Utcai motorverseny: Imatranjo – 2016.

Előtte azért történt más is. Imatrában ugyanis harminc év után ismét motorversenyt rendeztek. Az utolsó, 1982-es világbajnoki futam után ugyan megpróbálták életben tartani a rendezvényt, de nem sikerült. Imatra a néhai Karél Köztársaság területén fekszik, és csak egy szerencsés területbiznisz következtében maradhatott Finnország része, tőle keletre a területek nagy része orosz kézre került a téli háború idején. Juha Kallio nagyszüleinek folyóparti háza például orosz földön landolt.

A téli háború idején Imatra egyébként is egy fontos találkozó helyszíne volt. Carl Gustaf Emil Mannerheim báró magas rangú tisztként az Imatra melletti erdőben találkozott Hitlerrel, aki a finnek támogatását akarta elnyerni. A helyi legenda szerint kényszerleszállást kellett végrehajtania, mert meghibásodott a repülője. Érdekes végigpörgetni, miként alakult volna minden, ha a náci vezér pilótája elvéti a landolást.

A találkozás helyszínére ma már csak egy nagy kő emlékeztet, az iskolában erről szó sem esik, így az imatrai lurkók legfeljebb a még életben levő nagyszülőktől hallhattak a történtekről. A finn motorsport történelmi eseményén helyi pajtásaim invitálására én is részt vettem. Így az olyan nevek, mint: Antti, Juha, Timo és a többiek, valakinek talán már ismerősen csenghetnek, felidézve egy korábbi történetet.

Merthogy ők ketten - az operatőr (Antti Jääskelainen) és a motorversenyző (Juha Kallio) - kiharcolva a helyi tűzoltóság alakulatvezetőjének támogatását, kopogtattak Lintunen polgármester ajtaján világmegváltó ötletükkel, miután Kallio másodjára is rajthoz állt a Man-szigeti TT-n. A tűzoltóság alakulatvezetője Sami Backman, az imatrai motorosklub elnöke, aki évek óta szerelemből menedzseli a városi motorsportéletét és hagyományőrzését.

A világmegváltó ötlet pedig az volt, hogy hívják életre a legendás imatrai motorversenyt, az Imatranjót, de ne veterán versenyzők róják tiszteletköreiket, hanem modern versenymotorok és aktív versenyzők, egy TT-hez vagy Ulster GP-hez hasonló közúti motorversenyen. Backman először őrültségnek tartotta, de a két fiatal lelkesedése felülkerekedett pesszimizmusán, és komolyan átbeszélték a lehetőségeket.

Ezt követően mentek a városvezetőhöz, aki nyitott emberként remek lehetőséget látott a motorversenyben. Az önkormányzat közel négyszázezer eurót költött a rendezvényhez szükséges fejlesztésekre, felújításokra, de a polgármester cseppet sem bánta, mert a városba látogató orosz vásárlók fokozatos eltűnése már így is alaposan megtépázta a helyi vállalkozásokat.

Finnország kemény hely. A repülőtéren Antti várt. Valahol félúton Helsinki és Imatra között megálltunk az autópályán némi ételért, amikor a tizennyolc eurós hamburger üdítővel menü rendelése közben kisebb összetűzésbe keveredtünk a munkavédelmi bakancsot viselő kiszolgáló hölggyel, amiért nem szóltunk előre, hogy mindkét menüt elszállítanánk. Közelharcba persze egyikőnk sem bocsátkozott volna vele, így inkább türelmesen végignéztük, miként csattan sült krumplink a papírdoboz alján.

Imatrában esett, így városnézés helyett elfuvaroztak átmeneti lakhelyemre, Kallio nagyszüleinek lakatlan házába, amelyen batmancipős Petrivel – az esemény sajtósával – osztoztunk. Pakolás után azonnal megcéloztuk a műhelyt, hisz leginkább az foglalkoztatott, hogyan tölti estéjét, akinek talán legnagyobb részben köszönhetjük Imatranjo újjászületését. Juha Kalliót ezúttal sem érintette meg különösebben a spiritualitás.

Rövidnadrágban és piros pólóban szerelte versenymotorját, miközben halálos versenybalesetekről diskuráltunk. Végül elindított egy kompresszort. Egy ideig céltalan zajongásnak hittem, de néhány pillanat múlva láttam, amint fehér, ropogósan vadonatúj bőrruhája gumibabaként fújódik a polcra lógatott akasztón. Juha szűknek ítélte, ezért abroncsbelsőket helyezett el benne, ezeket fújta fel, így bővítve a komfortzónát.

