Hogyan meséljünk motoros balesetet?

Ha viszont túléltük, hamar rájövünk, hogy a baleset is csak olyasmi, mint például a katonaság: benne lenni szívás, sztorinak viszont tökéletes. Nem mindegy azonban, a későbbiekben hogyan adjuk elő a balesetünket. Nem mindenki született irodalmár, vagy legalábbis jó mesélő, és a hallgatóság figyelmének felkeltésén túl az is nagyon fontos, hogy a sztorival építsük a saját virtuális szobrunkat. Ha idejében elkezdjük retusálni a történetet, kreténből akár hőssé is válhatunk. Hát nosza, lássunk neki. Alapvető tudnivaló: nem mi voltunk a hibásak. A legszánalmasabb, nyámnyila majrégyurkák azzal takargatják saját gyávaságukat, hogy azt mondogatják, úgy kell motorozni, mintha folyamatosan mindenki az életünkre törne. Ez pedig hülyeség, így nem lehet élni, hiszen akkor ne menjünk ki az utcára se, mert a fejünkre esik egy virágcserép. Ha elég gyorsak vagyunk, egyszerűen nem ér utol a baj. A motorbaleset-beszámoló nem egy őszödi beszéd, ritkán hangzik el az „elkúrtam”, ami érthető is, hiszen Gyurcsány bevallotta, Orbán nem, hát most meg lehet nézni, melyikük hol tart.

Tehát nem mi voltunk a hibásak. De akkor ki? Hát igen, az úton sokszor van ott valaki más is. Például aki előttünk ment, szemét módon ráfékezett. Nyilvánvaló, hogy ha tartottuk volna a követési távolságot, és nem a seggében motorozunk, alkalma sem lett volna, hogy kifékezzen. Már korábban is láttuk, hogy gyűlöl bennünket, és csak az alkalomra várt. Kifékezett. Leszorított. Átjött a sávomba. A legjobb mégis a kifordult elém. Ha valaki elé kifordulnak, az tényleg védhetetlen helyzet. Leszámítva, ha az ember eleve figyeli menet közben a bekötőutakat, és ha jönni lát valakit, kalkulál vele, hogy esetleg kifordul. És beljebb húzódik, ahol akkor is elfér. Vagy mondjuk nem lépi túl sokkal az 50-et, mert ha valaki 70-80 között jön, azt még észreveszi az autós, de 100-as tempó fölött hiába látja, nem gondolja, hogy olyan gyorsan odaér. (Azért is égetjük a reflektort, hogy lehessen minket látni, nem igaz?) Ebben egyébként az a vicc, hogy ilyenkor a rendőrség is simán kihozza hibásként az autóst. És ha már jöttünk a városban kilóhússzal, mert ott még nagyon bőven tart a kettes, és tényleg kifordultak elénk, - lehetőség szerint a rohadt kalapos skodás, hülye nő, egyéb kisebbség -, jöhet a jó öreg atomvillanás-szabály!

Az egyik – ha nem a legfontosabb – balesetmesélési alapszabály: a történetben legyünk mindig aktívak. Akcióhőst sem látunk dolgokat tétlenül elszenvedni, hát mi se lazsáljunk. A szabály a klasszikus atomháborús protokollról kapta a nevét: atomtámadáskor a bomba villanásával ellenétes irányba kell lefeküdni. Persze, nyilván mindnyájan megdöglünk, hiszen arról sincsenek adatok, Hiroshimát többen élték volna-e túl az ellentétes irányba fekvéssel, de akkor is; valamit tenni kell, legyünk aktívak a végsőkig. Cselekedjünk. És az atomvillanás-sztori nem városi legenda, ezt nekem is adta elő tulajdon századparancsnokom. A régi öregek emlékeznek még az atomvillanás-szabály klasszikus, kreatív alkalmazására, Palik László örökbecsű felborulására, illetve annak elmesélésére.

Nem véletlen, hogy az egykori Dakar-pilóta nem egyszerű sportriporter, sokkal inkább előadóművész, aki a Forma 1-közvetítléseket sem szakmai meglátásával, inkább különleges előadásmódjával tette emlékezetessé. Palik ösztönösen érezte, hogyan kell előadni egy borulást: eleve dupla tempót kell mondani, és színezni egy kicsit az utolsó két, végtelenbe nyúló tizedmásodpercet. Akár sikeres mém is lehet a sok gépészkedésből-ellenkormányzásból. Utólag napjaink-heteink vannak kitalálni, miket lehetett volna tenni – na ez a lényeg, hogy azt mind meg is tettük, jól is csináltuk, csak a tempó volt sok. Esetleg bekapott a fék, ami már-már Stephen King, ugye, a baljós technika, ami csak az alkalomra vár, hogy az életünkre törhessen. Vagy az út volt poros. Ugyanazon az úton aznap persze talán már több ezren haladtak át minden komplikáció nélkül, de ha jó a sztori, erre senki nem mutat majd rá.

