Miért hülyeség betiltatni egy motorversenyt?

2019.07.05. 09:44

A világ legveszélyesebb versenyén jelenleg két olyan fickó diktál, akik zárt pályán bevett gyakorlatokkal alázzák a komplett mezőnyt. Kellemetlen lehet, és úgy tűnik, minden a feje tetejére állt bizonytalan időre. A társadalom pedig új csoporttal bővült, a laposföld hívők gyülekezete mellé felzárkózott a TT-t betiltani vágyók tábora.

Gyorsan motorozni a Man-szigeten relatív fogalom. Peter Hickman például egészen lassú volt a tavalyi, 135 mérföldes körátlagához képest, de ha ahhoz viszonyítunk, hogy az idei 134-es előtt nagyjából háromszor ült motoron a TT-n, megállapíthatjuk, hogy mégiscsak őrülten gyors volt egy olyan pályán, ami harmadannyi tapadással bírt az idei esős, tizenkét fokban, mint a tavalyi, két héten át tartó huszonnyolcban.

A TT ismét megváltozott, de most nem kicsit, hanem nagyon. A verseny, és versenyzők átalakulását talán az okostelefonok megjelenéséhez tudnám hasonlítani, amelyek a klasszikus készülékek után az űrkorszakot jelentették sokak számára. Az régivágású versenyzőkre nehéz évek várnak, és igazából nem tudom, visszatérhetnek-e még a mezőny elejébe.

De ez ettől lényegesen összetettebb, nem kizárólag versenyző és motorfüggő, sokkal inkább egy komplex csomag. Tény, hogy a fejlődés és az ezzel járó gyorsulás nem kizárólag a technikai sportokra jellemző. Felgyorsult a labdarúgás, az úszás, a futás, nagyjából az egész világ, és néha bizony nehéz lépést tartani. A félelmetes inkább az, amikor egy különösen veszélyes motorversenyen is bekövetkezik a változás. Ráadásul ez a változás nagyjából a semmiből érkezett, az ismeretlen hozta el, legalábbis egy olyan szegmensből, amelyről eddig azt állították, nem a legjobb recept. Gondolok itt arra, hogy az utcai motorversenyek történetében bizonyított ténynek számított, hogy a pályaversenyzők nem a legjobbak, mert paráznak, hozzá vannak szokva a bukózónához, és főleg ismeretlen számukra az érzés, hogy nem negyvenöt percben, hanem két teljes órán keresztül kell koncentrálni egy olyan eszeveszett sebesség mellett, amely az emberi agy számára szinte elképzelhetetlen.

Az állítás viszont megdőlni látszik, a Man-szigeti versengést ebben a pillanatban pont az a két név emeltre újabb szintre, akik a brit bajnokságban motoroznak hétről hétre, legalábbis kéthetente. Peter Hickmanről és Dean Harrisonról van szó, kiknek versenyzése, és egymás ellen vívott csatája egyrészt megdöbbentett mindenkit. Hickman teljesítménye évről évre javuló tendenciát mutatott, és már bemutatkozó évében is sejteni lehetett, sokra viheti a közúti versenyzésben. De nem szimplán azért, mert baromira gyors volt, hanem egyszerűen másként vezette a motort. Tavaly pedig ördögi módszerekkel lapátolta össze magának azt az időt, mely egyelőre etalon lehet mindenki számára. Hickman előtt nem volt ember, aki a Man-szigeti pályán hajlandó lett volna erőcsúsztatással keresztben közlekedni olyan kanyarokban, ahová bőven kétszáz felett érkeznek, ő ezzel szemben mást sem csinált. És Harrison volt az egyetlen, aki tartani tudta a lépést. A Kawasaki abroncsai többet voltak a levegőben, mint a földön. Sőt, Hickman egyenesen azt állította, Harrison idén miatta lett állandó résztvevője a brit bajnokságnak, mert látta, neki is mennyit segít a folyamatos motorozás.

Egyébként pont Peter Hickman volt egyik beszélgetésünk alkalmával, aki elutasította azon elméletet, hogy a zárt pályás versenyzők nem domborítanak utcai versenyeken. „Nézd csak meg Steve Platert, Josh Brookes-t, vagy akár engem.” És ebben természetesen igaza van, mert ha jobban beleássuk magunkat a TT versenyzők múltjába, meggyőződhetünk arról, hogy Carl Fogarty, John McGuinness, vagy épp Plater párhuzamosan jutottak el a csúcsra mind a Man-szigeten, mind a rövid pályás zárt bajnokságokban. Más kérdés, hogy a választott út egy idő után mindenkinél kettévált. Míg McGuinness az utcai versenyeken, addig Fogarty a világbajnokságon vált világsztárrá, így tulajdonképpen Hickman jelenleg az egyetlen, aki mindkét sorozatban esélyesként áll rajthoz, továbbá rajta kívül nem volt ember, aki a rövidpályást stílust alkalmazni merte volna közúti versenyeken.

