Ha csak egy helyen túrázhatnék, a Balkán lenne az

Túra: Macedónai, Albánia

2017.12.08. 06:16
Szerbia, Macedónia, Albánia, Montenegró, egy kis Bosznia, aztán vissza. Tíz napos csavargás úgy, hogy a határátlépés a legnagyobb stressz.

Egy vallomással kezdem: a Balkán az én Alpokom, Erdélyem és Tátrám egyben. Rohadt jó helyeken jártam motorral, de közelség/ár/élmény arányban úgy gondolom, hogy a Balkán a legjobb, azon belül is Montenegró. Ezen felül van egy számszerűsíthetetlen személyes vonzódás is, egyszerűen arrafelé érzem igazán jól magam. Így amikor a nyaralást tervezgettük, azonnal kiegyeztünk egy sokadik Balkán-körútban, amibe új dolgok mellett néhány régi kedvenc is belefér.

Annyi volt az újítás, hogy ezúttal egy motorral mentünk – az évek alatt kikristályosodott, hogy van annyi sebességkülönbség kettőnk között, ami már konfliktusok forrása lehet. Ment a matek, hogy mivel menjünk, végül egy tesztmotor lett a befutó – a Suzuki V-Strom 650 régi kedvencem, az előző két generációval is rengeteg kalandom volt, így utólag nem bánom, hogy nem egy rohanós három nap alapján kellett megírnom, hanem arra használhattam, amire a célközönség is fogja.

Az indulást nem kapkodtuk el, délelőtt dolgoztam még, aztán barkácsoltam egy keveset, mert a GIVI-szabvány dobozplatnim lyukkiosztása sehogyan sem kompatibilis a Suzuki csomagtartójával. Néhány plusz furattal már össze lehetett hozni a kettőt, utána már csak az oldaltáskákról kellett megálmodni, hogyan nem érnek bele semmibe. Már naplementében indultunk el, de nem is akartunk messzire jutni, mindössze Szegedig, ahonnan aztán egy korai rajttal megcéloztuk Szkopjét.

Nem először akadtam össze Röszkénél a vendégmunkások szezonális népvándorlásával, irgalmatlan torlódáson kellett átverekedni magunkat – az autósok 7-8 órás bivakolásra készülhettek, ami motorral nem opció. Sorok nem voltak, így elképesztően nehéz volt megtalálni a lyukakat, amiken előre lehet folyni. A balkáni muszlim családok közti szlalomozás egy Migration Aid aktivistát is annyira meg tudna törni, hogy utána saját kezűleg kezdjen határzárat építeni.

A Szkopjéig vezető 650 kilométeres etapot hét óra alatt is le lehet nyomni, de akkor nem álltál meg enni, inni, tankolni, pihenni, és nem volt sehol dugó vagy baleset – pedig ezek közül minddel számolni kell, például a szerb pályán az összes fizetőkapunál újra átélhettük a határon is tapasztalt torlódás fékezett habzású változatát. Az sem gyorsított, hogy már Szabadka után félre kellett állni a kigyulladó oldaltáska miatt – trehányul raktam fel, ha jól számolom, ez a harmadik szett, amit túráim során tönkretettem. Miután kiszórtuk Viki megégett ruháit, a maradékot pedig átcsoportosítottuk, össze tudtuk húzni annyira, hogy ez a veszély többet ne fenyegessen.

Belgrádnál vérzett a szívem, hogy megint csak átsuhanok rajta, a brutalista épületek önmagukban megérnének egy hosszú hétvégét. A kedvencem a Gentex-torony, a Keleti kapu toronyházai is nagyon adják, de teljesen random helyeken futhatunk hasonlókba, például ott van a Repülőgép Múzeum, a tőzsde épülete, a VMA és még rengeteg remekmű.

Ahogy haladtunk előre, a hőség az elviselhetetlenhez közelített, 40-45 fokot mutatott a motor hőmérője, ilyenkor már a menetszél is éget. Furcsa, hogy ehhez mennyivel jobban hozzá tud szokni a szervezet, mint a folyamatos amundsenezéshez.