Hollywoodi sikerfilmek paneljeivel is operálhatunk. Elénk ugrott egy kutya. Sőt, kisfiú. Elvégre a kutyák és kisgyerekek már csak ilyenek, hogy egy ideig sehol nincsenek, aztán egyszerre csak ott teremnek. Reménytelen is volna úgy motorozni, hogy figyelünk rájuk, és ha bizonytalan a terep, és nem látjuk be az út melletti 20-50 méteres sávot, lassan megyünk. Póráz nélküli kutya bármerre elindulhat, de mi inkább abból induljunk ki, hogy nem unta meg az életét, és tisztában van a motorosok jelentette veszéllyel. A lényeg, hogy önfeláldozó zakózásunkkal megmentettünk egy kutyát vagy kissrácot, istencsászárok vagyunk.

Vannak pedig dolgok, amik egyszerűen nincsenek. Közismert nem létező dolog a kínai temetés – az olvasó látott már Magyarországon kínai temetést? Na ugye! A magyar diszkókban mulatozó olasz turisták között pedig nincs egyetlen villamosvezető, banki ügyintéző vagy hétköznapi alkalmazott sem: mind gyáros, márványbánya-tulajdonos. Olyan motoros balesetről sem hallottam, ami egyszerű bénázásból, rossz vezetéstechnikából fakadt volna. Sokan ugye vezetéstechnikai tréningre is azért nem mennek, mert azt gondolják, azzal csak beismernék, hogy nem motoroznak elég jól. Paradox, valóban, de a világ tele van ilyen paradoxonokkal.

Fontosak a kreatívan alkalmazott szépítő kifejezések. Egy motorozásáról szívesen nyilatkozó hírességtől hallottam a felbecsülhetetlen értékű „eldobtam a motort” kifejezést. Hogy mi volt a szituáció? Ráhajtott a körúton a villamossíneket védő kis betonbuckákra, és zakózott egy kiadósat, de a motor eldobása sokkal jobban fejezi ki a mozdulat eleganciáját, a motoros enyhe, tökéletesen leplezett megvetését, egyszersmind persze fölényét a motorral szemben. Miközben - figyeljük meg! -, az atomvillanás-szabályt is tökéletesen alkalmazza. Nem csak úgy passzívan esik, hanem igazából ő alakítja a cselekményt: dob. Nagy kedvencem tehát az eldobtam a motort, de az előadást feldobják, vagy legalábbis szakmailag megalapozottabbá teszik a szlenges-versenyzős szakkifejezések.

Kérdeztem tréner barátom, tud-e esetleg még valami jó motoros kifogást a felsoroltakon kívül. Ezt válaszolta:

"Írd bele az elöregedett gumit is, ami ősszel még állat, márciusban pedig műnyag, bakelit keménységű csúszós. Ami hülyeség, mert amelyik gumi ősszel még jó volt, az tavaszra sem romlik el. Csak amikor kimegy az első tavaszi motorozásra, eszetlenül esik egy nagyot. Az előadás, pedig az, hogy elkezdett megúszni a hátulja, kicsit tudtam tartani, és elfektettem. Így, cselekvőben. Az igazság pedig az, hogy köze sincs a motorozáshoz, hülye, mint a meredt fasz."

Ha gyengék vagyunk a versenyvakerban, keressük ralirajongók társaságát, bár az is elég lehet, ha belelapozunk néhány szakkönyvbe. Összeszedi az autót, parkettán, kottáz, lefruttizza, kilincsen fordul, bár ez motornál kilincs híján nem igazán jó. Ha nagyon megszorulnánk, jusson eszünkbe, hogy az ív jó barát. Amiben ív szerepel, az szakszerűen hangzik. Az ív komoly, megalapozott vezetési tudományt sejtet, ráálltunk az ívre, finoman ívelgettünk, poros volt az ív, találtunk egy jobb ívet, stb, stb. Ezt a pontot aztán összekötjük az atomvillanás-szabállyal, máris hangulatosabb és szakszerűbb a leírás, mi pedig nem bénák voltunk, hanem vagányan bevállalósak. De ez már tényleg az irodalom határesete.