A Yamaha bajnok lett, a Honda magára talált, Rossi elköszönt

MotoGP: Misano - 2021/2.

2021.10.27. 09:18

A hétvégi misanói nagydíj a szimbólumokról szólt, kár firtatni. És ha valaki azt hitte, az utolsó körben majd lelassít a mezőny, hogy Valentino Rossit az élre engedje, tévedett. Bár ez egy gyönyörű sport, és a sportszerűség ezúttal különösképp megmutatkozott, ettől még a biznisz az biznisz, így a romantikus álmok háttérbe szorulnak.

A hétvégi futam összes történésére rá lehetne húzni valamilyen pátoszos jelzőt. Minden éremnek két oldala van, így megesik, hogy a legsötétebb mágiához is tartoznak racionális magyarázatok, mint egy Sherlock Holmes-moziban. A gyári Ducatik hazai pályán történő tündöklése és bukása egyértelműen egy helytelen döntésnek köszönhető, amikor a rajtrácson az utolsó pillanatban keményre cserélték a médium első abroncsokat. Ezek minden bizonnyal nem tolerálták a hűvösebb aszfaltot, így a vállalt rizikó túl nagynak bizonyult, amikor előbb Miller, majd Bagnaia is bukott, és elveszítette a világbajnoki cím köré felépített reményeit. Egy helytelen döntésről és annak felelősségéről beszélünk, nem kizárólag arról, hogy Bagnaia - a rajta loholó Márquez által gyakorolt - mentális nyomás miatt nem tudta végrehajtani a feladatot, pont azon a pályán, ahol nemrég még brillírozott.

Bagnaia bukása pedig azt jelentette, Márquez kishíján a karrierjét is bedöntő sérülése után ismét futamot nyerhetett, ezúttal egy olyan pályán, amely számára semleges, jobb és balkanyarokkal tarkított, egyszóval itt most semmi nem lejtett. Márquez a régi énjét mutatta, bravúrosan motorozott, és ami talán a legfontosabb, kiegyensúlyozottan. Nála nagyobb meglepetést már csak csapattársa, Pol Espargaro okozott, aki Márquez mögé felzárkózva a második helyen ért célba, biztosítva a Hondának egy kettős győzelmet, amelyre utoljára 2017-ben, az Aragón Nagydíjon volt példa, akkor még Pedrosával kiegészülve.

A Honda kissé fellélegezhetett, mert az elmúlt évek mélyrepülése és Márquez sérülése alaposan megtépázta renoméjukat, a fejlesztések is rossz irányba mentek, olyannyira, hogy Japánban a MotoGP-részleg vezetésének leváltása is szóba került. Ezért a futam után látott, csapaton belül eluralkodó euforikus öröm érthető volt, nagyobbat ünnepeltek, mint a Yamaha a szomszéd bokszban.

És akkor térjünk át a szimbolikus pillanatokra. Márquez győzelme után nem sokkal érkezett a célba Fabio Quartararo, aki Bagnaia bukását követően olyan előnyre tett szert az összetettben, hogy azon nyomban világbajnok lett. Hívhatjuk ezt mindennek, hatalomátvételnek, valódi trónfosztásnak, az új generáció megjelenésének. Azon a pályán, amely egykori példaképének, Valentino Rossinak kishíján az otthona, azon a pályán, amelyen az olasz legenda utoljára ért célba MotoGP-versenyen.

Quarataro történelmi tettet hajtott végre, hiszen ő lett a franciák első királykategóriás világbajnoka, amelybe az egész ország beleremegett. Még Emmanuel Macron francia elnök is gratulált neki Twitteren. Quartararo keményen megdolgozott a sikerért, hiszen csodagyerekként érkezett a világbajnokságra, mégsem lett bajnok egyetlen kiskategóriában sem, sokan úgy hitték, a MotoGP is egyfajta menekülés számára, amire most alaposan rácáfolt. Csodagyerek volt, és egy győzelemre éhes ragadozó vált belőle, aki képes volt idén végig a százhúsz százalékos koncentrációra.

