Miért jó egy TT versenyzőnek, ha kövér?

2018.05.31. 06:53

A dagadt motorversenyző nem létező fogalom – elvileg. Mégis van egy hely, ahol sokan állítják, a dagadtabbnak jobban megy, mert alatta még egy kétszázlóerő feletti Superbike is simul az útra. A Man TT-n a súly előnyt jelent.

Negyven éve, amikor Mike Hailwood legendás győzelmét szerezte a TT-n, szinte már mindenki leírta, harmincnyolc évesen öregnek és túlsúlyosnak számított. Most sincs másként, ha egy motorversenyző már a negyvenhez közelít – hozzá és Rossihoz hasonló klasszisok pedig csak ritkán születnek.

Más viszont változott, még a Man-szigeti őrületen is, ahol – bár furcsán hangzik – egy kicsit minden másként történik, mint egy klasszikus versenyen. Ez az a hely, ahol egy versenyző harminc felett válik éretté, és tízen éve hallhattuk először a pletykát: itt nem fog megártani némi toka.

Egy pályamenő ideális súlya nagyjából ötven és hatvanöt kiló közé tehető, és az sem árt, ha ennek nagy része izom. Ötvenkilósan a motor ugyan gyorsabb, de a sérülés veszélye is nagyobb; hetven kiló felett viszont már enyhén elhízottnak számít a versenyző, érdemes hatszázasról ezresre váltania, ha nem akar hátrányba kerülni. Fontos továbbá az izomzat összetétele is, mert bár jól néz ki, ha valaki szálkás és dagadó bicóval rendelkezik, mégis néha előnyösebb a laza izomzat.

Remek példa erre a Bostrom-fivérek esete a kétezres évek elejéről, akik Amerikában már világbajnoki szereplésük előtt is megasztároknak számítottak. Többször kerültek a Men's Health címlapjára, mint jóképű aerobicedzők, ragadtak is rájuk a modellek.

A Bostromék tréningezési szokásai közé tartozott akkoriban a sziklamászás, eljártak a világ minden pontjára, és olyan testük volt, hogy még a férfi rajongók is háttérképeket mentettek le weblapjukról a kockás hasakról. Azokkal a felmerülő gondokkal viszont senki nem számolt, amelyek versenyzés közben jelentkeztek a sziklamászás adta kötött izomzatnak köszönhetően. Talán az elsők között voltak, akik rendszeresen alkarproblémákkal küzdöttek, és előfordult, hogy izmaik egyszerűen túl sok oxigént szippantottak fel egy-egy futam során. Rossi akkoriban egyáltalán nem volt izmos, legfeljebb szívós, vékony és enyhén szálkás, bár az idők során az ő teste is átalakult.

Ezzel a szemben a Man-TT, és alapvetően az utcai versenyek indulóinak összetétele más volt, leginkább talán azért, mert miután kivették a világbajnokság versenynaptárából, legfeljebb csak az élversenyzők tudtak pénzt keresni, a többiek számára inkább hobbi volt. Persze Joey Dunlop, a legnagyobb legenda akkor sem vitte túlzásba az urizálást, amikor már jócskán megtehette volna. Számára az edzőtermek világa földöntúli közeg volt, a futam előtt rendszeresen cigarettázott, és a szétszedett HRC blokkokat a fészere előtti kampókra akasztotta, szélben, sárban, esőben. A japán mérnökök ettől rendszerint hidegrázást kaptak.

Dunlop átlagos testalkatú versenyző volt. Először a kilencvenes évek végén, David Jeffries sikerei láttán gondolkodtak el, hogy akár még egy olyan nagydarab versenyző is labdába rúghat a TT-n, mint ő, akit riválisai csak Big Dave-ként emlegettek. A mezőnyben szinte óriásnak számított, nemcsak kirívó magassága, hanem ehhez tartozó súlya miatt is. Jeffries bizonyos szempontból egy egészséges angol fickó volt, amolyan futballrajongó-csoportvezető, bár birkatürelme, és pacifista énje messze földön híres volt. 2003-ig legyőzhetetlennek számított, de a TT egyik edzésén a Crosby szekcióban bukott, és meghalt.

