A szabály egyszerű: ha kereke van, repülnie kell. És repül, nem is akárhogy. A Nitro Circus Budapestre látogatott, és úgy megtöltötték a Fradi pályát, hogy olyat bajnoki meccsen is ritkán látni.
Az ember életében vannak korszakok, amiket talán zenék fémjeleznek a legjobban. Én talán tizennyolc lehettem, amikor éjjel-nappal a Dropkikck Murphyst hallgattam, és a mai napig kellemes emlékeket idéz. Érettségi után, az utolsó igazán léha nyáron, amikor még azt hittem, hogy enyém a világ. Az első számukat még egy haverom küldte át bluetoothon (archaikus megoldás fájlok átvitelére), ez volt a State of Massachusets, amely azért volt félelmetesen menő, mert ez szólt a Nitro Circus főcíme alatt.
És szintén Dropkick Murphys szólt tegnap este is a Groupama Arénában, mit szólt, üvöltött, több ezer wattal rázta csontjainkat a vad kelta punk. Nyolc évvel ezelőtt persze még csak MTV-n néztük a showt, de mára dollármilliókat profitáló utazó produkcióvá nőtte ki magát. Ha nagyon meg akarnánk határozni, hogy mi is az a Nitro Circus, talán a kaszkadőr show-val járnánk hozzá a legközelebb. Travis Pastrana maga köré gyűjtötte a világ legjobb motorosait, atlétáit, na meg aki elég nagyot mer esni, és most járják a világot. Valójában persze gyerekek szórakozása ez, akik elfelejtettek felnőni, csak a játéknak semmi nem szab határt. Legalábbis a gravitáció és a pénz biztosan nem.
És annak ellenére, hogy valószínűleg másodpercre időzített, nanométeres precizitással megtervezett műsorról van szó, egy pillanatra sem gondoljuk azt, hogy az egészet nem a saját szórakoztatásukra csinálják. Egyvalami nincs: üresjárat. Olyan tempóban dőlnek a trükkök, hogy nincs idő félrenézni, mire a lassított felvételen összerakjuk, hogy a rolleres srác hányszor fordult meg és hány tengelyen, addigra már a következő atléta szalad neki bármivel a rámpának. A bármi pedig itt a műanyag kerekű triciklitől a másfél méter magas bringáig terjedő skálát jelenti.
Maga a műsor dramaturgiailag két elemre bontható: az egyik a motoros megőrülés, itt a freestyle motocross legnagyobb nevei tépik a gázt, a másik pedig az ugrassunk mindennel, aminek kereke van szekció. Ez a két csapat uralta az aréna légterét, emészthetőre szervezett bontásban, félelmetesen pörgősen, az unalmat kilométerekről elkerülve. Bemelegítésnek whip-eztek egy jót az FMX-esek, ilyenkor ostorcsapás-szerűen – whip, vagyis ostor – keresztbe forgatják a motort a levegőben. A kilencven fokos szög volt az alap, és már ez is elég valószínűtlen látvány, de egyesek simán elhúzták annyira, hogy azt hittem, rükvercben érkeznek majd. Egyesével sem kis dolog, de ritkán hagytak három méternél többet két motoros között. Kedves gesztus volt a csapattól, hogy két magyar versenyzőt, Németh Kornélt, és Hujber Pétert is szerepeltették, igaz nem sokat kerültek a porondra.
Miután képbe helyezték a nézőket, előkerültek az ugratásra mérsékelten alkalmas dolgok, például a pitbike, amivel simán dupla hátraszaltót ugrottak, a gyerekeknek szánt rózsaszín terepjáró, és a vécécsésze is. Utóbbit szó szerint kell érteni, és nem tudom, hogy a quadba építették bele a budit, vagy fordítva, de abszurdságában is csodálatos tárgy keletkezett. Ez sem úszta meg az ugrást, ahogy egy motoros szán is előkerült. Ez volt az a pontja a műsornak, amit nem lehetett űberelni, vagyis amikor ezt is elrántották szaltóba. A majd' 3,5 méteres, 260 kilós dög elképzelhetetlen könnyedséggel landolt az érkezőn, úgy, mintha ennél természetesebb dolog nem lenne a világon.
