A határ az, amikor már odaverted magad

Interjú: Bitter Sándor

2015.05.14. 06:53
A magyar TT versenyző megfogadta, többé nem panaszkodik, csak a jóra gondol. Bár nem érdekli az élversenyzők csatája, McGuinness-nek azért szorít, és hiába törekszik okos versenyzésre, ha meglátja maga előtt volt csapatfőnökét, megszűnik körülötte a világ.

Sanyi, motorversenyzőként legalább annyiszor visszavonultál már, mint a Kispál és a Borz.

Ez nem így van, a Rapülőket is felhozhattad volna példának. Ha jól emlékszem, kétszer jelentettem be visszavonulást, de ezeket komolyan is gondoltam. A legutóbbi eset 2012-ben volt, amelynek hatására megkeresett egy félnótás, és mindenféle ötvenmilliós ígéretekkel bombázott. Persze, hogy meggondoltam magam. Az ügy viszont húzódott három évig, ígért fűt-fát, végül egy fillért nem láttam az egészből. Szerencsére a kisebb szponzoraim kisegítettek, de az elmúlt két évben szó sem volt visszavonulásról. Hozzáteszem, ezek olyan kritikus időszakok voltak, amelyben már se munkám, se kilátásaim nem voltak a folytatást illetően.

Esetleg gondoltál arra, hogy munkát vállalj főállásban?

Természetesen, de végül úgy döntöttem, hogy inkább folytatom a tanulmányaimat, így a jövőbeni célom továbbra is az, hogy a médiában helyezkedjek el, vagy az utánpótlással foglalkozzak.

Értem, és hallottam már hasonlót néhány versenyzőtől, vagy más élsportolótól. Bármilyen nehéz helyzetben is voltak, egyikőjük sem döntött a klasszikus munka mellett, inkább maradtak álmaik útján. Benned hogy játszódott le?

Ez persze rám is igaz, de magyarázkodás helyett, inkább vázolom a napi programom. A szezont mindig megelőzi egy kemény téli felkészülés, amikor abban reménykedsz, hogy ismét versenyezhetsz, emiatt kegyetlenül hajtod magad. Értelemszerű, hogy ezt az időszakot nem munkahelykereséssel töltöm. Egyébként is téves elképzelések vannak a fejekben a munka besorolását illetően, hiszen nem csak azt hívjuk munkának, amikor napi tíz órában végzünk kemény fizikai melót, vagy bemegyünk egy irodába. Ha edzéseket tartok, számomra az is munka, de azt is idesorolom, hogy minden reggel ötkor kelek, nyolcig elintézem a hivatalos leveleimet, kapcsolattartást, majd kilenckor már az edzőteremben vagyok, és edzek délig. Akkor tarok egy ebédszünetet, kettőig ismét a hivatalos ügyeket intézem, szervezem a TT utáni megbízásaimat, melyek legfőképp motoros oktatások, majd délután vagy visszamegyek a terembe edzeni, vagy kimegyek futni. Ez gyakran este nyolcig is eltarthat. Huszonnégy évet fektettem mind a motorsportba, mind az ökölvívásba, ezek után talán érthető, miért nem akarok elmenni egy számomra teljesen ismeretlen területre, hogy végigszenvedjem a napokat, miközben ezen a téren, olyan szinten vagyok, hogy akár egyedülálló oktatási stratégiát is kidolgozhatok gyorsulni, versenyezni vágyó motorosoknak.

A tavalyi Makaó GP előtt számtalanszor hallottam, hogy Bitter már megint panaszkodik, és a Bitter amúgy is mindig panaszkodik. Persze tudjuk, hogy nehéz lenne szó nélkül hagyni azokat a mélységeket, amelyeket karriered során megtapasztaltál, de mégiscsak azt kérdem: véleményed szerint jó döntés volt megosztani a problémákat a nyilvánossággal? Hozzáteszem, az utóbbi időben rendkívül nagy a csend e téren.

