Mindegy hány versenyt nyertél, itt nyugodtan eldobhatod az egód

Interjú: Rennie Scaysbrook

2022.07.01. 06:26

Autószerelőként kezdte Ausztráliában, de utálta, ezért motoros újságírónak állt. Közben versenyzett, állítása szerint amatőr szinten, mégis megnyerte a Pikes Peaket. Most pedig nevezett a TT-re, és tiszteletből motorjára ragasztotta egykori barátja, Carlin Dunne rajtszámát, mert tudta, hogy ő is ide vágyott. Rennie Scayscbrookkal beszélgettünk.

- Láttam egy közös képet a papádról és Hailwoodról. Ezek után hülyeség megkérdezni: hogy jutott eszedbe, hogy indulj a TT-n?

- Mindig is velem volt a gondolat, ebben nőttem fel, miután az apám háromszor teljesítette 1978 és 1984 között. Mike Hailwooddal baráti viszonyt ápolt, 1978-ban csapattársak is voltak. Nem igazán lehetett kikerülni ezt a témát a mi családunkban.

Úgy tíz évvel ezelőtt, amikor még Ausztráliában éltem, neveztem a North West 200-ra, de nem volt esélyem, egyszerűen nem voltam elég jó, keveset versenyeztem. Aztán amikor 2015-ben az USA-ba költöztem, megváltozott minden, elkezdtem rendszeresen versenyezni. A költözés munka miatt történt, a Cycle News állást ajánlott, én pedig mentem. A versenyzés viszont soha nem volt kiemelkedő dolog az életemben, sokkal inkább hobbi, amit munka mellett csinálhattam. Így eleinte kisebb klubversenyeken indultam, majd jöttek a nagyobb események, komolyabb versenyek, a karrierem csúcspontja pedig egyértelműen a 2019-es Pikes Peak győzelem volt, amelynek a történetét talán már mindenki ismeri. Miután megnyertem, megkeresett egy honfitársam és barátom, a TT versenyző David Johnson, hogy nincs-e kedvem kipróbálni a Man-szigetet. Végül eltelt két év, amikor találkoztam végre Paul Philippsszel a főszervezővel. Csak mentem körbe-körbe autóval, és próbáltam realizálni mindent, amikor Paul megkérdezte: Szeretnél indulni? Én pedig vonakodva kimondtam egy igent. Nem volt az a rögtön akarom az egészet pillanat.

Egyszerűen nem lehet összehasonlítani semmivel, nem létezik még egy ilyen verseny. Amikor először itt jártam, kicsit megfélemlített minden, mert pontosan tudtam, a pálya minden részén képben kell lenned, és használnod kell az eszed. Nem hagyhatsz ki egyetlen pillanatra sem, hiszen elsőre úgy tűnik, a pályán nem tudod, milyen irányba kell tartanod. A Pikes Peak ehhez képest egy parkoló volt csak, összehasonlítva az adatokat pedig teljesen megdöbbentő. Egy mérföldre kivetítve is kétszer olyan gyors az átlagsebesség, mint a Pikes Peaken, és ez igaz egy teljes körre is. 58 mérföld (92 km/h) volt az átlagsebességem, amikor nyertem 2019-ben, itt most újoncként 117-nél (187 km/h) járok, ami elég lassú. Ezek olyan számok és különbségek, amelyek szinte felfoghatatlanok. (A TT körrekordja 214 km/h-s átlagsebességet jelent - szerk.)

- Ezek után sem bántad meg?

- Dehogy, sőt valami elképesztő. A legnagyobb dolog az életemben, amit valaha is tettem. Imádom.

- Miért akartál motoros újságíró lenni, és miért költöztél végül az USA-ba?

- Alapvetően nem volt tervben. A Volkswagennél dolgoztam autószerelőként Ausztráliában, amit nagyon utáltam. A barátnőm akkoriban recepciósként dolgozott egy kollégiumban. Egy idő után váltani szerettem volna, és kitaláltam, ha már a versenyzési ambícióim nem jöttek össze, írhatnék motorokról, és kaphatnék pénzt azért, amit a legjobban szeretek: motorozni. Végül sikerült elhelyezkedni egy magazinnál, ahol majdnem egy évet voltam, majd átmentem az ausztrál Motorcycle News magazinhoz, ami az ország legnagyobb, legjobb, legolvasottabb magazinja. Négy évig dolgoztam náluk, de végül kiégtem. Elképesztő sokat kellett melózni, valóban. Szinte megállás nélkül. Ezek után csináltam egy saját magazint, amely inkább egy túramotoros kiadvány volt. A tartalmi része klassz volt, üzletileg viszont nem, ezért egy év után megszűnt. A weboldalak berobbanása is nagyon határon mozgott, de 2015-ben jött a lehetőség, hogy az USA-ban csatlakozhatok a Cycle News magazinhoz, amely gyakorlatilag az ausztrál Motorcycle News megfelelője, ezért úgy sejtettem, két évnél tovább nem fogom bírni. Ennek idén már hét éve, és még itt vagyok. Egyébként soha nem gondoltam, ha Amerikába megyek, majd komolyabban versenyezni fogok.