A garázs a Kallio fivérek alapította Rockmotorsport égisze alá tartozik, de egy ideje kibővült Janival, akit első látogatásom során még ferraris mozitulajként ismertem. Azóta viszont különböző autócsodákat vásárol, és élményautózást kínál Dubajban. Juha ezeket az eseményeket szervezi és menedzseli a helyszínen, leginkább a téli időszakban. Így fordulhatott elő, hogy a viszontlátás hevében kicsordult örömkönnyek és ölelések közepette majdnem keresztülestem a Formula 1-es Arrows Yamahán, amelyikkel Damon Hill eltűnt a Hungaroringen, és állítólag valahol a sötétben ott lapult Eddie Irvine Jaguarja is.

Majd elérkezett a péntek, és az első edzésnap.

Már kora délután gyülekeztek a nézők, a magasztos hangulat tapintható volt. A finn motorsport hősei úgy érkeztek, mintha a paddock egy kitelepített legendák csarnokává változott volna. A legendás Tepi Lansivuorit estére várták a szervezők. Jarno Saarinen testvére, Jari korábban érkezett, ezért volt ideje karöltve sétálgatni a holland sráccal, aki bátyjáról kapta a nevét, és akit csecsemőként Jarno tartott a karjában. Az ő gyermekét sajnos már csak Jari tarthatta, bár ez is elég volt a katarzishoz. A gyermeket, Lansivuori után Tepinek keresztelték.

Leginkább akkor éreztem, hogy ennek fele sem tréfa, amikor a kávét kínáló Jorma könnyes szemmel mesélte, hogy csak azért üzemeltet hobbikávéfőzőt, mert így jutott be legegyszerűbben a paddockba, Imatráról pedig azóta álmodott, mióta apjával itt járt. Ennek negyven éve.

Gyermekként a papa nem engedte, hogy a versenyt nézze, rendszerint a paddockban hagyta valamelyik finn csapatnál megőrzésre, ezért mindig úgy kellett kiszöknie a fák közé, hogy meglesse Agostinit és Readet, ahogy elsuhannak előtte. A gyermek titkát persze egyetlen versenyzőfeleség sem árulta el a szenvedélyes apának. Most itt állt, ötven felett, és pityergett. A versenyzők ingyen kávét kaptak, külön nekik szánt fehér pohárban.

Az imatrai futam egyébként az IRRC bajnokság (International Road Racing Championship) keretein belül kapott helyet a versenynaptárban, így az indulók többsége is a sorozat állandó szereplőiből verbuválódott. Persze feltűnt néhány szabadkártyás finn profi versenyző, és romantikus álmokat kergető főhős is, mint például Aimo Heinonen, aki 1969-ben versenyzett Imatrában utoljára, korát pedig megsaccolni sem merték. Belterjes pletykák szerint a felesége sokáig gondolkodott a válókereset beadásán, amikor megtudta, hogy újra nyeregbe száll.

Az IRRC egyik sajátossága, hogy a rendezési jog bérleti díjának kicsengetése után a szervezők saját igényeiknek megfelelően alakíthatják, finomíthatják versenyeiket. Az IRRC tulajdonosai ugyan tettek egy protokolllátogatást, de inkább tűntek kapuzárási pánikban lubickoló, felső középkorú, legénybúcsút tartó német turistáknak, mintsem szigorú ellenőröknek. Részben emiatt történt, hogy még az első edzés előtt, majdnem a versenyt igazgató Backman úr életére törtem.

A magas szőke férfi pont akkor érkezett szolgálati Volvójával a hírhedt vasúti átjáróba, amikor ott az első motornak épp át kellett volna repülnie. Közel másfél órával a kezdés előtt kisétáltam a helyszínre az ír Stephen Davisonnal, a TT egyik hivatalos fotósával, hogy lefoglaljuk magunknak a legjobb helyet. Közben kiderült, szinte mindketten azért utaztunk Imatrába, hogy elkészítsük annak a Barry Sheene fotónak jelenkori változatát, amelyen a kor legnagyobb ikonja átrepíti Heron Suzukiját a vasúti síneken. A másfél órás várakozási idő nagyjából könyörgéssel telt, amikor megkértünk embereket: ne üljenek elénk, ne álljanak elénk. A szemközti oldalra ezzel szemben közönséget toboroztunk, – vonatot nem sikerült – mert jól mutatna egy kisebb csapat néző az elsüvítő motoros mögött.