Olyat már láttunk, hogy ketten ülnek egy motoron, de hogy ketten ugratnak, és trükköznek, az merőben más. Tette ezt a testvérpár is, akik egy motoron osztoztak, és az sem okozott gondot nekik, hogy a levegőben helyet cseréljenek a nyeregben. Velük párhuzamosan felpörgött a másik ugrató is, itt a már emlegetett triciklik mellett feltűnt egy fotel, amely aztán nem tudott a levegőbe emelkedni. Azt tudni kell, hogy a robbanómotor nélküli gépekkel egy hosszú rámpán gyakorolnak, ezen gyorsulnak fel az ugratók előtt. Ezt nagyjából lehetetlen lenne a csapattal utaztatni, ezért egy villanymotorra hajtott csigás mechanikával húzták be a sportolókat. A szemre legalább harminc kilós fotelt végül nem bírták bevontatni, így jött a roller. Ryan Williamsre elcsépelt lenne azt mondani, hogy földönkívüli, egyszerűen más dimenzióban él. A kommentátor szerint hetvenes tempóra húzza be őt és rollerét a gép, és bár ez annyira nem tűnt hihetőnek, így sem kis teljesítmény. Akit már kicsit is húztak motorral kapaszkodva biciklin, az tudja, hogy mennyire kemény dolog megtartani fél kézzel a bringát, a másikkal pedig a majrévasat, jelen esetben a vontatót. Ryan pedig nem csak behúzatta magát, de a hossz és a függőleges tengelye körül is forgott, többször, de úgy, hogy jó, ha két másodpercet töltött a levegőben.
És amikor az ember már azt hiszi, hogy nincs hova fokozni, akkor feltűnik egy mobility scooter, ami talán a rokkantkocsihoz áll a legközelebb, igaz, itthon a Walmartban – az amerikai Tesco – guruló, túlsúlyos amerikaiak alól lehet ismerős. Felült rá egy nagypapának maszkírozott motoros és ezzel is nekiment a rámpának. Persze, egész biztosan átépítették, sőt, valószínűleg csak a műanyagtest gyári, de ettől semmivel sem kevésbé szórakoztató a látvány, és senki sem fogta kevésbé a fejét. Ahogy a hagyományos cirkuszban szokás, itt is bevonták a közönséget, naná, hogy felrakták két szerencsés nézőt egy motorra. Több jel utalt arra, hogy beépített embereket választottak, de ez nem kisebbíti a trió érdemeit: hárman ültek a motoron, amellyel – mi sem természetesebb – elhúztak egy hátraszaltót.
Úgy két hónapja írtunk Josh Sheehanről, aki azóta a világon elsőként összehozta a tripla hátraszaltót motorral. Ezen az estén is eljött, bár az ominózus trükköt nem mutatta be. Ez persze érthető, hiszen egy tizenegy méter magas eldobóra volt hozzá szüksége, és közel jóval húsz méter fölé repült a három fordulat közben. Ezt az apparátust lehetetlen lett volna a stadionban összehozni, de így sem ment rosszul.
A félórás szünet után a műsor elkezdett fokozatosan erősödni, és rohamosan menetelt a grandiózus végkifejlet felé. A BMX-esek és triciklisek mellett felvonultak a mountainbike-osok is, félelmetes trükköket előadva. Ezek a srácok úgy mozogtak, mintha a bringájuk a testükből nőne ki, és a magától értetődő mozdulatok miatt néha elhittem, hogy képes lennék utánuk csinálni. A próbálkozásról az esések beszéltek le, amiből hatalmasakat láthattunk. Nem mintha meghatotta volna őket, sok sikertelen landolás után lendületből ugrottak fel, egyedül Cristopher Flemingnek, a snowboardosnak kellett a földön maradnia. A hó híján kerekekkel szerelt deszkával – nem gördeszkával, kerekes snowboarddal – csapató Chris dobott egy durva hátast, és a feje ostor-szerűen csapott vissza. Ugyan hamar felállt, de ahogy lesétált a pályáról, összeesett, ezért az orvosok kényszerpihenőre utasították, hogy aztán tényleg a saját lábán távozzon.
Nem sokkal a vége előtt, a csapat kitalált magának egy kihívást: az első motoros bemutat egy trükköt, majd a mögötte menőnek meg kell ismételni, csak épp szaltó közben. Egészen elképesztő kombinációk jöttek így össze, igazolva a tényt, hogy itt annyira készség-szinten kell szaltózni, hogy pusztán ezzel még munkát sem lehet kapni a showban. Mint a tűzijátéknál, itt is a műsor végére adtak bele mindent, így jött a Nitro Bomb, melynek lényege, hogy a legtöbb motoros legyen egyszerre a levegőben, és a vonat, amikor lélegzetvételnyi szünetet sem tartottak két elugrás között. Szaltózva, a motor elengedve, netán kézen állva a nyergen, a leglehetetlenebb formákban, és a motoros szánt sem hagyták ki a dologból.
Eleinte azt gondoltam, hogy ez az a műsor, ami a világon mindenhol ugyanolyan, de Zomborácz Iván kollégánk szerint látványosabb volt, mint a Helsinki-i buli. Egyáltalán nem túlzás, hogy a benzingőz ünnepe, elképesztő látvánnyal, humorral, eszeveszett hangulattal, és persze hatalmas profittal. Ez is csak üzlet, de el tudom hinni, hogy a srácok nem színészkednek, és tényleg örömmel csinálják. Elvégre abból élnek, amit amúgy is imádnak. Most komolyan, ki nem cserélne velük?