Jeffries testalkatát elemezve néhány mágus fejtegetni kezdte azt az elméletet, mely szerint a TT-n nem árt a nagyobb súly. Egyrészt, az utcai pálya adta nehézségek, valamint a motorok súly-lóerő arányának megváltozása olyan nehézségek elé állította a versenyzőket, amelyek egyre specifikusabbá tették a TT-n való jó szereplést. Az évek során a pálya állapota csak romlott, a burkolatsüllyedések megnőttek, a trükkös részek tovább romlottak, míg a motorerő megkétszereződött. Így a mai napig vannak szekciók, melyekre képtelenség jól beállítani a futóművet. Ilyen többek között a Bray Hill alja, vagy a Barregarrow mélypontja. Versenyzők beszámolói alapján utóbbi olyan, ha sikerül beállítani a futóművet, csak kicsit vonalazza a gatyát, ha viszont túl puha vagy túl kemény, jobb ha behunyják a szemüket.

Nem titok, hogy a pálya bizonyos részein nemcsak fizikai erőnlétre, hanem súlyra is szükség van, amely stabilabbá teheti a motort. Gondolok itt az úthibákra, és egyéb nyalánkságokra. Persze tök más, de jó példa lehet a szánkósok, bobosok esete, ahol szintén fontos szerepet játszik a súly – náluk nem kizárólag a stabilitás végett, hanem hogy a sikló akármi minél jobban felgyorsuljon a tehetetlenség miatt. Természetesen egy motorversenyen ez fordítva is elsülhet, mert adott esetben túl nagy súlyterhelés alatt egy hirtelen összenyomódó, majd kilövő futómű inkább halálos, mint biztonságos.

De vegyük alapul a számokat, melyek nem hazudnak. Az elmúlt évek három legsikeresebb versenyzője Michael Dunlop, John McGuinness és Ian Hutchinson. A kérdést pedig szinte mindegyikőjük megkapja évente: „azért vagy ilyen sikeres, mert nagyobb vagy az átlagnál?”

Értelmes válasz nem érkezhet egy ilyen pontatlan, és hirtelenjében feltett valamire. Ilyenkor Hutchinson elmondja, hogy bár magasságánál fogva – közel 190 cm –, a súlya is kicsivel több, ezzel viszont nagyjából éppen annyit nyer, mint amennyit a magasságával veszít, mert nehezen fér el az idom mögött.

Dunlop válasza rendszerint az, hogy vagyok, aki vagyok, és azért tudok nyerni, mert gyorsan motorozok, tök lényegtelen, mennyit mutat a mérleg. McGuinness ettől bölcsebben annyit azért el szokott mondani, hogy bizonyos esetekben nem kizárt a súly adta előny, de mérget nem venne rá; továbbá következetesen hozzáfűzi, hogy sört azért iszik, mert szereti, a tejszínhabról pedig képtelen lemondani, mert anélkül nem élet az élet, az edzőtermeket meg valahogy nem csípi, úgyhogy csapatának el kell fogadnia úgy, ahogy van.

Michael Dunlop fiatal csikóként úgy került be a köztudatba, mint egy holdvilágképű, pirospozsgás ifjú, és mikor madárcsontozatú apja mellett állt, sokan rácsodálkoztak. Michaelt ez sohasem izgatta túlságosan, bár néhányszor alaposan lefogyott, készültek róla meztelen fotók is, melyen megdöbbentő, teste mennyire izmos, de súlya alapesetben nyolcvan kiló körül mozog. Amikor először átigazolt a BMW-csapathoz, lement hetvenhatra, a gyári Hondánál pedig talán még kevesebb volt, de érződött, ez nem az ő világa, fizikailag is megterhelő volt számára. Teste sokkal inkább a nyolcvanat preferálja, akkor van ereje teljében.

Dunlop olykor nagynak tűnik, de közel sem hájas, inkább izmos, vastag nyaka pedig egy bikáéra emlékeztet, talán ezért lett ez a logója, mármint a bika. Ír származásával csípőből hozza a fényes melegítős, hentesbolti szakmunkást, mely annyira tekintélyt parancsoló, hogy vetélytársai is tartanak tőle, nem hinném, hogy bárki nyugodt lélekkel beszólna neki, főleg azok után, hogy a monda szerint egyszer alaposan helybenhagyta egyik csapatfőnökét. A jelenben ő lehet az egyik, aki megerősíti a szabályt, miszerint az átlagon felüli súly segíti a sikeres TT-szereplést.

John McGuinness teljesen eltérő fizimiskával bír. Emlékszem a lutoni kocsmákra, ahol egy laza ebéd is ütötte a négyezer kalóriát, de egy átlagos angol reggeli is egy szorgalmas bányász napi kalóriafelvételére van tervezve, így hát a rendezett családban élő, két gyermekkel és gondoskodó feleséggel élő John nem szenved hiányt semmiben.

