Miért Románia?

Magyarok Romániában     Erdélyben mintegy másfélmillió a magyar anyanyelvű, ebből Székelyföldön egy tömbben 700 ezren, a többiek kisebb szigeteket alkotva a Szilágyságban, a magyar határmenti falvakban és Kalotaszegen élnek. Míg a hegyekben, a természet alkotta bástyáktól védett székelyek könnyebben vészelték át a középkor történelmi viharait, a völgyekben lakó kalotaszegi magyarokat sűrűn látogatta az ellenség. Dúlt itt török, tatár, besenyő, a '48-as szabadságharc során pedig a mócok (hegyi románok) irtották a falvak lakosságát. A véres századokat Erdély elcsatolása követte, amikor magyarnak lenni csak hátrányt jelentett. A kommunista diktatúra tetteiről igazán hiteles forrást jelentenek az itt élők elbeszélései, de elég kicsit körülnézni, hogy lássuk az anyagi elmaradottságot, a fejlődés hiányát.

Ide, vagyis Kalotaszentkirályra igyekeztünk, hogy magunk ítélhessük meg ezt az országrészt. Szombaton délután négykor indultunk Csepelről. Alaposan belekapaszkodtam a Guzzi gázmarkolatába, de a forgalmas 4-es, majd Püspökladánytól az itt-ott rázós burkolatú 42-es út (Ártándig 250 kilométer) így is három és fél órát vett igénybe. A határon - pimaszul előrefurakodtunk -, egy kis pihenővel együtt alig 15 percet töltöttünk, de az egy órás időeltolódás miatt már háromnegyed kilenc volt, mikor a maradék távnak nekivágtunk.

Nagyváradon (Oradea) még bíztató napsütésben keltünk át, de aztán gyorsan sötétedett. Az 1-es főúton haladva a kis falvak sűrűn követik egymást, és a járművek (beleértve a lovas szekereket) sebessége is visszavetette a tempónkat. A főút állapota kiváló, pár éve újították fel, kátyúkra vagy egyéb tréfás akadályokra nem kell számítani. Még világosban értünk a pusztaújlaki (Uileacu de Criş) vízierőmhöz. A sík vidéken átfutó Sebes-Körösre építettek 20-30 méteres gáttal három oldalról közrefogott tározókat. A házak meg a gát árnyékában állnak, mögötte az irdatlan víztömeggel.

Szokatlan volt a sok sötét, barnára vagy szürkére vakolt épület, ez jellemezte az általunk felkeresett falvakat. Eleinte a lakott részeken rendesen visszavettem a gázt a hírhedt román traffipaxoktól félve, de a jobbacska autókkal lassítás nélkül robogó helyi román állampolgárok láttán mi is bátrabban haladtunk. Óvatosságra a szertelen gyerekek és az estefelé hazabandukoló tehenek miatt lehet szükség. A magyarlakta községeket a román helységtábla alatti magyar felirat mutatja.

A Király-hágóval megváltozik a táj képe: addig a Sebes-Körös által feltöltött, szelíd dombokkal szegélyezett síkságon suhantunk, innen viszont az Erdélyi-szigethegység bércei magasodnak a folyóvölgy fölé. A csúcsok jóval magasabbra törnek a mi szerény Mátránknál, bár az 1800 méteres hegyek így is kisöccsei csak a Kárpátok vad szirtjeinek. A hágó előtti kanyarokban váratlanul - bár táblákkal jelezve, de ki figyeli azt - az addig tükörsima út pár száz méteren hepehupássá válik.

A nyeregről leereszkedve hirtelen koromsötétté változott a szürkület. Kegyetlen éhesek voltunk, a három éjszakára kibérelt parasztházban üres hűtő várt, így az egyik útszéli csárdánál álltunk meg vacsorázni. Az épületben négy különálló étterem közül a legkevésbé zsúfoltba tértünk be. Az gyorsan kiderült, hogy a vendéglátóipari egység román fennhatóság alatt áll, mivel a pincérnők és az étlap nyelve is kizárólag román volt. Az üdítő megrendelése még nem okozott problémát. A találomra kiválasztott étel alapanyagát, egy jókora nyers kolbászt tálcán kihozta az alkalmazott, majd pantomimszerűen eljátszotta, hogy mi történik majd vele: parázs fölé teszik, ahol ínycsiklandozóvá lényegül át a húsdarab. Az előadásmódba csúszhatott hiba, esetleg az alkotóelemeiben nem volt bizodalmunk, de visszaküldtük a kolbászt a konyhába, helyette az interkontinentálisnak nevezhető párizsi szeletet (kb.: snitzli Parizienne) kértük, sült krumplival.