Davison ír akcentusával szórakoztatta a népet, a szavak nagy részét szinte senki nem értette, miközben azt ecseteltem, mennyire furcsa, hogy egy negyvenezres finn kisváros képes szimplán megszívatni az oroszokat, hogy egész hétvégén nem engedik továbbhaladni a vonatokat egy motorverseny miatt. De Backman ezen a ponton romba döntötte addigi elképzelésinket. A terepjáró csomagtartójából előrántott fúrógéppel, és két fűrészes gondnokkal rút, fekete paneleket szerelt a szemközti oldalra, így a sínpálya, és az addigra összegyűlt néhány fős csoport totális takarásba került. Döntése hirtelen jött, logika nem indokolta, értelmét nem láttuk.

Közel fél órás csúszással érkezett az első motor, amikor pedig Juha Kallio is átrepült a síneken, néhány másodpercre gondolataimba temetkeztem. Történelmi, és megható pillanat volt – harminc éves kihagyás után.

Szombaton a szakadó esőben mindenki kapott némi ízelítőt, miért is különösen veszélyes a közúti motorversenyzés. A paddock mögötti erdős-lejtős részen, ahol a sebesség kétszázötven-kétszázhatvan körüli, kivétel nélkül minden superbike-ra jutott fejenként minimum egy aquaplaning, melyet még a leglassabb induló is rezzenéstelenül abszolvált.

Versenyek szempontjából a hétvége jól alakult, súlyos sérülés nem történt, a helyi arcok külön örülhettek, amikor a rendezvényt újraálmodó és pörgető Kallio dobogóra állhatott a hatszázasok mezőnyében. A finnek viszont kevésbé pátoszosak, mint mi magyarok, ezért teátrális kirohanások nélkül, fegyelmezett tapssal, és öleléssel ünnepelték a helyi sikert.

Az önkormányzat marketingesei idén duplán kapják a mikuláscsomagot, végül közel negyvenezer ember látogatott a városba a hétvége folyamán, amely megközelítette a nyári zenei fesztiválra érkezők számát. Természetesen a lehető legtöbb extra programot akarták belesűríteni az eseménybe, így szombat este még egy gálakoncertet is tartottak. Az időpont nem volt túl szerencsés, tekintve, hogy a futamok egy részét vasárnapra hirdették. Emiatt versenyzőkkel itt nemigen találkozhattak a nézők, bár az alapszempont talán nem is ez volt, főleg miután kiderült, hogy a sztárvendég Sabrina, az olaszok koronázatlan lakosságipop-királynője.

Sabrina munkásságát még gyermekkoromból ismerem, amikor apám, feltehetően a dekoltázsok azonossága végett két zenei klipet állított végtelenre a videólejátszón. Az egyik az olasz gyöngyszem, a másik pedig Szulák Andrea slágere volt. Ennek tükrében ugyan elhatároztam, hogy elmegyek a koncertre, és készítek vele egy közös fotót, az este mégis másképp alakult, mert Antti, fáradtságra hivatkozva szállásomra szállított, így a koncert és a tűzijáték ideje alatt ott ragadtam egy kihalt, háromszintes finn házban az erdő szélén.

Kissé szomorú voltam, amiért egyedül kellett töltenem az estét, ezért időm túlnyomó részét azzal töltöttem, hogy végigsétáltam a házat, megnéztem a Kallio testvérek gyermekkori képeit, és megállapítottam, hogy a finn nyugdíjas lét sok ponton egyezik magyarral. De villanyoltás után furcsa hangokat hallottam. A zajok a pincéből szűrődtek. A ház egy földszintből, és egy kétszintes pincerendszerből állt.

Amikor a mínusz elsőn elhelyezkedő mosókonyha, szauna, asztalosműhely, fatároló, gardrób, motortároló részen senkit és semmit nem találtam, kissé elbizonytalanodtam. Ebben a pillanatban lettem figyelmes a második ajtóra, melyen át újabb lépcső vezetett a mélybe. Óvatosan kinyitottam, amikor heves matatást hallottam lentről, a villanykapcsolót viszont nem találtam, így fejvesztve rohantam a hálószobámba, ahol magamra vágtam az ajtót, égve hagytam a villanyt, és fejemre húzott takaróval igyekeztem kizárni minden olyan emléket, melyek enyhén pszichopata, titkos, földalatti alagútban berendezett kínzókamrában élvezkedő skandináv figurákról szólnak.

Petri másnap korán kelt, és kissé zavarodottan közölte velem: Sabrina az este folyamán rámászott, alig tudta levakarni magáról, és gyakorlatilag úgy néz ki, mint egy jól öltözött zombi. Teljesen az eset hatása alatt volt, ezért jobbnak láttam megőrizni felkavaró feltételezésem, hogy aznap éjjel, őt megelőzve járt a pincénkben.