- Hogy jött a Pikes Peak ötlete?

- 2015-ben, amikor dolgozni kezdtem a magazinnál, megkeresett bennünket a Victory, hogy indítana egy újságírót a versenyen, én pedig vállaltam, mert úgy éreztem, ez túl menő ahhoz, hogy kihagyjam. A következő évben pedig megkerestem a KTM-et, hogy szívesen visszamennék, ők pedig megadták a lehetőséget, és felkészítettek egy motort. Negyedik lettem, és pontosan tudtam, ide ismét vissza akarok jönni mindenképp. Végül 2018-ban hat tizeddel kaptam ki Carlintól, és azt éreztem, ezt a versenyt egyszer meg akarom nyerni. Így amikor az Aprilia 2019-ben megkínált a lehetőséggel, hogy menjek a Tuonóval, nem volt kérdés bennem. A KTM már 2020-ra készült, egy új Super Duke-ot akartak indítani, én pedig éreztem, hogy most végre lehet esélyem ezzel a motorral Carlinnal szemben. A többi történelem.

A versenyt a halála miatt betiltották, de bevallom, mindig is úgy éreztük, hogy a motorok amolyan betétfutamok csak az autók mellett. Mindig is az esemény perifériáján voltunk, sokat senki nem foglalkozott velünk. Egyszerűbb volt számukra meghozni a döntést az esetet követően.

- Egyetértesz vele?

- Dehogy, nem kellett volna betiltani ezért egy versenyt. Mindannyian ellene voltunk, Carlin mamája is, mert tudta pontosan, mennyit jelentett ez a fiának. Mindannyian tisztában voltunk a rizikóval, és tudtuk, mit vállalunk. De hajthatatlanok voltak, leginkább azért, mert így egyszerűbbé vált számukra a szervezés. Ez egy karaván, ahol egy csomó autó a végén fel sem jutott a hegytetőre, mert mindig a motorokkal kellett kezdeni az időjárás végett. A motorok mindig jó időben mehettek, ezt viszont sokszor kritizálták az autósok. Általában délelőtt 10.30-ra végeztünk, utánunk jöhettek a többiek, viszont ez egy hegy, elég magas, így pontosan tudtuk, minden egyes nap kettőkor esni kezd, háromra pedig havazik, így mindig maradtak olyanok, akik nem jutottak fel, mert közben voltak balesetek is. Ez pedig feszültséghez vezetett. Azt hiszem, ez is nagyban hozzájárult, hogy betiltották a motorokat.

- Az időjárásfaktor úgy sejtem ismerős, ezt leszámítva viszont mit gondolsz, ha párhuzamba állítjuk a két rendezvényt?

- Valójában összehasonlíthatatlan, hiszen itt minden a motorokról szól, és professzionális a rendezés. Míg ott néhány rendezőt érdekelt a motor, a többiek pedig utálták, addig ez az egész rendezvény erről szól. Mi vagyunk a fő attrakció. A biztonságfaktor persze teljesen más. Sajnos a végeredmény akkor is hasonló lehet, ha 120 mérfölddel, és akkor is, ha 180 mérföldes sebességnél esel le a hegyről. Egy közúti versenyt soha nem lehet teljesen biztonságossá tenni.

- Beszéljünk egy kicsit Carlinról. A halálról, a rizikóról, amit vállaltok, és arról, miként lehet ezekkel szembenézni.

- Carlinnal jó volt a kapcsolatom. Nem voltunk mély barátságban, de sokat lógtunk együtt. A Pikes Peaken általában együtt reggeliztünk, de tudtuk, hogy vetélytársak is vagyunk. És azt is, hogy ez benne van a pakliban. Vállaltuk a rizikót mindketten, és azt gondolom, ha most ő ülne itt, és én mentem volna el, ugyanígy vélekedne erről. Egymás ellen versenyeztünk. De itt van velem, itt a rajtszáma a motoromon, elhoztam, mert tudtam, mindig is nagy álma volt, hogy egyszer a TT-n induljon. A rizikó pedig teljesen más itt, mint bárhol másutt. Nem érezheted magad rosszul, mert épp nem vagy gyors, vagy nem úgy mész, ahogy elképzelted. Tegnap az egykörös edzés után nagyon pocsék volt, mert azt gondoltam, irtó lassú voltam, de ezeket el kell engedni, és hinned kell magadban. A következő majd jobb lesz. A versenyen ott motoroztam végig egy versenyzővel, egyikőnk sem tudott ellógni a másiktól, ami elég bosszantó. Ilyenkor csak a saját futamod kell védened, nem tudsz mást tenni.