Borravalóval 1300 forintot fizettünk. Ha előre váltottunk volna lejt, akkor a két adag húsétel körettel, egy saláta és két üdítő úgy 950 forintot kóstált volna. A hátralévő 40 kilométer további háromnegyed órát igényelt, ugyanis Bánffyhunyadon (Huedin) kérdezősködni kellett a kalotaszentkirályi letérő út felől. Szerencsére a főtéren korzózó fiatalok szintén magyarnak születtek, így hát készségesen magyarázták el a követendő irányt. A főutat elhagyva a burkolat minősége sokat romlott, így a maradék öt kilométert lassabban tettük meg.

Helyi idő szerint este 11 előtt értünk Kalotaszentkirályra (Sîncraiu; a határtól 127 km). Gyorsan megkerestük a házikót, udvariasan visszautasítottuk a tulajdonosoktól az áldomásra kínált házipálinkát, zuhanyoztunk, majd birtokba vettük az eredeti paraszt-hálószobabútort. Az ágyban igazi szalma-derékaljat találtunk, ami még kényelmes volna, de a régi megrendelők vagy aprócska termetűek lehettek, vagy (mondjuk a szapora gyermekáldás érdekében) nagyon közel aludtak egymáshoz, hogy a 90 centis ágy elegendő volt nekik.

Árak forintban (mivel a romániai infláció miatt gyorsan aktualitását veszítheti a lejben közölt ár):     benzin: kb. 170,- Ft sör (helyi, 0,5 l): 70-100,- Ft üdítő (kóla, Fanta, 2 l): kb. 200,- Ft szállás (családoknál vagy kiadó házakban): 1.200-1.500,- Ft/fő/éj (csoportoknak, családoknak kedvezmény) szállás panzióban, reggelivel: 2.500,- Ft/fő/éjtől étkezés útmenti étteremben (egy főétel, körítéssel): 400,- forinttól étkezés a szálláshelyen: 400-700-1.000,- Ft (reggeli-ebéd-vacsora, napszakhoz illő itallal) kávé, 2 dl üdítő kocsmában: kb. 80,- Ft

Reggel sajgó tagokkal, némileg kialvatlanul ébredtünk, így tizenegyre értünk fel a falu (és valószínűleg egész Kalotaszeg) legsokoldalúbb vendéglátójához, Vincze Kecskés Istvánhoz. István és felesége, Erzsike 7 éve vágtak bele a falusi turizmus helyi felvirágoztatásába, ahogy fogalmaztak, kényszerből. Az elmúlt évtized közepén még középiskolai tanárként kereste kenyerét, de felmondtak neki, így 40 évesen - hirtelen a nem sokat érő diplomával a kezében, viszont két cseperedő gyerekkel otthon - új kenyérkereset után kellett néznie.

Tőke híján Istvánék csak a házuk két szobáját adhatták ki. Szerény jövedelmüket folyamatosan visszaforgatták a vállalkozásba. A csűrből eltávolították a szerszámokat, helyükre hosszú asztalok és lócák kerültek, kész is volt a stílszerű vendégfogadó. Erzsike nyaranta nagy konyhát visz, nem ritka a 40-50 vacsoravendég sem. A hatalmas helyiség falát kalotaszegi népművészet remekei díszítik; a vásárfiára áhítozók aprópénzért juthatnak egyedi és rengeteg kézimunkát igénylő tárgyakhoz. Az 1200 lelkes (90 % feletti magyar lakosságú) falu vállalkozó kedvű családjait bevonva ma 200 vendéget tudnak kulturált körülmények között elszállásolni.

