nehézségek után ezzel együtt is csak a negyedik hely jött össze.
Egy egyáltalán nem rövid videóban a szombati Superbike verseny hivatalos összefoglalója:
Szombat – Oldalkocsi
Az oldalkocsisok versenye általában kevesebb érdeklődőt vonz, de aki látta már élőben, mit művelnek a pályán, örökre a szívébe zárta őket. Ha kicsit bővebb információt szeretne arról, mi is ez valójában, olvassa el a többszörös világbajnok és TT-győztes Klaus Klaffenböckkel készített interjúnkat itt. A kategória első versenyét a Harrison/Aylott páros nyerte. A sofőr, Conrad Harrison egészen pontosan húsz éve debütált a TT-n, fantasztikus versenyző, az utolsó hét futamon hatszor állhatott dobogóra, a győzelem eddig azonban őt is elkerülte. Szombaton szerencsére összeálltak a dolgok, és életében először nyert a szigeten.
Az esélyesnek számító Birchall fivéreknek nem jökk ki ilyen jól a lépés, buktak a Black Dubnál és kórházba szállították őket. Szerencséjük volt, néhány törésen kívül más bajuk nem esett.
A Molyneux/Farrance páros vezető helyről esett ki az utolsó körben, bár helyzetük azért némileg jobb, mint a Birchall srácoké, hiszen szerdán, a kategória második versenyében újra próbálkozhatnak.
Szombat eredmények
Superbike
Oldalkocsi
Hétfő – Supersport
A Tourist Trophy előre megadott napi időbeosztása nagyjából annyira megbízható, mint egy örök hűséget fogadó utcalány. Teljesen felesleges időpontokat egyeztetnem és találkozókat leszervezni, mert szinte egészen biztos, hogy minden a feje tetejére áll.
Hétfőn reggel tíz fok alatti hőmérsékletre és esőre ébredtünk, így nagyjából hét óra tájt sejteni lehetett, a tízórás rajtból semmi nem lesz. Ezen a ponton megkezdődtek a találgatások, megindult a susmus, vajon ki mit hallott, s milyen extra információval bír. De ilyenkor is az a legjobb, ha a tényekre hagyatkozunk, mert a döntés nagyjából egyetlen ember kezében van, aki pedig nem más, mint a vasöklű, veterán elitkatona, Gary Thompson. Ő a clerk of course, a hülye elnevezést talán úgy fordíthatnánk, a pályabírók főnöke, de végülis mindenkié. Ő dönt a végén mindenről.
Thompson úr úgy határozott, délben ismerteti a részletes menetrendet, attól függően, milyen információkat kap a hegyről. Bitter Sanyival beszélgettünk a rajt előtt az egész hercehurcáról, természetesen ő sem volt boldog a csúszás miatt. Elmesélte, hogy azért nem engedik el a versenyzőket, ha a hegyi szakaszon köd van, mert egy esetleges baleset során képtelen lenne leszállni a mentőhelikopter.
Érdekes volt hallani végre egy versenyző szemszögéből, mennyire idegőrlő a folyamatos csúszás. Sanyiék versenye elvileg kettőkor indult volna, ennek megfelelően legkésőbb kilenc körül mindenki megjelent a depóban. Délben ismertették a döntést, a Supersport kettőkor, míg a Superstock este hatkor indul. Így ahelyett, hogy a pilóta nyugalomban készülhetett volna a rajtra, ott várakozhatott szinte egész nap, arról nem beszélve, hogy egy este megrendezendő futam esetén jó, ha éjfélre ágyba kerülnek. Adrenalin előtte, adrenalin utána, minden tiszteletem, hogy képesek higgadtak maradni.
Röviddel a rajt előtt aztán úgy döntöttem, kimegyünk a pályára fotózni, és csak este, miután ismét megnyitották az utat a forgalom számára, térünk vissza. Bevallom, egyedül képtelen lettem volna bevállalni hasonló túrát, de a Motogeo-s Jamie Robinson már korábban felajánlotta, felpattanhatok mögé, ha gondolom. Akkor még nem sejtettem, mire vállalkozom. Sisakban, lehajtott plexi mögött sírva visítás lett a vége. Javaslom, ha lehetőségük adódik, üljenek fel egy ex-MotoGP és TT-versenyző mögé, utána jobban értékelik az élet egyszerű, apróbb dolgait.
A kalandtúrát teljesítettük, mindenhová időben érkeztünk. A Supersport rajtját követően áthajtottunk a Barregarrow-hoz, itt próbáltuk követni az eseményeket. Az időjárás kegyes volt, a reggeli hideg érdekes módon elillant, helyére fülledt, párás levegő érkezett. A közönség remek versenyt láthatott, a tempó irgalmatlan volt, képtelen vagyok felfogni, hogy maradnak ezek a motoron. Tegnap este Dave Moffit adott néhány tippet Juha Kalliónak, amikor az elmesélte, hogy a Bray Hill közepén úgy egykerékre állt a hatszázas Suzukija, hogy lefejelte a tankot és alig látott valamit a fullgázas jobbosban a domb alján. Mofitt erre jókorát nevetett, majd azt javasolta, szorítsa térdével a tankot, a térdén próbálja megtartani a könyökét, a fejét pedig szegezze előre, amennyire csak lehet.
A futamot Gary Johnson nyerte. Magabiztosan motorozott, majdhogynem rajt-cél győzelmet aratott, ezzel boldoggá téve a Triumph-ot is, ők Anstey 2003-as diadala óta csak ábrándoztak erről a pillanatról. Anstey egyébként a második helyen végzett, míg Michael Dunlop harmadikként ért célba. Egyelőre úgy tűnik, Michael nem erőlteti a 130 mérföldes körátlagot a hatszázas motorral, sokkal inkább valószínű, hogy az ezresek versenyeire készül gőzerővel.
Már majdnem véget ért a verseny, amikor hallottuk, hogy baleset történt, a Ballaugh Bridge-nél bukott egy versenyző. Mire odaértünk, sajnos a legrosszabb hírt hallottuk, a hatvanöt éves Bob Price meghalt. Valószínűleg elvétette az ugrást, és a belső íven található épület falába csapódott. A rendezőség ezért úgy döntött, hogy Superstock kategória hátramaradó versenye elmarad, és majd kedden bonyolítják le. Ez egyben azt is jelenti, Bitter Sanyi következő szereplésére várnunk kell.
Hétfő eredmény:
Supersport
