Prága és Róma egy helyen

Az első élmény már a megérkezéskor éri a motorost. Nyílegyenes autópálya vezet be Krakkóba. A széles aszfaltcsík több, egyre alacsonyabb dombon keresztül vezet át. Előttünk terül el Krakkó és környéke, szinte térképszerűen látható felülről a milliós nagyváros. A hegyről lefutó úton legszívesebben teljes gázzal rohannék be a városba, de megállok egy fénykép erejéig, aztán meg már vigyázni kell, mert a forgalom egyre sűrűbb. Eltévedni nem lehet, a főút egyenesen a Visztula partjára vezet. A túlsó parton elénk tárul a sziklás Wawel-dombon magasló királyi vár. Csodaszép! Egy tábla mutatja a város centrumát, de nem is tudnám eltéveszteni: egy híd éppen a Wawel mellett visz át a Visztulán, azon pedig az Óvárost teljesen körbefutó zsúfolt útra jutok, és nemsokára már ott áll a motor Krakkó főterén.

Furcsa város Krakkó. Magas, vastag falú, ódon házakból állnak az utcák zsúfolt hangulatát a bennük csörömpölő villamos teszi teljessé. Krakkót az 1241-es tatárjárás óta minden pusztítás elkerülte, ezért hihetetlen építészeti értékeket őrzött meg a múltból. Ódon utcáival olyan, mint Prága, de szinte minden sarkon (és ebben most semmi túlzás nincs) szembesülünk a lengyel nép buzgó katolicizmusával: Krakkóban 130 templom áll. Ennél többet már csak Rómában találhatnánk. Nyüzsgő kulturális életére jellemző, hogy a templomok nem afféle magukba forduló, komor, zárt épületek. Sok helyen látunk plakátokat, amik komolyzenei koncertekre, orgonahangversenyekre hívják be a templomokba az embereket.

Az Óváros már a középkorban csupa derékszögű utcából épült ki, ezért eltévedni lehetetlen, előbb-utóbb mindenféleképp eljutunk a Piactérre. Itt már velencei a hangulat: a teret körbe-körbe mindenhol éttermek asztalai övezik, galambok szállnak a kövezetre, kézből lehet etetni a madarakat. Középen méltóságteljesen emelkedik a posztócsarnok valamikor raktárépülete, most az árkádok alatt rengeteg kis bazár sorakozik az aranyművesektől kezdve a fafaragókig. Bábeli a hangzavar is: apácák, turisták, egyetemisták, lengyel cserkészek és még ki tudja miféle emberek sokasága sétál, nézelődik, eszik, zenél, alkuszik, beszélget a téren, vagy eteti a galambokat, esetleg csak napozik valamelyik padon. A hangzavarból a zene sem hiányzik: egy szökőkút mellett kiránduló diákok énekelnek egy gitár kíséretével, nem messze tőlük Krisna-hívők zenélve próbálnak téríteni.

Az éttermek sora csak egy helyen szakad meg: a székesegyháznál. A tér sarkához ferdén épített templom két tornya nem egyforma. Két testvér egymással vetélkedve építette a tornyokat, mindkettő a másikénál magasabbat, szebbet akart. Az egészséges versenyszellem valószínűleg nem volt meg abban a testvérben, aki végül szakmai féltékenységből leszúrta a másikat. Az építkezésnek ezzel gyorsan vége lett, a tornyok megmaradtak felemásnak, a gyilkos eszközt, egy tőrt, pedig kifüggesztették láncon a Posztócsarnok templomra nyíló kapujában, jó magasra, a boltív alá. Ez persze régen történt, és naiv, aki azt hiszi, hogy még mindig a gyilkos eszközt látja. Lánc ide, magas boltív oda, a tőrt időnként pótolni kell, mivel élelmes szuvenír-vadászok időnként eltüntetik a leltárból. Hét évvel ezelőtt nem találtam, most viszont a helyén volt: határozottan olyannak tűnt, mint egy teljesen feketére festett, mainak tűnő konyhakés.

A félbemaradt oldalt végül 1666-ban a király adományának köszönhetően fejezték be. Ennek emlékére fényes koronát kapott a 81 méter magas torony.

Még egy különlegessége van a székesegyháznak: valószínűleg itt dolgozik a világ utolsó toronytrombitása. Napkeltétől napnyugtáig óránként a négy égtáj felé riadót fúj, ami minden alkalommal hirtelen megszakad. Ennek is története van. 1241-ben tatárok törtek Krakkóra, és a riadót fújó őrt torkon találta egy nyíl. Az életét feláldozó trombitás emlékére azóta soha nem fejezik be a dallamot. A lengyel állami rádió délben nem harangszót közvetít, mint nálunk, hanem a krakkói toronytrombitást, aki minden bizonnyal a legritkább foglalkozást űzi a világon.

