MotoGP: Misano - 2022.

346 verseny és huszonkét év, egy világbajnoki cím, számos kudarc, még több feltámadás és bámulatos sikerek. Nagyjából így tudnánk röviden összefoglalni Andrea Dovizioso gigantikus karrierjét, amely lezárult a misanói versenyhétvégével. Az olasz egyértelműen annak a korszaknak volt az egyik utolsó mohikánja, amely még a Valentino Rossi, Casey Stoner, Dani Pedrosa, Jorge Lorenzo és Marco Simoncelli kaliberű ágyúkhoz volt köthető, és akik közül talán az utolsó Aleix Espargaró.

Dovizioso pályafutása végeredményben szépnek, hosszúnak és sikeresnek tűnik, bár lépésenként végigkísérve hamar rádöbbenhetünk, nem volt mindvégig egy kéjutazás. Ha jól emlékszem, talán még 2000-ben figyeltem fel rá egy Motor Sport Aktuellben, vagy PS Magazinban, ahol az olasz nemzet jövőjét látták benne, ezzel szemben nekem annyi maradt meg, hogy egykori kedvencem, Kevin Schwantz ikonikus, 34-es rajtszámát használta. Ez talán még az Aprilia-kupa volt, így amikor azonos számmal megérkezett a világbajnokságra, egyből beugrott. Dovi karrierje végül stabilan indult, és 2004-ben már a világbajnoki címet is megnyerte a legkisebbek között, amikor 250-ben szembetalálkozott egyik későbbi, ádáz ellenségével, Jorge Lorenzóval. A spanyol egy lépéssel mindig előtte járt, de pályafutásuk mégis párhuzamosan fejlődött, a királykategóriába is együtt érkeztek. Viszont míg Lorenzo azonnal egy gyári ülést kapott, Doviziosónak meg kellett elégednie egy szatellit Hondával.

Ugyan 2009-től már gyári motorra ülhetett, az áttörés elmaradt, a győzelem szintén, így 2011 után karrierje megtörni látszott, amikor 2012-ben egy Tech 3-as Yamahán kapott menedéket. Sokan úgy érezték, az olasz már képtelen lesz visszakeveredni az élvonalba, pályafutása a végéhez közeleg. Amikor 2013-ban elfogadta a gyári Ducati ajánlatát, mindenki úgy vélte, döntését a pénz vezérelte, és szinte mindenki biztosra vette, az olasz gyár pilótadaráló menedzsmentje,és motorozhatatlan eszköze lehet az utolsó csepp Dovi karrierjében.

Tévedtek, mert hanyatlás helyett négy év kemény munkája meghozta a gyümölcsét, és győztes motort faragott a Ducatiból úgy, hogy ez előtte csak Casey Stonernek sikerült. Így 2017-ben már szinte az olasz volt Marc Márquez egyetlen komoly kihívója, és háromszor végzett mögötte a második helyen. Végül abban az évben, amikor Márquez kiírta magát a bajnokságból, és Dovi előtt megnyílt az út, valami megváltozott. Sokan úgy vélték, a nyolcszoros világbajnok távollétében az olasz elveszítette a motivációját, végül pedig csúnyán elbukta a szezont. Kapcsolata megromlott a Ducatival, így a szezon végén távozott a gyártól. Többen állították, hogy menedzserének éhsége ütötte végül az utolsó szeget karrierjének koporsójába, de akik ismerték, tudták, elege volt a túlzott csillogásból, a kényszerű nyilatkozatokból, sokkal inkább vágyott egy nyugodt, kevésbé zajos életre, és ha tehette volna, a motokrossz irányába indul.

Végül egy hosszabb kihagyás után a tavalyi évben mégis a visszatérés mellett döntött, aminek okait talán soha nem tudjuk meg, de annak ellenére, hogy az Aprilia kérlelte, és gyári ülést kínált neki, mégsem az ő ajánlatukat, hanem a szatellit Yamaháét fogadta el. A történet ettől a ponttól már ismert. Bár az szintén árnyalt, hogy a balsikeres újrakezdés a motornak, vagy adott esetben annak tudható be, hogy egy ennyire felgyorsult mezőnyben már képtelenség felvenni a versenyt, ha nem vagy naprakész, és folyamatosan jelen. Ezért Dovizioso úgy döntött, hogy a gyötrelmes eredmények miatt inkább már a szezon közben, Misano után kiszáll, és örökre hátat fordít a MotoGP-nek. Így a 2001-es mugellói debütálás után a 2022-es misanói búcsú stílszerűnek tűnhetett. A mindig szerény Dovizioso távozásával kétségtelenül óriási veszteség érte a sportot, még akkor is, ha nem a dobogóért küzdött, hiszen a halk szavú olasszal nemcsak egy fantasztikus sportolótól, hanem egy klassz embertől is búcsúzunk. Arról már nem beszélve, hogy vele együtt az a főmérnök legenda is távozik a MotoGP-ből, aki épp egykoron legnagyobb ellenfeléből, Jorge Lorenzóból csinált világbajnokot: Ramon Forcada. Hiányozni fog ebből a családból mind Dovi, mind a nagybajuszú, hajóskapitányra emlékeztető édesapja. Egyébként lapzárta után érkezett a hír, hogy az olasz már kedden visszatér a pályára, hogy tesztelje az Alpinestars első bukósisakját.