Szkopjéba még világosban odaértünk, dobtunk egy shopskát vacsorára – a Balkánon járva kihagyhatatlan, a nap bármely szakában nyitott vagyok rá. Elég nagy tud lenni a minőségi szórás, de alapvetően egy remek fogás. Idén a legjobbat egyébként nem messze az albán-macedón határtól, a Debar-tó partján ettük, nem világbajnok, de nagyon-nagyon rendben volt.

A félmilliós Skopje Budapestről nézve nevetségesen kicsi, de egy sétát megér – a bazár éjszaka nyilván nem akkor durranás, de a bazárok alapvetően nem is nagyon érdekelnek, vásárolni is utálok, céltalanul eladó dolgokat nézegetni pedig tényleg a pokol, az épületeket viszont este is jól látom. A tájékozódás egyszerű, iránytűként remekül működik a Vodnó-hegyre épített, szinte mindenhonnan látható, indokolatlanul nagy kereszt. 76 méter magas, 500 reflektor világítja meg, szép kompenzálása az 500 év török megszállásnak.

A macedónok hatalmas kultúratolvajok, legfőbb nemzeti hősük Nagy Sándor, szinte mindent róla neveznek el – Nagy Sándor egyébként a mai Görögország területén született, és semmi köze nem volt ahhoz, amit ma Macedóniának hívunk. De hasonlóan járnak el Teréz Anyával, aki ugyan Szkopjéban született, de albán volt, míg a harmadik büszkeségüket, Nagy Sámuelt bolgár cárként tartja számon a világ többi része.

A frissen újrahúzott belváros Nikola Gruevszki miniszterelnök nevéhez fűződik, aki 2010-ben kezdte az átépítéseket – a legóvatosabb becslések szerint is nyolcszor-tízszer túlköltekezve a terveket. Az eredmény elképesztően ízléstelen, viszont Gruevszki körei felfoghatatlanul meggazdagodtak rajta, ami egy ennyire szegény országban afrikai diktátorokkal vetekedő teljesítmény. Egy belvárosi séta alapján a macedón népléleknek semmi sem kedvesebb, mint a szobrok és a szökőkutak, de mégis az az igazi, amikor a kettőt kombinálják.

Kiváló tanulmányi kirándulás volt a nagyipari korrupcióról (a téma iránt érdeklődőknek érdekes lehet még a Ceausescu hagyatéka), de a Magyarországra látogató turistának sem a lopásra alapozott igénytelenséget ajánlanám (pl. Művészetek Palotája, Nemzeti Színház), Szkopjéből is elég volt ennyi, pláne miután másnap reggel megvolt a szocializmus alatt nálunk vendégeskedő zöldséges is, így az összes ex-jugoszláv sztereotípiát kipipálva indulhattunk tovább.

A Mavrovo Nemzeti Parkért önmagában túlzás ennyit utazni, de ha már útba esik, megéri tenni egy kis kitérőt, és körbe, illetve félkörbe motorozni a Mavrovo-tavat. Macedóniában simán el lehet csavarogni két hetet, miközben kizárólag teljesen ismeretlen érdekességeket jársz végig , de mi ragaszkodtunk ahhoz, hogy ezúttal kellő időt fetrengjünk vízpartokon is, amire a helyi Balaton, az Ohridi-tó tűnt ideálisnak.

Struga és Ohrid maga a macedón turistagettó, Siófok és Boglár balkáni kiadása, azzal a különbséggel, hogy a Balatonban és az Ohridi-tóban annyi a közös, hogy mind a kettő állóvíz. Az Ohridi például mély, de nem bányató mértékkel, ahol a 20 méteres vízoszlopra huhogunk, hanem őrületesen, a legmélyebb pontja 288 méter, de az átlag is 155. Így lehet, hogy a felszíne kb. fele a Balatonnak, viszont több mint hússzor annyi víz van benne. Persze az is vicces, hogy valami olyasmire izgulunk rá, amit egyszerűen sehogyan sem látható vagy tapasztalható, de attól még elképesztő. Kedvenc sztorim, hogy Enver Hodzsa ideje alatt többször láttak macedón területen portyázó albán tengeralattjárókat, ami még a Titicaca-tavon gyakorlatozó bolíviai haditengerészetnél is jobban hangzik.