A szálláslehetőség szeparált, fürdőszobás szobákban vagy önálló kulcsosházakban 1500 Ft/fő; bőséges reggeli négyszáz, a vacsora pálinkával és háztáji borral ezer forint. A főúri lakoma után a környék látnivalóit vettük számba. Kolozsvár (Cluj-Napoca) 50 kilométerre van, de a főút odavezető szakaszát az alapokig elbontották (felújítás céljából), így csak nagy kerülővel juthattunk volna Erdély (sohasem hivatalos) fővárosába. Félve a mellékutak rossz minőségétől, nem merészkedtünk messzire, a közeli Magyarvalkó (Văleni) és Magyargyerőmonostor (Mănăstireni) református templomait látogattuk meg. A középkor ellenséges portyázásai elől várak híján a dombtetőkön magasodó, erődszerű templomokba menekültek a helyi lakosok. Ezért a szokásos léckerítés helyett őrtornyokkal kiegészített, lőrésekkel ellátott várfalakat emeltek.

A XVIII. században a védelmi funkcióra nem volt többé szükség, így jutott pénz a puritán épületek belső díszítésére. Ekkor jelentek meg a festett kazettás mennyezetek és a kalotaszegi szőttesek szokatlanul színessé téve az egyhangú teret. A román népesség túlnyomórészt ortodox vagy görög katolikus vallású, bizánci stílusú kegyhelyeiket könnyű megkülönböztetni az égbenyúló fatornyos magyar templomoktól. A kis túra a kanyargós hegyi szerpentinen oda-vissza 40 km-t tett ki. Az utazósebességet nem érdemes 50-60 fölé vinni, mert vagy a kormányt rántja ki az ember kezéből a rázkódás, netán az utas marad le - persze akaratán kívül.

Este a pokoli erős szilvapálinka után ribiszkelevest (savanyú ízű, hússal készült étel) tálalt fel Erzsike, a parázs felett pedig bárány- és sertéshús pirult. Hogy jobban csússzon a sült, a saját lugason termett szőlőből könnyű, gyümölcsízű vörösbort kaptunk. Desszertként isteni krémes sütemény következett. A borosflaska kiürülése után kérés nélkül érkezett a következő, amelyet már a házigazdáékkal nyakaltunk be. Oldott beszélgetés következett, amiből többet tudtunk meg az itt élők sorsáról, mintha hosszasan bújtuk volna a szociológiai tanulmányokat.

A másnap délelőtt újból a kulináris élvezetekkel kezdődött (tudom, túl sokat beszélek az étkezésekről, de komolyan mondom, díjnyertes mesterszakácsok kérnék a nyugdíjaztatásukat, ha egyszer megkóstolnák az itteni fogásokat), majd Barbi a szerdai vizsga miatt a tanulásba vetette magát, jómagam pedig a havasrekettyei (Răchiţele) vízeséshez kirándultam. A 30 kilométeres távolság nem lenne veszélyes, csakhogy ennek majd fele töredezett aszfalton, murván vagy egyszerűen földúton vezetett. Endurósoknak mindez igazi csemege lenne, ám a teletankoltan közel 3 mázsás Moto Guzzi California Stone-t nem erre tervezték.

Ha lassan mentem, az összes gödör ívét pontosan követte az első kerék, ha felgyorsítottam (volt egyszer négyesben is a váltó), jókat farolt a hátulja. Nem ecsetelem tovább a kínos pillanatokat, mindenesetre a hűvös völgy felső végén csatakosan váltam meg a sisaktól és a bőrkabáttól.

A vízesés a Vlegyásza-hegység egyik legérdekesebb természeti látnivalója, 20 méterről, két lépcsőben zúdul alá. A bővizű patak nemcsak a turistákat vonzza, a kifogott pisztráng fontos részét képezi a helybéliek vacsorájának. Ahogy egyre beljebb merészkedünk a hegyek közé, úgy veszik át a magyarok helyét a mócok. A hegyi románok szinte a lét határmezsgyéjén tengődnek, a sovány talaj művelhetetlen, kizárólag legelőnek alkalmas. Munkát vállalni helyben lehetetlen, az ingázást a tömegközlekedés és a normálisan járható utak hiánya akadályozza meg.