A Piactérről a gépjárműforgalmat kitiltották. Ezt viszont csak lengyelül írják ki a környező utcákon, ezért vigyázni kell, hogy a motorral merre kanyarodunk. Hét évvel ezelőtt csúnyán megjártam, amikor hangulatos fényképet akartam készíteni emlékül. Begördültem a Suzukival a térre, tettem egy kört, aztán leállítottam egy étterem előtt. A háttér: jellegzetes krakkói ház, zöld fákkal, étteremmel. Megvilágítás: ragyogó napfény hátulról. A főtéma: Suzuki, bordón, csillogón, mint mindig (majdnem mindig). Elégedettségem: maximális. Meg is jutalmaztam magam egy kis sétával, betértem a Posztócsarnokba. Klassz faragások vannak itt, venni is akartam valamit, mielőtt hazaindulok. Kiléptem a csarnokból, és rögtön láttam, hogy valami nem stimmel. A motor mellett álló rendőr nagyon fiatal volt. Látszott, hogy érdekli a technika, de amint meglátta kezemben a sisakot, egyre érdeklődőbben tekintett felém. Csak ekkor tűnt fel, hogy gyanúsan kicsi a gépjárműforgalom a téren...

A rendőr udvarias volt. Látszott, hogy egész nap turisták között van. Mivel nem akartam megérteni, hogy mi a probléma, szolgálatkészen elkísért egy kis utcába a Piactér mellett, ahol mutatott egy, a kicsinél éppen nagyobb fehér táblát, amin részletesen le volt írva lengyelül, hogy 7 és 19 óra között csak engedéllyel lehet behajtani a Piactérre. A rendőr mélységesen együtt érzett velem, megértette problémámat, hogy nem tudok lengyelül, és hogy egyébként az ilyen esetekben kör alakú, piros szegélyes táblákhoz vagyok hozzászokva, és nagy sajnálkozások közepette elkezdi lapozgatni a nyugtatömbjét. Megfogott három tíz zlotys nyugtát, már éppen leszakította, de megáll a mozdulat. Felsóhajtottam. Ő is, és hozzáfogott még két tízest. Miközben kifizettem, megérkezett a rendőr társa, és mindketten udvariasan, szívből jövően jó utat kívánnak, és még láttam a tükörből, ahogy hosszasan, vágyódón néznek a Suzuki után: vajon mikor lesz nekik ilyen motorjuk?

A Visztula és az Óváros között fekszik Krakkó vára, a Wawel. Magas, borostyánnal benőtt falai romantikus hangulatot árasztanak. Épületeiben pazar kiállítások vannak, fel lehet menni a templomtoronyba a hatalmas harangokhoz, és itt van a királyi kripta is. A labirintusszerű folyosókon szarkofágok, sőt, a szabadon álló koporsók között egy fülkében megtalálom Báthory István sírját is. Az erdélyi fejedelemből lett lengyel király rácsok mögött fekvő szarkofágját mindig elborítják a magyar koszorúk.

Sajnos a Wawel összes múzeumába külön-külön kell jegyet venni, ami nagyon megdrágítja a látogatást. Még a katedrális kriptájába, tornyába és múzeumába sem lehet egy jeggyel bemenni, hanem mindegyikhez külön kell megvenni a belépőt az apácák által üzemeltetett pénztárban. A királyi palota még ennél is megosztottabb. Külön belépőt kell váltani a királyi magánlakosztályokba és másikat az állami fogadótermekbe. ezen kívül még van fegyvertár, keleti gyűjtemény, régészeti kiállítás és a legendás krakkói sárkány barlangja. A jegyek árai 15 zloty körül mozognak, ami 1000 forint felett van.

Szállást nagyon könnyű találni. Rengeteg kisebb, két-három csillagos hotel van az Óvárost övező utcákban. A Hotel Cracowia vagy a Hotel Dom Turisti még a viszonylag olcsók közé tartozik. Mondom, viszonylag. Mert Krakkó árainál bizony figyelembe kell venne, hogy igen népszerű turista-célpont. Egy átlagos szállodában 15 000 Ft-ot kérnek egy kétágyas szobáért.

Szerencsére ennél olcsóbban is megúszhatjuk az éjszakai pihenést, bár ahhoz az igényeket is lejjebb kell adni. A Hotel Zacek óriási épülete a Nemzeti Múzeum mellett van, el sem lehet téveszteni. Valamikor kollégium lehetett, most ifjúsági szálló. Véletlenül akadtam rá, de nagyon megörültem neki: 75 zloty a legolcsóbb kétágyas szoba, ez 4500 forintnak megfelelő összeg egy éjszakára, és közel van az Óvároshoz.

Ha ugyanilyen körültekintőek vagyunk, az étkezés költségeinél is jelentős megtakarítást érhetünk el. Különleges élmény a Piactér valamelyik éttermében vacsorázni, bár ez nem sokban különbözik a velencei Szent Márk tér áraitól. A Piactértől egyre távolodva az árak is csökkennek. Az Óváros falain kívül pedig már egészen tűrhetőek. A legkellemesebb vacsorában a Kazimierzben, a régi zsidónegyedben volt részem, úgy is mondhatnám, hogy itt volt a legjobb az ár/érték arány. Mindehhez hozzájárult az az élmény is, hogy abban a házban volt az étterem, ami előtt Spielberg a Schindler listája egyik jelenetét forgatta, az étterem környéke is igen sűrűn tűnt fel a filmben, mivel a Szeroka utca a krakkói gettó főutcája volt.

Egy biztos: Krakkóban nem elég egy hétvégét eltölteni. Annyi felfedezni való a városban, annyi rejtett értékre bukkanhatunk lépten-nyomon, hogy egy hónap is kevés a megismeréséhez.