Akinek viszont csak az örömkönnyek jutottak, az egyértelműen a Ducati. A bolognaiak végigdominálták az egész hétvégét, és sokan úgy sejtették, égből hulló rózsaszín lámákra lenne szükség, hogy a vasárnapi győzelmet elveszítsék. Egyébként is, voltak erre elegen.

Fabio Quartararo ez alkalommal hiába motorozta le a seggét, csak egy ötödik helyet biztosíthatott, amely a bajnokság szempontjából a végén mégis fontos lehet.

Az egyetlen valós veszély a Ducatikra Maverick Viñales lehetett volna, aki szombaton remek versenytempót diktált, és bár vasárnap, amikor Pecco Bagnaia mögött böllenkedett, sokszor úgy tűnt, pont egy évvel az apriliás debütálás után történelmet írhat – miután ő lenne az első, aki három különböző gyártó motorjával győzne a királykateóriában –, ez mégsem történt meg, de a dobogóját senki nem veszélyeztette. Vele szemben csapattársa, az eddig brillírozó Aleix Espargaró, most ismét csak egy szerény eredményt szállított, és a hatodik hely bár kínosnak nem mondható, a világbajnoki álmokhoz kevés lehet. Espargaró állítja, túl van a nehezén, hiszen két olyan versenyt tudhat maga mögött, amelyeket a legkevésbé sem kedvel a bajnokságban, így az álmait továbbra sem adja fel, mások viszont úgy gondolják, a spanyol a szerződéshosszabbítás hatására bekényelmesedett. Bízom benne, hogy nem így van, és láthatunk még tőle egy erős hajrát.

Rózsaszín lámák és Viñales hiányában végül egy házi, bolognai gruppent láthattunk a győzelemért, amelyből a változó időjárási körülmények között is pole-t szerző Jack Miller idő előtt távozott, miután a futam elején elcsúszott az egyik jobbosban, a szintén elsősoros Marco Bezzecchi pedig követte. A pramacos Johann Zarco, és a Ducati-tesztelő Michele Pirro a rajt után bukott, és magukkal rántották Pol Espargarót, miután az első kanyarban Brad Binder kissé agresszívan úsztatta a motorját Zarco mellé. Az esetet nem vizsgálták, versenybalesetnek minősítették. A futam pedig tökéletesen kiszolgálta azt a cirkuszi hangulatot, amit mindenki követelt. A győzelem Pecco Bagnaia és a nemrég bejelentett jövő évi csapattársa, Enea Bastianini között dőlt el. - Az ifjú olasz rendhagyó festéssel, néhai csapatfőnöke, Fausto Gresini Team Italia színsémájával lépett pályára, míg Bagnaia csak egyedi sisakgrafikával készült, amelyre utólag epésen reagált a brit sajtó. A mintát annak a Dennis Rodmannak a hajviselete ihlette, akit anno családon belüli erőszakért és nőverésért is elítéltek, ami a britek szerint azok után különösen kellemetlen, hogy a Dorna szombaton nyílt közleményben tudatta, számukra kiemelten fontosak a nők, és szeretnék, ha a női rajongók száma növekedne.

Visszatérve a versenyzésre és a mindig szelíd Bagnaiára, maradt bennem némi hiányérzet, miután Bastianini úgy és akkor érte utol, amikor csak akarta. Ha hibázott, három kanyarral később már ismét maga előtt tolta, és ha éreznék bármi összeesküvés-elméletet, még talán azt is hinném, Paolo Ciabatti futam előtti nyilatkozatával ellentétben – miszerint nincs csapatutasítás – ha Bastianini nyert volna, a Ducati-vezér Domenicali páros lábbal rúgja le a dobogóról. Hozzáteszem, a zsinórban négy győzelemmel Bagnaia Ducati-történelmet írt.