Visszafelé 5 kilométert ereszkedtem leállított motorral, és hasonló sebességgel szándékoztam az aszfaltútig eljutni, amikor utolért egy terepjáró, hatalmas port felverve. Választhattam a kockázatos nagyobb tempó vagy a fulladásos halál között. Ha pár nappal többet tölthettünk volna a környéken, biztosan felkeressük a Bélesi-tavat (távolság K.szentkirálytól: 25 km), a Tordai-hasadékot (kb. 95 km), a mezőségi Szék települést (kb. 110 km), ahol jó néhányan még ma is népviseletben járnak. A gyalogtúrázók elérhetik innen az európai hírű pádisi karsztvidéket. Aki pedig Székelyföldre igyekszik, épp félúton jár, ezért sokan - pihenésképpen - egy-két éjszakát itt töltenek.

Az idő szorított minket, így kedden délelőtt hazafelé fordítottam a Guzzi kormányát. Bánffyhunyadon lefényképeztük a szörnyen giccses, 300-600 négyzetméteres cigány palotákat (az egyik házból ránk is rontott a nagykalapos családfő, és a további fotókat díjfizetéshez kötötte), majd a még román területen fekvő utolsó benzinkútig meg sem álltunk. Nagyvárad belterületén Magyarországot nem, csak a határon fekvő Bors települést jelzik táblák. Budapestet megközelítve egyre nagyobb forgalomban motoroztunk, a hazaút hat és fél óráig tartott.

Románia szegény ország. A tömegközlekedés szintje a nullával egyenlő, rozsdás, roncstelepre való buszok zötykölik az utasokat, már ahol járnak egyáltalán. Ugyanis a román 1-es főút közelében fekvő települések egy része napi egy-két járattal áll összeköttetésben a városokkal, de még ezek a szerencsések, mert a többibe csak gyalog, lovaskocsin, kerékpárral vagy Daciákkal jutnak el a helybéliek. A boltok a mi régi közértjeinkre emlékeztetnek, azzal az érdekes különbséggel, hogy szinte minden áru a három oldalon körbefutó pult mögött van. Persze a nagyvárosokban megjelentek a multik is. A közutak átlagállapota szomorú, tényleg vétek lenne a helyieknek jobb autót vásárolni, úgyis hamar szétesnének. A családi házak külső állapota általában jó, a porták is rendezettek, de az építmények fiatalabbja is 30-40 éves. A középületeken viszont látszik az állam anyagi helyzete: általában omladoznak, tetemes összeget kéne költeni rájuk.

Miért érdemes mégis odalátogatni? A táj lenyűgöző, szinte érintetlen, a mi alföldhöz szokott szemünk csak csodálkozik a hatalmas erdőségek, meredek szirtek, rohanó patakok, vízesések láttán. És az emberek vendégszeretők, segítőkészek, jóindulatúak. Értem ez alatt nem csak a magyarokat, jó tapasztalatunk volt a román emberekkel is. Olyanok, mintha más gének alkotnák őket, nemcsak elviselik, optimistán látják az életet. És az ügyesebbje tesz is érte, hogy kiemelkedjen. Ilyenek a kalotaszegi falusi turizmust kialakító, a vendégfogadásban részt vevő családok, akik máris látványosan jobban élnek a kevésbé vállalkozó kedvű társaiknál.

Gyakorlati tanácsok Erdélybe látogatóknak:     Hosszabb menetidővel kell számolni a megszokottnál. Az 1:500.000-es méretarányú Erdély térképen fehérrel jelzett szakaszok szinte biztosan nélkülözik a szilárd burkolatot. Az árak a mi pénztárcánkhoz mérve alacsonyak. Itthonról táplálékot vinni teljesen felesleges. Nem érdemes sátorozni. Éjszakánként a hegyek között hideg van, és egy kétszemélyes, fürdős szobáért ugyanannyit kérnek, mint egy nyugat-európai kemping 3 csupasz négyzetméteréért.

Szálláshelyekről, helyi információkról a www.erdelyiturizmus.hu honlap kimerítő tájékoztatást ad. Ajánlom még a 2002-ben megjelent Erdély útikönyvet (szerzők: Sós Judit és Farkas Zoltán), a 350 oldalas kiadvány naprakész adatokat közöl.