A nagy kérdés ebben a pillanatban az, lesz-e kihívójuk a jövőben? Nehéz megválaszolni, bár ha a TT sokéves múltjára tekintek vissza, nemes egyszerűséggel rávághatom: igen. Mert a fejlődés pont erről szól, hogy érkezik valaki, aki utat mutat, akinek stílusát az utca specialistái is kénytelenek lesznek magukra erőltetni, hogy aztán tovább gyorsuljon a komplett mezőny. Néhány évvel korábban a 130 mérföldes körátlag álomhatárnak számított, míg az idén Davey Todd, aki csupán második TT-jét teljesítette, már rögtön 131-et motorozott.

Jelenleg minden arról szól, ki lesz a következő, akár a régi nagyok közül, aki képes lesz Hickmanhez és Harrisonhoz hasonlóan kihasználni a pálya utolsó millimétereit is. Tudjuk, Michael Dunlop-nak ez cseppet sem fog nehezére esni, hiszen a bölcsek már 2013-ban is attól féltették a legjobban, hogy az utolsó aszfaltmorzsát is begumizza a pálya szélén. Sőt, akkoriban azt is jósolták, nagy baj lesz belőle, ha így folytatja. Ehhez képest, hat évvel később, mára ez a norma. A hagyj magadnak teret, és motorozz kilencven százalékon elv már a múlté. Dunlopot azért sem szabad elfelednünk, mert gyenge szereplés ide, gyenge szereplés oda, a tavalyi TT óta szinte egyszer sem versenyzett, és motoron is csak alig ült, míg a győztes páros hétről hétre nyüstölte a köridőket, építette fel tempóját, és hangolta a motort. Ezt az ír nem is vitatta, sőt, tőle őszintébb definíciót gyenge szereplésre még nem hallottunk: „Az utcai versenyeken sikeresnek lenni összetett dolog. Hiszem, hogy a tehetség adott, és soha nem vész el, bármikor kihozhatod magadból, de bizonyos esetekben a benned rejtőző bátorság elhalványul. Ilyenkor minden azon múlik, hogy visszanyerheted-e még valaha.”

A sebesség harmadik összetevője pedig természetesen a technika, amely talán a legnagyobbat változott az elmúlt néhány évben. Talán mondanom sem kell, de a TT-n nem is annyira a motorerő, sokkal inkább a kezelhetőség dominál. Peter Hickman a Superstock motorjának blokkjával nyerte a Superbike kategóriát, és mint utóbb kiderült, a versenyző állítja, a Seniort azért veszítette el, mert egy technikai ellenőr csütörtök este váratlanul bejelentette, szét kell szedniük a stock blokkos superbike motort vizsgálat céljából, így azt már nem tudták újraépíteni péntek reggelre.

De vegyük a legegyszerűbb példát: nemrég, még az élcsapatok számára is elképzelhetetlen volt, hogy nem a brit K-Tech manufaktúra villáit és rugóstagjait használják, hivatkozva arra, hogy a Man-szigeti pályát illetően ők bírnak a legnagyobb tapasztalattal. Ugyan mindenki tudta, hogy az Öhlins csodákra lehet képes, de senki nem merte megkockáztatni az esetleges zsákutcát. Mára az élcsapatok áttértek a svéd gyártó termékeire, mert szépen lassan elhitték, a gyár képes lehet akár kevés adatból is olyan fejlesztéseket és változtatásokat végrehajtani, melyekkel a motor még megengedőbb lehet. Miután Harrison megnyerte a Seniort, motorját pedig szerelői őrizték, megkérdeztem az egyikőjüket a váltás okáról. Ugyan mélyebben nem mentek bele a történetbe, csak annyit mondtak: a K-Tech termékeket jelenleg csak a Supersport motoron használják, de a nagyoknál az Öhlins beelőzte a sort. Ugyanez igaz az abroncsokra is. Nemrég szinte elképzelhetetlen volt, hogy a győztes motoron nem Dunlopok virítanak, sőt, néhány éve Michael Dunlop szerződést bontatott csapata és a Metzeler között, mert jobban bízott a brit márkában, noha családilag semmi köze hozzá. Az idén viszont ezen a téren is megtört a jég, mert Dean Harrison, a TT történetében először Metzeler abroncsokkal nyerte a Senior kategóriát.

A 2019-es TT-nek ez volt az egyik oldala, és van egy másik is, egy mélyebb, ha úgy tetszik, sokkal érzékenyebb témát érintő.