Vasárnap délután, az utolsó verseny leintése előtt letargikus állapotba kerültem, amikor rájöttem, ezúttal kimaradt a szokásos finn ereszd el a hajam, legalábbis számunkra, mivel Antti a televízióközvetítések felelőseként, Juha versenyzőként, én pedig koloncként esténként túl fáradtak voltunk, hogy ivászaton törjük a fejünket.

A folyó partján, Imatrától búcsúzkodva a távolban még zengett a győztesnek járó himnusz, miközben terjedt a hír, hogy Juha a csapatának és a szűk baráti körnek szaunapartit szervez, de ezúttal nem valami egyszerű finn szaunába, hanem barátjának, a helyi rocksztár Jussi Honkának legújabb találmányán, az úszó szaunakompon. Az egészet úgy kell elképzelni, mint egy fából épített luxus lakóhajót, fogadószobával, minibárral, és egy minimum tíz férőhelyes, fatüzelésű finn szaunával, melynek legfőbb egzotikuma, hogy csobbanó és zuhanyzó hiányában a Vuoksi folyó habjaiban kell megmártózni. A hajó egyébként üzleti vállalkozásként üzemel, a versenyek alatt szinte állandó pörgésben volt.

Fél óra elteltével hatalmába kerített a déjá vu, amikor rádöbbentem, hogy két év után ismét meztelen finn férfiak gyűrűjében ülök egy forró szaunában, miközben sört kortyolgatunk és cigarettát szívunk. Azon pedig már meg sem lepődtem, amikor Sami Peena - ex-supersport VB-menő és kutyája, Leevi, a cocker spániel, sörért és cigarettáért csaholt.

Miután önfeledten kirontottunk, és a folyóba ugráltunk, vettük csak észre, hogy időközben a fedélzeten tartózkodó férfiak barátnői is csatlakoztak a társasághoz, és a hajó orrában beszélgettek. Antti arca elfehéredett. Tudatosult benne, hogy megfeledkezett feleségéről, aki – bízva férje szavaiban – a paddock parkolójában hagyott autóban várt ránk. Heves telefonálás kezdődött, de nem volt mit tenni, késésben voltunk, a komp teljes sebességgel haladt a díjátadó helyszínére.

Kikötés után átloholtuk a fél a várost, vissza az autóhoz, egy jó asszony mindig megbocsát, így hármasban tértünk vissza a fedélzetre. Nem sokkal később megérkezett Toni, Imatra legnépszerűbb stuntversenyzője és motokrosszosa, pit bike-ot vonszolva. Jussi Honka és együttese felmásztak a komp tetejére, hogy örömzenélésbe kezdjenek, Toni úgy gondolta, remek lehetőség lenne számára körbe-egykerekezést gyakorolni a komp felépítményének tetején a szauna kéménye körül, nagyjából húsz-harminc centire a tető szélétől.

Felmászott, a motort feladtuk, a móka pedig kezdetét vette. Jussi felesége nagyipari mennyiségben sütötte a kolbászt, a rocksztár pedig bejelentette, szabad fogyasztás van, amíg a hűtő ki nem ürül. Valamikor az éjszaka folyamán Kallióék is visszatértek a hajóra, amit egy közösen előadott, finn népdallal ünnepeltünk.

A spontán búcsúbuli kulturált körülmények között zajlott, amikor kerékpárzörgésre lettünk figyelmesek röviddel éjfél előtt. A fák takarásában, a telihold fénye mellett hosszú hajú, illuminált férfi kerékpározott a kompra vezető hídon, és talán néhány milliméteren múlott, hogy a folyóba ne hajtson.

Hangos ovációval köszöntötték, később kiderült, az úszó komplexum konstruktőrét tisztelhettük személyében. Éhes nem volt, kizárólag italt kért, józanságát pedig bámulatos nyelvtudásával igyekezett bizonyítani. Idézett japán, holland, arab, és angol nyelven, majd hevesen énekelni kezdett. Ezen a ponton Jussi jobbnak látta, ha a hajóval elindulunk, így hangos zene mellett kifutottunk a kikötőből, és megcéloztuk az oroszt határt, nagy köröket téve a Vuoksi közepén a teliholdas, csillagokkal díszített finn éj leple alatt.

Hajnali három lehetett, amikor megszólalt Kis Grófotól a No roxa áj, a vonatom pedig valamikor nyolc előtt indult Helsinkibe. Ez persze nem tántorított el, a Bulibáró még csak ezután következett. A szaunakomp hevesen cikázott, Imatrától nem messze, tán már az orosz határ oldalán.