Ohrid óvárosa egy délutáni séta alatt kipipálható, alapvetően rendben is van, de mivel sem a part, sem a helyi élet nem különösebben érdekes, elindultunk felderíteni a környéket. Az Ohridi- és a Prespa-tó között ott van a Galichica Nemzeti Park, ami már csak a rajta keresztülvezető szerpentin vonalvezetése miatt is érdekes. A csúcs súlyosan turistásnak bizonyult, a legbénább arcok taxival mentek fel a hágó tetejére, a legnagyobb királyok pedig a siklóernyősök voltak, akiket a hazai gyakorlathoz hasonlóan ott is leszakadt Nissan Patrolokkal gyűjtöttek be, és szállítottak a rajthelyre a vezetők.

A hegy túloldalán a Görögországba és Albániába egyaránt átlógó Preszpa-tóhoz leérve beláttuk, hiba volt Ohridot választani, a kevésbé felkapott Preszpa ezerszer romantikusabb és sokkal, de sokkal balkánibb. A parton verettünk egy kiadós ebédet – a pincér erősködött, hogy kóstoljuk meg a helyi specialitást, a szárított halat, ami végül ehetetlennek bizonyult. A pirosas, fokhagymás lében ázó sós, szárított haldarabokból egy-két falat még lement, de az utóíze annyira kellemetlen és keserű volt, hogy inkább otthagytuk a francba az egészet, és rárepültünk a sült apróhalra.

Visszafelé a kihalt, kellemesen kanyargós úton sikerült fogyasztási rekordot dönteni, hátsó dobozzal és utassal 3,6 literes átlag jött ki 300 kilométeren. A macedónok egyébként nem tudnak vezetni (mondj egy híres macedón autóversenyzőt!), minden hegyi szakaszon vánszorognak, és mivel az ország jelentős része hegyi szerpentin, elképesztően lassú a forgalom.

Két nap ohridi herézés után Albánia már nagyon hívogatott, Naumnál léptük át a határt, apró átkelő, minimális forgalommal. Albániának vannak izgalmas, fejlett és lenyűgöző részei, az Ohridtól délre eső, belső területre viszont egyik sem igaz, se utak, se élet. Üres és lehangoló falvak váltogatják egymást, ahonnan minden fiatal elhúzott már egy jobb élet reményében. A közlekedési viszonyokról sokat elárul, hogy 270 kilométeres útra hét és fél órát mondott a GPS, a burkolatot csak nyomokban tartalmazó, leginkább leomlott kövekből és kátyúkból álló hegyi szakaszon csak lépésben lehetett menni. Az utassal terhelt V-Strom bármennyire is nem erre való, zokszó nélkül verekedte át magát mindenhol, pedig toltam neki, ahol csak lehetett, hogy ne éjszaka kelljen szállást vadásznunk a tengerparton.

Kerültük a nagy központokat, inkább Vlora és Saranda között próbáltunk barátságos tengerparti szállást találni. Végül Orikum mellett, félúton a város és a Pasha Liman katonai támaszpont között egy családi panzió földszinti szobáját kaptuk meg. A strandhoz csak át kellett sétálni az út túloldalára, a tetőteraszon pedig a házigazdánk főzött ránk – mindig abból, amiből éppen sikerült jót szereznie, ha kagyló jött akkor kagyló, ha hal, akkor az került a grillre, és a legegyszerűbb fogás is hibátlan volt.

A szállás mögött szinte egyből egy hatalmas mocsár – Pasha Limani-laguna – kezdődött, lényegében egy keskeny földnyelven voltunk a tenger partján, átmenő forgalom nélkül. A panzió és a strand közötti húsz méteren ingázva bármennyi időt el tudtunk volna tölteni. Albániában egyébként visszafogott a muszlim jelenlét, mecsetek alig, a vízparton burkinit sem látni, Montenegróhoz képest is elenyésző a kulturális feszültség.

Egyedül a szabadságunk vége közeledett fenyegetően, ezért három nap fetrengés után valahogyan rászántuk magunkat az indulásra, bő ötszáz kilométeres etapot tervezve, ami azokon az utakon feszített tempóval is egy teljes napi adag. Shkoderig volt igazán kemény, a rekkenő hőség, az elképesztő forgalom és a folyamatos dugók után kicsit elgondolkodtam, hogy kell-e nekem még a vermosh-i szerpentinnek is nevezett SH20-as út, de Sturcz Anti annyit mesélt róla, hogy bevállaltuk.