Ami lehet részben egy racionális döntés is, és talán a Ducati is ráeszmélt, azzal, ha szabadjára engedi a lovakat ahelyett, hogy egy valakire koncentrálna, csak önmagától veszi el a világbajnoki címet. Bagnaia így harminc pontra, és az összetett második helyre zárkózott Quartararo mögé. Viszont Bastianini gyári szerződtetése egyrészt pont annyira racionális, mint meglepő. Racionális azért, mert az olasz egyértelműen kiemelkedett a szatellit versenyzők közül, és egy olyan korosodó konstrukcióval nyert futamokat, amelyre a Ducati már csak fél szemmel tekintett. Meglepő viszont azért, mert a Jorge Martinnal kötött, gyári csapatba szóló előszerződés nemcsak folyosói pletyka volt, hanem a valóság. Martin ezzel szemben darabokra hullott, míg Bastianini szárnyalásba kezdett, és egy olyan menedzserrel, mint Carlo Pernat, a Ducati vezetősége sem ellenkezhetett.

Pernat kapcsolatai nyilván mélyrehatóak, és nem gondolom, megriadt volna bármitől, hogy érdekeit érvényesítse. Soha nem fogjuk megtudni, mivel helyezett végső nyomást Dall'Ignára, Tardozzira, vagy akár Ciabattira, úgy tűnik, még Valentino Rossi befolyása is kevés volt Bastianini megvétózására. Mert cseppet sem kételkedem abban, hogy megpróbálta, miután a szezon első felében Bagnaia többször jelezte burkoltan és nyíltabban, nem szeretné, ha jövőre csapattársa egyben honfitársa is lenne.

Tekintettel Bastianini sokszor provokatív lényére és eszement gyorsaságára, ezen voltam a legkevésbé meglepődve, ezért az igazolás bár racionális, mégis kissé szkteptikusan fogadom. Mert kívülről úgy tűnik, a Ducati ismét nem fordít kiemelt figyelmet arra a versenyzőre, aki a címet szállíthatná, sokkal inkább annak destabilizációját készíti elő, ami a versenysport ezen szintjén már-már megengedhetetlen. De ne szaladjunk előre, legalább amíg béke honol. Ettől függetlenül az utóbbi hetekben Bagnaia mentalitásában is egyfajta változást tapasztalhatunk, miszerint az olasz, Quartararóhoz hasonlóan, az elfogadás tényével próbál inkább nyugalmat teremteni önmagában, amivel hosszú távon felkészülhet a szezonvégi összecsapásra. Remek példa volt erre a hétvégi büntetése: három rajthellyel hátrébb sorolták, miután a pénteki edzésen a pálya közepén kóricált, amikor a többiek még gyorskörön voltak. Az olasz ezt sem filozofálta túl, egyszerűen tudomásul vette, és ez végül kifizetődött a versenyen is.

És bár a Ducati esetében is bosszantó a sokszor körbefüllentő, ésszerűtlen kommunikáció, a győzelemért mégis többet lehet tolerálni. Nem áll jól viszont annak, aki a középmezőnyben szenved, mégis agresszív magatartással szórja ki a versenyzőit, hamis magyarázatokkal. Történt ugyanis, hogy Simon Crafar még szombaton elkészítette az év interjúját az egyik edzés közben Pit Beirerrel, a KTM versenyzésért felelős góréjával. Crafar egyértelműen arra volt kíváncsi, miért nem adnak lehetőséget jövőre Remy Gardnernek úgy, hogy a kettes számú Gas Gas csapat másik ülése még szabad.

Beirer erre kitérő válaszokat adott, és burkoltan elmondta, elégedetlenek a versenyzővel, mert alulteljesít, és nem ezért fizetnek. Crafar viszont nem adta magát, tovább firtatta, és mindenképp azt a pletykát feszegette, miszerint azért rúgták ki Gardnert, mert nem volt profi a hozzáállása. Beirer kitért a válasz elől, és jelezte, forduljanak Hervé Poncharal csapatfőnökhöz, akitől állítólag ez az információ terjed. Crafar ezen a ponton nagyon intelligensen megjegyezte, hogy egy főnöknek talán tudnia kéne erről, ezért kérdezte őt, valamint jelezte, hogy Gardner teljesítménye, noha az eredményeken nem feltétlenül látszott, mégis kiemelkedő volt a márkatársai között az időeredményeket tekintve. Beirer ezen a ponton nem firtatta az értékelést, mégis egy titkos informátorra hivatkozott, aki állította, a szezon korai szakaszában, és a közelmúltban is, Gardner többször kritizálta a motort, amiből ők arra következtettek, nem hisz a projektben, nekik pedig olyan versenyzőre lenne szükségük, aki teljes mértékben elkötelezett. Összegzésként én pedig csak annyit mondanék: a legcsodálatosabb dolog, hogy a MotoGP-nek van egy Simon Crafarja.