Teste első pillantásra talán lazának, kissé löttyedtnek, arca néha tokásnak tűnik, de talán önök is láttak már angol ökölvívót, akiről először azt hitték, hogy egy kisvárosi kocsmából hívták a ringbe két sörért és száz fontért, majd amikor még a tizenkettedik menetben is talpon volt, szökdécselt, és kétszer akkorákat ütött, mint Madár fénykorában, elgondolkodtak. Szívósságuk legendás, és erejük kifogyhatatlan. John McGuinness hasonló fickó. Állítja, hogy csak nagyon ritkán edz, gyűlöli az egészet, és mióta felhagyott a kőműveskedéssel, mert megengedhette magának, hogy professzionális motorversenyző legyen, a fűnyíráson kívül különösebb munkát nem vállal. Valamiért mégis fit, persze a maga nemében, de felkészülés nélkül aligha bírna napi négyszáz kilométert motorozni kétszázas átlag felett.

McGuinness súlyával viszont ténylegesen is akadtak gondok, és bár dorgálást nem kapott érte, finom célzásokat azért igen. Amikor először találkozott a Mugen-csapat képviselőivel Angliában, és mérlegelésre került a sor, John kilencven kiló körül mozgott, amelytől a japánok kardjukba dőltek. Az angol elviccelte a dolgot, és állította, mindez csak azért történhetett meg, mert harminc font apróval a zsebében, és az unalmas vonatutat követően, melyen kétszer reggelizett, és megivott diszkréten két liter folyadékot, nem volt lehetősége csúcsformában lenni. A japánok végül vették a lapot, és felajánlották, ha a TT-re tíz kilóval kevesebben érkezik, megkapja ajándékba a versenymotort. Ha jól tudom, McGuinness elveszítette a kihívást.

A kérdés eldöntésére néhány évvel ezelőtt egy angol szaklap úgy döntött, páros interjút készít a mezőny legnagyobb, és legkisebb versenyzőjével. Phil Crowe az interjú elkészítésekor, miután fogyott harmincat, százharminc kiló körül mozgott, míg a legkisebb, Lee Johnston épphogy súrolta alulról a hatvanötöt. Crowe elmondta, hogy továbbra is fogyózik, próbál sokat biciklizni, reggelire már kevesebbet eszik, csak szárított gyümölcsöt, úgy nyolc szendvicset és joghurtot, viszont egyértelműsítette, az ő súlya az optimálison azért messze felül van. Versenyzés közben inkább hátránya származik a méreteiből, mint előnye, Superbike motorjának végsebessége például csak 283 km/h, és elég nehézkesen tud az idom mögé kuporodni. Egyszer majdnem végzetes balesetet szenvedett a Ballaugh Bridge-nél. Akkor még nagyobb volt, véletlenül lyukat váltott – megúszta, de landoláskor leszakadt a lábtartója.

Lee Johnston végsebessége 305 km/h körül mozog, reggelire mindössze egyetlen banánt eszik, mert minden menet előtt így is hasmenése van, sört is csak módjával iszik esténként a TT alatt, mert az időjárás miatt, ha úgy adódik, bármelyik nap rendezhetnek futamokat. Johnston azon feltételezését azért megosztotta az olvasókkal, hogy bizonyára vannak olyan szituációk, amikor verseny során neki húsz százalékkal több energiája megy el a motor megzabolázására, mint mondjuk McGuinness-nek, pont a súlybéli eltérés miatt.

Ezt láthattuk az idei North West 200 során is. A pillekönnyűnek számító Johnston szenvedett az ezres Superbike Hondával, amikor az egyenesben minden apró bukkanónál kerékre állt, neki pedig el kellett vennie a gázt. Tavaly pedig csodával határos módon élte túl TT-n elszenvedett balesetét, amely során a falba csapódott. A látvány kétségbeejtő volt, sokan azt hitték, a madárcsontú versenyző ripityára törte magát. Talán a rengeteg edzésnek és fizikai állapotának köszönhetően viszonylag szerencsésen megúszta az esetet.

christiegeexx (@christiegeexx) által megosztott bejegyzés,

Az idei TT-n a súlykérdés továbbra is talány marad, Hutchinson messze a csúcsformától tavalyi lábsérülése miatt, McGuinness valószínűleg képtelen lesz rajthoz állni, ugyancsak tavalyi sérülése miatt, így Dunlop a legnagyobb esélyes ismét.

Ha pedig összegezni kellene a fent leírtakat, óvatosan azért kijelentem: a nagyobb bizony jobb. Úgyhogy hajrá, tessék zsíros kenyeret enni, lehetőleg cseresznyével, ha a Man-szigetre készülnek motorversenyezni.