Miután az első Superbike futamon életét veszítette a huszonhét esztendős Daley Mathison, maga mögött hagyva egy feleséget és egy kislányt, sokan ismét úgy döntöttek, hogy megoldják a problémát, és komoly lobbizásba kezdtek a közösségi oldalakon az esemény betiltásának érdekében. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján kijelenthető, hogy a hecchadjárat vége általában az, hogy az esettel a nagyobb tévétársaságok bulvárműsorai is foglalkozni kezdenek, és megszavaztatják a nézőket: betiltanák-e a TT-t, avagy sem, melyre általában igen a válasz.

Soha nem vettem még a fáradtságot, hogy a témában állást foglaljak, eldönteni pedig most sem akarom, szimplán csak dühít. Mégpedig azért, mert a véleményt formálók általában olyan messze állnak ettől a világtól, hogy az év többi napján még a látókörükbe sem kerül a verseny, viszont katasztrófa turistáskodni szeretnek. Mathison halálát a felesége jelentette be Facebookon, megelőzve a kíváncsiskodókat, azóta pedig tartja a kapcsolatot a rajongókkal, ha szükséges. Félre ne értsék, elképzelhető, hogy ez a fiatal nő nem volt tudatában annak, mit vállal, amikor támogatta férje versenyzését, és vállalta az ezzel járó rizikót. De a versenyzést a pilóták önként vállalják, nem kényszeríti őket senki, ez az, amit mindegyikőjük kihangsúlyoz egy-egy hasonló tragédiát követően.

Elszakadva az érzelmektől, szigorúan a számokra hagyatkozva, a 2019. június 15-16-i hétvégén nyolcan haltak meg közlekedési balesetben Magyarországon. Ott tényleg senki nem vállalta a rizikót, nem készültek a halálra. A vezetést és közlekedést eddig mégsem akarta betiltani senki. A gucai trombitafesztivál pedig még a kétezres évek elején is évi egy-két halálos áldozatot követelt, mert a helyi szokásoknak megfelelően részegen a levegőbe lövöldöztek, a visszahulló golyók pedig halálos sebeket ejtettek a gyanútlanul mulatozó embereken. Na, ők aztán még annyira sem voltak felkészülve a halálra. Ezzel szemben a fesztivál a mai napig tombol, igaz, a lövöldözést némileg talán visszaszorították, de a hanyagság ez esetben nem kérdés.

Viszont a TT-t minden évben be akarja tiltani néhány ember, kiknek gyakorlatilag fogalma sincs az egészről, és megérteni sem fogja, ami persze nem baj, de tudják, nem kell állást foglalnunk a tengeralattjáró bizniszben, ha nem értünk hozzá.

A legnagyobb probléma általában akkor van, amikor intelligenciahiányos motorversenyzők böfögnek a közösségi médiában. Az egyik ilyen pedig Aleix Espargaro, aki évről évre felteszi a kérdést nyilvánosan: miért nem tiltották még be a TT-t? Ezen felbuzdulva a spanyol állami tévé este már foglalkozik az üggyel, majd megkérdezik TT versenyzőjüket, Raul Torras Martinezt: mi a véleménye erről? Ő pedig minden alkalommal elmondja: Espargaro kussoljon, maradjon a helyén, és ne avatkozzon bele más életébe.

Talán az idei TT volt számomra az első, amikor kívülállóként tudtam kezelni a helyzetet, és figyelni a versenyzőket, mit miért tesznek, nem pedig arra összpontosítani, miként élhetem át még közelebbről az egészet. Ez volt az a pont, amikor rá kellett jönnöm arra, amit már oly sokan mondtak, és állítottak: az utcai versenyzőtől kiszámíthatóbb, józanabb, racionálisabb motorversenyző kevés létezik a földön.

Arról van szó, hogy a mai, felelősségvállalás nélküli társadalomban, amikor még egy gyorshajtást, vagy egy bekötetlen biztonsági öv után járó büntetést is képtelen vagyunk elfogadni – mert rajtunk kívül mindenki más köcsög –, nehezen tudjuk megemészteni, hogy ezzel szemben léteznek mégis olyan emberek, akik képesek döntéseket meghozni és vállalni érte a felelősséget. És nagyon kérem, ne jöjjön most senki azzal, hogy ezek idióták, miközben a kilencven százalékunk előzött már beláthatatlan kanyarban, vagy írt sms-t vezetés közben. Ne mondd, hogy nem.