Végül amikor a futamot követő sajtótájékoztatón megkérdezték tőle: „Akkor te vagy jelenleg a világ legjobb motorversenyzője, a Yamaha pedig a világ legjobb MotoGP motorja?” – pimasz közönyösséggel az alábbi választ adta: „Jelenleg csak azt tudom, én vagyok a világbajnok, a Yamaháról pedig bővebben nem nyilatkozhatok, hiszen nem próbáltam még sem a Ducatit, sem a Hondát.” Olvassanak bátran a sorok között, és érezzék, hogy ez a huszonéves ifjú az első adandó alkalommal jelezte a Yamaha felé, lépjenek bátran, ha szeretnék megtartani, mert úgy tűnik, ajánlat akad bőven.

Quartararo sikerének egyébként mindenki szívből örült, egyenként gratuláltak neki az ellenfelek, köztük Pecco Bagnaia is – szakadt bőrruhában – amely a hétvége egyik legmegindítóbb pillanata volt. Ő az a srác, aki laza, jófej, szerény, hétköznapi, pont olyan, mint te vagy én, és talán a legnagyobb esélye van bevonzani a következő, még nagyon fiatal generációt. Viszont mielőtt végérvényesen átadnánk neki a feltétel nélküli hatalmat, vizsgáljuk meg jobban a hétvége eseményeit.

Hiszen Marc Márquez győzelme több volt, mint puszta szerencse, ezt nem a legyek hordták össze, és ami még nagyon fontos, a futam utáni sajtótájékoztatón elmondta, ő és Espargaro két teljesen eltérő motort használtak, ami azért jó hír a csapatnak, mert úgy tűnik, az évközi fejlesztések lassan beértek. A saját teljesítményjavulását egyértelműen annak tudta be, hogy a hétvégi eső miatt nem motoroztak végig kihegyezett körülmények között, így többet pihent a karja, ezért maradt még benne erő a vasárnapi futamra. Így mindkét irányba képes volt úgy kanyarodni, ahogy szeretett volna. Továbbá fontos megjegyezni azt is, hogy Márquez két kihagyott futam után és négy nullázást követően még mindig meccsel az év végi összetett negyedik helyért, ami remekül érzékelteti, hol lehet a helye, ha a dolgok rendben mennek. Így szimbolikus hatalomátadás helyett csak annyit írok: úgy érzem, jövőre remek szezon elébe nézhetünk.

Ami viszont még ezen kívül történt, az már valóban a szimbólumokról, évfordulókról és a múltról szólt. Megható volt látni a VR46 Akadémia versenyzőit egyedi fényezéssel – amely kishíján Rossi 96-os, és 97-es sémáját követte –, a sárga motorokon Grazie Vale logó díszelgett, a hangulatot pedig csak tovább fokozta, hogy Rossi öccse, Luca Marini ezen a hétvégén rajtolhatott életében először az első sorból a királykategóriában. Mindenki hitte, a csoda megtörténhet, de az élet e téren végül a racionálisabb utat választotta, és bár Marini jól motorozott, a rajt után visszacsúszott, és nem harcolhatott a dobogóért. Pedig de szép lett volna! Helyette megtette viszont ismét Enea Bastianini, aki ugyan a tizenhatodik helyről várta a rajtot, újfent harmadikként intették le, így lassan megkaphatja a Misano professzora címet. Más kérdés, hogy most nem lennék Gigi Dall'Igna helyében, ismerve Bastianini menedzserét, Carlo Pernatot, amikor a jövő évi szerződésről és technikai specifikációról beszélnek.

Rossi utolsó hazai versenyén viszont jól ment, és részben a sorozatos bukások miatt ismét a top10-ben végzett, de eredményét kár lenne megkérdőjelezni, mert újdonsült csapattársát, a tavaly még bajnokaspiráns Andrea Doviziosót bőven maga mögé utasította. A számmisztika útján tovább haladva bizonyára már sokaknak eszébe jutott, Valentino Rossi pont húsz éve nyerte első világbajnoki címét a királykategóriában, így a visszavonulás időzítése e téren is meglehetősen kerek. Ott is volt mindenki a misanói futamon, aki számít, a Tribu Dei Chihuahua néhány tagja, legalábbis azok, akik az elmúlt időszakban Rossi mellett maradtak, és azok is, akik a törzs tagjaivá váltak.