Sajnos eljött az a pont, hogy nem akartam a szurkolóim elől titkolni a problémákat. Jó pofizhattam volna, miközben senki nem érti, hogy évi hét utcai verseny helyett, miért csak egyetlen futamon tudok indulni, vagy még azon sem. A sorozatos átveréseket persze nem akartam megosztani, de a kialakult helyzet ismertetését mindenképp felelősségemnek éreztem. Az utóbbi időben viszont változtattam a hozzáállásomon, és Makaóban megfogadtam, hogy soha többé nem mondok rosszat. Tőlem olyat senki nem fog hallani, hogy a motor rossz volt, vagy nem sikerültek a beállítások. Legfeljebb annyit, hogy elcsesztem, és igyekszem, hogy legközelebb jobban sikerüljön. A csend annak volt köszönhető, hogy miután a makaói vizes edzésen elért második hely után továbbra is úgy éreztem, nincs rám szüksége a sportnak, készen álltam arra, hogy minden hangoskodás nélkül befejezzem. Aztán jött a menedzserem, aki egyben a mecénásom is, a dolgok némileg rendeződtek, én pedig ismét teljes erőmmel a felkészülésre koncentrálok. A segítőm boldog, hiszen érzi, hogy a befektetett munka meghozhatja gyümölcsét, viszont kerüli a nyilvánosságot, így nem kívánja magát megnevezni. Egyszóval kikérem magamnak, hogy állandóan csak panaszkodok, mert ismét egy olyan szituációt ragadtak ki, mint például a Makaó GP, melyre végül a szurkolók dobták össze a pénzt, nélkülük nem állhattam volna rajthoz, miközben magukat komolynak tartó emberek szegték szavukat, és léptek vissza az utolsó pillanatban.

De úgy gondolom, most minden rendben, és nap, mint nap hálát adok az Úrnak, hogy ismét tele vagyok feladatokkal. Azt érzem, hogy ez a körülöttem lévő emberekre, és szponzorokra is jó hatással van, mert ismét egy pozitív embert látnak bennem.

A tavalyi csapattal kegyetlenül megszívtam, és az idei motoromat tekintve jól látható a különbség, akár azonos márka esetén is. Mindenképpen olyan ajánlatokat kerestem, akikkel valamennyit tesztelhetek a nagy futamok előtt, mert megfogadtam, hogy soha többet nem indulok a TT-n úgy, mint tavaly. (A verseny előtt mindössze két kört tudott menni a pályán egy tíz éves géppel – szerk.)

Végül azok a srácok, akiknél tavaly motoroztam Makaóban, sem bizonyultak túl korrektnek, úgyhogy új lehetőségek után néztem. Így kerültem egy több mint tíz éves barátomhoz, Stevie „Hong Kong” Thompsonhoz, aki egy nagyon gyors versenyző, emellett eszméletlen jó srác, és még a zenei ízlésünk is hasonló, neki David Guetta, nekem pedig Avicii a kedvencem. Stevie mindig óva intett attól, hogy a nagy csapatok lehúzzanak. Én kértem tőle egy ajánlatot, ő pedig néhány hét gondolkodási időt, majd kézbe csaptunk, így csapata, a T&R Motorsport velem fog debütálni a TT-n.

Valójában semmi különös nincs az idei motoron, viszont a tavalyi gyötrelemhez képest egy tisztességesen, nagy odafigyeléssel felkészített, kiváló Superstock motorról beszélünk. Jellemezve a kapcsolatunk Thompsonnal, elmesélek egy történetet. Nemrég külön autóval utaztunk egy írországi versenyre, és megbeszéltük, ha meghalljuk egymás kedvenc zenéit a rádióban, a másikra gondolunk. Így is lett, amikor meghallottam David Guettától a „Dangerous”-t rá gondoltam, amikor pedig meghallotta Avicii-tól a „Wake me Up”-ot már hívott is.

Ezért ha egy mód van rá, soha többet nem akarok nagy csapatban menni, mert alig van attól cikibb, mint amikor ugyanolyan színű a motorod, mint a Top 15-ben motorozó csapattársadnak, miközben a neked biztosított feltételek messze elmaradnak attól. Félre ne értsd, Peter Hickman sokkal jobb versenyző, mint én, de akkor sem volt korrekt a tavalyi csapatfőnököm, Paul Shoesmith részéről, amit tett.