A Honda helyzete továbbra sem nevezhető rózsásnak, és bár Alex Márquez tizedik helyezése nem tragikus, az annál inkább, hogy ezzel ő lett a legjobb a gyártó képviseletében. Ezek után talán nem csoda, ha az LCR másik ülése még mindig szabad, és abban sem lehetünk biztosak, Alex Rins maradéktalanul boldog. Marc Márquez ismét a helyszínen volt, és miután szabad utat kapott, részt vehet a hétfő-keddi misanói teszten. A Márquezről szóló menedzsment körüli pletykák is bebizonyosodtak. Felfedezőjével, Emilio Alzamorával szakítottak, ezért a Márquez testvérek menedzsmentjét a spanyol Red Bull motorsport részlegének vezetője, Jaime Martínez vette át. A Repsol jövő évi felállását illetően kérdőjelek ugyan nincsenek, Joan Mir leigazolása szintén hivatalossá vált, továbbra is sokan úgy gondolják, erősen megkérdőjelezhető volt szerződtetni 2020 világbajnokát, aki miután megtudta, hogy csapata megszűnik, teljesen szétesett, és talán két becsületes versenyt sem tudott összerakni. Ezért úgy vélik, hasonló mentalitással eredményt elérni nem lehet. De természetesen várjuk ki a végét, főleg azok után, hogy ebben a fúzióban a Honda Mirhez hasonlóan legalább akkora kérdőjel.

A hétvége legostobább büntetését a Suzuki kapta, amikor a lábadozó Joan Mirt helyettesítő Kazuki Watanabe szélesen fordult az utolsó körben, hogy a győzelemért csatázó Bagnaia-Bastianini duót elengedje. Pályaelhagyásért büntették időtöbblettel az amúgy is utolsó helyen motorozó japán tesztpilótát. Az esetre Frankie Carchedi főmérnök hívta fel a figyelmet.

Végül pedig egy házi, misanói szösszenet, mert Valentino Rossi nélkül nincs Olasz Nagydíj. Gondoltuk eddig, de mégis. Hiszen az olasz szupersztár, függetlenül attól, hogy házi versenyét vívták az akadémia tagjai, kihagyta a futamot, mert épp Hockenheimben tesztelt és autóversenyzett. A nézők száma ennek megfelelően ismét jócskán elmaradt a megszokottól, mintegy 57.000 ember volt a helyszínen vasárnap. Ezen túlmenően viszont történt még valami, ami számomra sokkal megdöbbentőbb volt, mint Rossi távolmaradása.

Egykori házi dizájnere Aldo Drudi, ezt már talán mindenki tudja, és azt is, hogy a grafikus általában külön meglepetéssel rukkol elő a hazai nagydíjra az olasz legenda és alakulata számára, azon túl, hogy misanói pálya bukózónáinak grafikai munkájáért is felel. Ezzel szemben mégis bombaként robbant a hír, hogy a VR46 csapatok egyedi festését a hétvégére az a Mad Dog Jones készítette - minden bizonnyal a Monster hatására -, akit a digitális művészet rajongói jól ismerhetnek, és leginkább a cyberpunk vonalon mozog. Továbbá a legértékesebb kanadai művészként tartják számon, miután 4,1 millió dollárt fizettek egy munkájáért. Én pedig ezek után csak bízom benne, hogy egyszeri dologról lehetett szó, hiszen Renoir-t sem tagadták meg egykoron csak azért, mert romantikus és öreg.

MotoGP Misano 2022
Végeredmény
1.	Francesco Bagnaia	ITA	Ducati Lenovo Team
2.	Enea Bastianini	ITA	Gresini Racing MotoGP
3.	Maverick Viñales	SPA	Aprilia Racing
4.	Luca Marini	ITA	Mooney VR46 Racing Team
5.	Fabio Quartararo	FRA	Monster Energy Yamaha MotoGP
6.	Aleix Espargaro	SPA	Aprilia Racing
7.	Alex Rins	SPA	Team Suzuki Ecstar
8.	Brad Binder	RSA	Red Bull KTM Factory Racing