Nem kell egyetérteni velük, sőt, azt is képes vagyok elfogadni, ha valakit felelőtlennek tartanak, mert gyermek mellett ilyen sportot választ magának, korlátozni viszont mégsem lehet senkit, csak mert a társadalom azon részének nem tetszik, akik nem értik. Tudom, ugyanez igaz lehet minden extrém sportra, akár a hegymászásra, akár a palack nélküli búvárkodása. Azt hiszem, kizárólag olyan dolgokban van joga szót emelni a társadalomnak, amely hosszú távon a lakosság jövőjére hatással lehet, adott esetben veszélyezteti azt. De a TT nem ilyen. Az elhunyt versenyzőket a családnak kell hazaszállítani, jó esetben a versenyző biztosítójával kell kifizettetni. Megfelelő biztosítót találni persze nem könnyű hasonló esetekre. Egy sérült versenyző rehabilitációját szintén nem támogatja az állam, ez is sajnos a biztosítótársaságtól függ. A verseny szervezői és a sziget nem fizet kártérítést. Egy balesetből eredő kárt szintén a károkozónak kell kifizetni, de előfordult már az is, hogy egy kidöntött kerítést a lakónak kellett helyreállítani, mondván, állampolgári kötelessége.

Az ott lakók viszont nem akarják betiltani a versenyt, legalábbis olyan lakóval még nem találkoztam. De van ettől meredekebb is. Ha egy lakó beengedi az udvarába a nézőket, és az egyik leesik az udvarban álló pálmafáról, akkor a sérült néző kártérítését a lakónak kell fizetni, hiszen beengedte. Egyszóval a Man-sziget és Anglia, szinte nem fizet senkinek semmit. A pályán tartózkodó fotósoknak pedig kétmillió fontos felelősségbiztosítással kell rendelkezniük, ha adott esetben balesetet okoznak, és egy versenyző megsérül, a versenyző családja emiatt őt perelje, ne a rendezőket. Viszont ha a brit hadsereg egy katonáját esetlegesen ki kell menteni Irakból, az már természetesen az ország költsége, közvetve az állampolgárok fizetik meg adó formájában.

A fentiekkel kapcsolatban természetesen megkérdezték John McGuinness-t, a TT élő legendáját is, aki az alábbi gondolatmenettel foglalt határozottan állást.

„A TT két világháborút is túlélt, nem hiszem, hogy egyhamar megszűnne, vagy bármi történne vele. A verseny évről évre biztonságosabb, ezt kijelenthetem. A szervezők rengeteget dolgoznak, hogy így legyen, és sajnos igaz, hogy minden évből, minden futamból, minden balesetből tanulunk valamit, levonjuk a következtetést, a fejlődés anélkül elképzelhetetlen. Mégis azt gondolom, hogy a jelenlegi helyzettől biztonságosabb a verseny nem lehet, a szervezők elképesztő munkát végeznek, a technika javult, a sisakok sokkal jobbak, és légzsákos ruhát is használhatunk. De a fák és a falak ettől nem lágyulnak el. Aki itt rajthoz áll, ezzel tisztában van. Képes elfogadni a kockázatot. És a versenyző szava is számít. Régebben egy csomó baleset az időjárási körülmények miatt történt, most például nem motorozunk, ha esik, és akkor sem kell mennünk, ha köd van. Egészen addig nem ülünk motorra, amíg a helikopter képtelen felszállni, hogy baj esetén azonnal ott legyen a versenyző mellett. A biztonság fokozása innentől csak a versenyzés rovására történhetne, az élményfaktor sérülne, ezt pedig nem akarja senki. Mentem már sok versenyen, utcán, zárt pályán, megbízhatósági futamon, és városban, de ehhez fogható nincs még egy a világon. Mindenkinek a saját döntése, hogy rajthoz áll, vagy sem, pokoli munka előzi meg azt is, hogy valaki életében egyszer elindulhasson. Nem úgy történik, hogy ökör módjára felpattansz a motorra és lerongyolsz a Bray Hillen teligázon. James Hunt negyvenévesen halt meg szívrohamban, Barry Sheene ötvenkét évesen rákban. Ha egy jósnő kiterítené a kártyáimat, és választanom kellene negyvennyolc szuper esztendő, és hatvan rohadt unalmas között, én bizony a negyvennyolcat választanám, és ezt tudja a feleségem is. Elfogadja. Az emberek minden olyan dolgot be akarnak tiltatni, amit nem értenek, és mindig lesznek olyanok is, akik ennek hangot adnak. De ítélkezés, és megnyilvánulás helyett mindenkit inkább arra szólítanék fel, jöjjön át, és nézzen bele ebbe az egészbe, mielőtt hülyeségeket beszélne. Nagyon sok barátomat elveszítettem már itt, de egyiknek sem tartottak pisztolyt a fejéhez. Önszántukból jöttek, elfogadták, ha valami szarul sül el, meghalhatnak. Aki pedig versenyezni akar a TT-n, inkább azt javaslom, jöjjön el, nézze meg, beszéljen a versenyzőkkel, csapatokkal, gondolja át nagyon alaposan, és csak a végén döntsön.”

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalbike, és ettől mi éhen halunk.

A TB olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TB-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.