A rommápakolt motorral nem éreztem késztetést, hogy minden kanyarban lapra szereljem a V-Stromot, de a hibátlan aszfalt a viszonylag nagy forgalom ellenére is adta. Nem mondom, hogy ez lenne minden szerpentinek királya, de nagyon-nagyon rendben van, illetve jól esett végre egyet tisztán örömmotorozni. Ezt a vidéket hívják elátkozott hegységnek, és egyszerűen fantasztikus a pengeéles sziklafalakkal szegélyezett érintetlen táj.

Montenegróba átérve ismét mellbe vágott a felismerés, hogy ez az ország mekkora motoros paradicsom. A Durmitor-hegység számomra az örök szerelem, nincs vészesen messze, meseszép, jók az utak, olcsó is – egyszerűen nem értem, hogy ha valakinek van motorja, és nem jön el ide, akkor minek van egyáltalán motorja? Másnap reggel Bijelo Poljéból indultunk tovább, jól ismert szakaszon.

A Tara-kanyonnak egyszerűen ott a helye a top10 európai motoros útvonal között, a valószínűtlenül kék hegyi folyó mellett kanyarogva simán transzba estem. Idén sem maradt ki a kötelező úszásom, a Tara jéghideg, beleinni is csak lassan szabad. Térdig gázoltam, és pár másodperc múlva már zsibbadt a lábam. A gyors oda-vissza után jól eső érzés volt kimászni, de kellett a felfrissülés.

A Durmitor Nemzeti Parkon át lehet lendületes, kétsávos utat is választani, de a legszebb részen a szűk, P14 vezet keresztül – nem tempós haladásra van, két autó már nem fér el egymás mellett, de minek sietni, ha ilyen a kilátás. Sokszor jártam erre, de egyszerűen nem tudom megunni a kopár sziklákat. A hegyekből lefelé egyszerűen döbbenetes, ahogyan megjelenik lent a Mratinje gáttal felduzzasztott ciánkék tórendszer.

A bosnyák határ felé haladva egyre rosszabbak az utak, a határátkelő előtt pedig ismét végeláthatatlan a sor, egyedül a raftingosokat szállító kisbuszokat engedik át soron kívül. Itt sem volt más választásunk, előre csorogtunk, és a sor elé furakodva haladtunk tovább.

Visegrad felé helyreállt a rend, és ismét motoros paradicsomban zúztunk. A Drina völgye nem felkapott túracélpont, de olcsó, és a hangulata nagyon rendben van, egyedül a horizontot betakaró szupercella aggasztott. Csak remélni tudtuk, hogy előbb lesz szállásunk, mint hogy találkozzunk vele. Užicébe érve egyből a város közepén emelkedő Szauron tornyát céloztuk be. Évekkel ezelőtt aludtam egyet a Hotel Zlatiborban, és ha jó ár-érték arányról nem is beszélhettünk, egy fullos időutazással felért az elképesztően kommunista hangulatú szálloda.

Mintha azóta csődbe ment volna, személyzet sehol, egyedül a rendezvényszobában volt élet, már ha életnek nevezhetjük azt, amikor nagyon ronda emberek sakálrészegen lakodalmaznak. Nagyon aggasztó volt az ég, sejtettük, hogy nemsokára le is szakad – pár kilométerre találtunk korrekt szállást, már éppen foglaltam is volna le, amikor egy rendkívül ellenszenves, de jó szövegű alak bukkant fel, hogy van egy kiadó lakása, ami a főtérre néz. Gyanúsnak gyanús volt, de kapott egy esélyt. Benne volt a pakliban, hogy átkúrás lesz, de végül az utunk legkellemesebb szállása volt: tökéletesen felújított lakás, kényelmes ággyal, tiszta fürdőszobával, konyhával.

Másnap reggel az idő lehangoló volt, a hőmérséklet 15 fokra zuhant. Meleg ruhát nem is vittem, Viki készlete pedig még az első nap elégett – amit az én pólóimból rá tudtunk húzni, azt felvette, én meg szemeteszsákból barkácsoltam vízálló aláöltözőt. A határig tartó négyszáz kilométert szakadó esőben tettük meg, és utána is mérsékelten volt csak jó idő, de tíz nap hibátlan napsütés után ennyi belefért.