Egy valaki viszont már nem lehetett ott, akinek mindenképp helye lett volna, Marco Simoncelli. Rossi „fogadott testvérének” ahogy egykor maga a bajnok definiálta, halálának tizedik évfordulója pont a hétvégére esett. A baleset körülményeit mindenki ismeri, nincs lelkierőm újra leírni, így a Simoncelliről elnevezett pályán, tíz évvel a történtek után, a visszavonulás előtt néhány héttel motorozni minden lehetett, csak egy nem egyszerű, ha Rossi szemszögéből vizsgáljuk.

Nem tudom, hogy a kilencszeres világbajnok ezt valaha feldolgozta-e úgy istenigazából, de azt gondolom, sokan féltették őt ettől a hétvégétől, és amikor vége lett, mindenkinek nagy kő esett le a szívéről. Sokan feltételezték már korábban is, Rossi fél, főleg mióta eldöntötte, hogy visszavonul, és bejelentette, hogy gyermeke születik. Egy újságírói kérdésre, mely szerint milyen érzés úgy kockáztatni hétről hétre, hogy a nyugodt élet kapuja vár rá, végtelennek tűnő egzisztenciával, fiatal barátnővel és kifogyhatatlan megbecsüléssel, Rossi csak annyit válaszolt: „Ezen nem gondolkodtam, és nem is akarok, egyszerűen túl akarok lenni a szezonon.” A kérdésre az olasz újságírók eléggé meghőköltek, és azóta próbálják mentesíteni az olaszt a hasonló, releváns, mégis elgondolkodtató kérdésektől. A Simoncelli-Rossi párhuzam következő pontja pedig egyértelműen az, amit mindketten képviseltek. Azt a fajta test-test elleni küzdelmet, azt a győzni akarást, azt az elhivatottságot és euforikus teljesítményt, amit tőlük még minden hétvégén láthattunk. Egyfajta ósulis szemléletet, amely szerint a pályán dől el minden, még akkor is, ha a telemetria fontos, és fejleszteni csak abból lehet. Tették ezt azokban a pillanatokban is, amikor a telemetria szerint legfeljebb csak az utolsó helyek valamelyikére pályázhattak volna. Rossi visszavonulásával pedig Marc Márquezen kívül nem marad más, aki hasonlóképp gondolná, és talán ez lesz az, amit a legjobban sajnálhatunk a jövőben. Igaz, Márquez már egy ideje így is magára maradt ezzel a hozzáállással, mert Quartararo bizony a modern, robotizált versenyző szellemét hordozza magában, ami a kvalitásaiból semmit sem von le, egyszerűen csak más.

Az újonnan bevezetett korhatárokról, miszerint 16 helyett ismét 18 lesz a minimum, ha valaki a gyorsasági világbajnokságon indulni szeretne, mind Márquez, mind Rossi bizakodóan nyilatkozott. Bár Rossi elmondta azt is, szerinte ez nem elég, és technikai szabálymódosításokon is kellene gondolkodni. Márquez pedig kifejtette, hogy mindez akkor vezethet eredményre, ha ennek köszönhetően az utánpótlás-bajnokságokban is lekerül a nyomás a gyerekekről, így a korhatár-módosításnak köszönhetően több időt hagynak nekik a fejlődésre, így talán ők sem kergetik majd magukat kilátástalan helyzetekbe. Megfontoltabbá, érettebbé válhatnak, mire a Moto3-ba érkeznek.

MotoGP Emilia Romagna 2021
Végeredmény
1. Marc Márquez SPA Repsol Honda Team
2. Pol Espargaro SPA Repsol Honda Team
3. Enea Bastianini ITA Avintia Esponsorama
4. Fabio Quartararo FRA Monster Energy Yamaha MotoGP
5. Johann Zarco FRA Pramac Racing
6. Alex Rins SPA Team Suzuki Ecstar
7. Aleix Espargaro SPA Aprilia Racing Team Gresini
8. Maverick Viñales SPA Aprilia Racing Team Gresini