Hogy sikerült a felkészülés?

Úgy érzem elég jól, rengeteget motoroztam esőben. Az ír Superbike kupa két futamát sikerült megnyernem, ami a profik közötti összetett mezőnyben egy tizenegyedik és egy tizenkettedik helyet jelentett, majd jött Cookstown, ahol az eddigi legjobb eredményemhez képest öt kör alatt öt másodpercet gyorsultam. Este aztán átbeszéltük a dolgokat, másnap tovább javítottam a köridőkön, és a saját futamomban a második leggyorsabb időt motoroztam. Egy bukás is történt előttem, amiatt leugrattam az útról, hogy ne motorozzak keresztül a srácon, a térdkoptatóm leszakadt, a lábam beütöttem, de ez sem okoz különösebb gondot a felkészülésben.

Nem keresek kibúvókat, nincs panaszkodás, a gyári versenyzők azért gyáriak, mert gyorsabbak és jobban motoroznak. Ehhez kell alkalmazkodnom, és felnőni a feladathoz, hogy a következő években esetleg kapjak még lehetőséget egy kiemeltebb csapatban motorozni.

Mire számíthatsz a North West 200-on?

Nem tudok jóslatokba bocsátkozni, fogalmam sincs, régen szerettem, sokkal jobban, mint Ulstert. Nagyon várom, mert több részből épül fel. Bizonyos helyeken olyan, mint a TT, másutt pedig inkább egy zárt pályához hasonlít. Az eső szakadni fog, ami itthon előny lenne, de Michael Dunlop és barátai nem arról híresek, hogy egy kis esőtől befosnának. A csapatfőnököm egyébként az első huszonöt közé várna az eddigiek alapján.

Adott esetben túlvállalnád magad, hol a határ?

A határ az, amikor már odaverted magad, egyébként meg úgy megyek, ahogy csak tudok. Mindenestre, ha a Paul Shoesmith lesz előttem, akkor egészen biztosan túlvállalom magam. A TT-n nem, ott ő a jobb, de a North West-en mindenképp.

Utálod még Guy Martint?

A múltkor is ezzel zaklattál, és valóban, volt néhány dolga, ami nekem nagyon nem tetszett, például a legutóbbi, aston martinos ámokfutása sem, de Cookstown-ban leült hozzánk vacsorázni, és órákig röhögtünk rajta. Imádom, teljesen hibbant a csávó.

Az előítélet talán onnan jött, hogy míg John McGuinness teljesen csendben minden megnyert, addig Guy állandóan csinálta a műsort, de közben egyetlen TT-n sem győzött.

Érdekes, hogy a Dunlop fivérek közül Michaelt kedveltem jobban, de a múltkori írországi edzésen Williammel voltunk együtt. Hihetetlen, mennyire szimpatikus, szerény srác. Nagyon szomorú, hogy a tavalyi North West 200 óta szinte alig beszélnek egymással a Dunlop fivérek, Michael annyira megharagudott a bátyjára, amikor egy éve állítása szerint túl veszélyesen megelőzte őt.

A tavalyelőtt kezdődött győzelmi sorozat óta nagy a nyomás Michael Dunlopon?

Rendkívül, a cookstown-i bukása is az idegeskedésnek volt köszönhető, annyira akart, hogy végül letestelte a falat.

Minek örülnél jobban, hogy jönne Michael, és megdöntené nagybátyja, Joey, egyedülálló rekordját (huszonhat győzelem), vagy sikerüljön előbb McGuinness-nek?

Úgy lenne szép, ha John megdöntené a rekordot és visszavonulna, utána pedig jöhet Michael.

Versenyzőként érdekel, hogy ki nyeri a futamot?

Nem, a saját versenyemre koncentrálok.

Sándor North West 200 versenyeit egyébként élőben is figyelemmel kísérhetik ezen a linken.