- Egyre több hangot lehetett hallani az idén is arról, hogy sokan betiltanák a TT-t, mit gondolsz erről?

- Egyszerűen elképzelhetetlennek tartom. A kormány nagy mértékben függ ettől a rendezvénytől, nagyon fontos a számukra, az ebből fakadó bevétel szintén. Elég megnézni, hogy mennyi ember érkezett az idén is. Túl fontos ahhoz, hogy leállítsák, ez egy monumentális döntés lenne, legalábbis azt gondolom.

- Tehát úgy érzed, továbbra is van még létjogosultsága a rendezvénynek?

- Van, nagyon is ezt érzem, viszont azt is tudom, hogy nem fog örökké tartani. A személyes véleményem, hogy néhány évtized még lehet benne, de eljön majd a nap, amikor az egészségért és biztonságért felelős pöcsfejek majd olyan hangosan fognak nyervogni az eltörléséért, hogy engedni kell a nyomásnak.

- Az utóbbi években pont azt éreztem, hogy a felelősségvállalás, amit kivesznek a kezünkből.

- Egyetértek, és talán ez az utolsó olyan rendezvények egyike, ahol még létezik felelősségvállalás saját jogon.

- Mekkora támogatást kaptál a családtól?

- Nos, nos... Itt vagyok, bár a feleségem minden bizonnyal jobban örülne, ha nem lennék. (elcsukló hangon) Természetesen elmondtam a szüleimnek is, tehát mindenki tudja, de azt is hozzátettem, nem azért jövök ide, hogy nyerjek. Szerencsére nyertem néhány fontosabb versenyt az elmúlt években, az élet kegyes volt hozzám, de ez nem az a hely, ahol a múltbéli eredményeiddel büszkélkedhetsz. Az egót jó messzire el kell hajítani. Túl öreg vagyok már ahhoz, hogy győzelemről álmodozzam, és túl sok felelősségem van még az életben. Tehát itt vagyok, hogy teljesítsem, hogy élvezzem, de ennyi.

- Elkísért valaki a családból?

- Nem, de talán jobb is így most. Jobban meg tudom őrizni a nyugalmat, és ki tudok vonulni mindabból, ami történik. A tegnapi futam után különösen azt éreztem (Davy Morgan halála), hogy hiába teljesítettem életem első TT versenyét, semmi másra nem vágyom, csak hogy felhívjam videón a fiamat. Ő még gyermek, nem érdekli ez az egész ami itt történik, és csak a Legókat mutogatta. Ez volt a legjobb, ami történhetett velem. Megnyugodtam, és csak néztem, ahogy játszik. Vállaljuk a rizikót, tisztában vagyunk az esetleges következményekkel, de hülyeséget csinálni nem lehet. Még Peter Hickmannek sem, pedig ő sokkal nagyobb kockázatot vállal, mint esetleg mi, a személyes jutalom a végén pedig elég csekély. Kaphat maximum huszonötezer dollárt, miközben legalább kettőötvenet érdemelne.

- Mit gondolsz, visszatérsz?

- Nem tudom, talán jó lenne, örülnék, ha tudnék teljesíteni még egyet sokkal kevesebb fennakadással. Nem tudom még, hogy a jelenlegi csapattal, vagy sem, de gondolkodom rajta, mert rengeteg energiát kellett fektetnünk az idei évbe, hogy itt lehessek. Nagyon megdolgoztunk érte. Ez a hely egyszerűen kiüti a motorokat, rengeteg technikai hibánk keletkezett. Leginkább olyanok, amelyekre végképp nem számítanál soha. Ez a verseny a feje tetejére állít mindent. Sokszor csak lestem, hogy ilyen dolgok tönkremehetnek egy motoron.

- Mi volt a legfélelmetesebb pillanatod?

- Motoron igazából semmi komoly. Semmi olyan nem történt, hogy azt éreztem volna, ennek itt a vége, befejeztem. Inkább az előbb említett kellemetlenségek. Vasárnap például blokkot kellett cserélnünk, mert szombaton elment az ötödik fokozat, és buktunk egy warm up kört, ami különösen fontos lett volna a verseny előtt. Majd jött az oldalkocsis baleset, ezért ismét nem tudtam edzeni. Így az első versenyen úgy álltam rajthoz, hogy nem tudtam tesztelni előtte az újrahangolt futóművet és a friss blokkot. Nagyjából ilyen és hasonló dolgok hátráltattak, de ezt leszámítva a motor rendben működött. De a TT ilyen, tudom, ehhez kell alkalmazkodni, ebben kell megtalálni valahogy az egyensúlyt.