Véletlenül gyorshajtottam, elnézést

Aki vezetett már motort, tudja, hogy a műszereket úgy helyezik el, hogy nem nagyon vannak a látótérben. Kötelező előretekinteni, hisz a gép oda megy, ahova nézünk – ez a fajta irányítás sokkal jobban működik, mint autóban. Ahhoz, hogy a sebességmérőre nézzünk, ki kell billenteni a fejet az ideális szögből: az órák nincsenek benne a periférikus látótérben, mint az autóknál.

Gurul az ember, éppen felfedezi magában a reinkarnálódott lámák nyugalmát, indexel, követi a táblát, amely mutatja: Nirvána 5 kilométer jobbra. Amíg nincs forgalom, hiba sincs: csak akkor válik gyanússá a dolog, amikor a nagy békességben sorra hagyjuk el az autókat. Óhatatlanul le kell pillantani az órára. Mi-cso-da? 125? De bíró úr: én tényleg azt hittem, kilencvennel megyek.

Az első alkalmat a véletlenre fogtam, a másodikat a nulla forgalomra. A harmadiknál arra gondoltam, biztos a GS1200SS-em idoma dobja túl jól a szelet. Aztán az épített négyszázas patkányommal ugyanígy jártam, majd sorra bűnbe estem a tesztmotorokkal: rájöttem, nem feltétlen velem van a baj – kénytelen voltam megfogalmazni a nem szándékos gyorshajtás fogalmát.

Figyelmetlenség? Részben, talán. Senki se gondolja úgy, hogy ez most valamilyen mentegetőzés – az, hogy néha észrevétlenül felgyorsít a motoros, annak ellenére a szabályok áthágása, hogy nem veszi észre. De mi az, ami így elaltatja az éberséget?

Elkezdtem szándékosan keresni a jeleket. Első tippem a bukósisak volt, és bizony van része benne. Ha a nyitott jet sisakomban voltam, már csak a szél és annak jelentős zaja miatt sem siettem annyira – egyszerűen nem volt kellemes a sebesség. Azonban, ha tisztességes módon, zárt sisakban, lecsukott plexivel indultam, rögtön nőtt az esély: a modern bukók megnövelt hangszigetelése is ludas abban, hogy az a tempó, amelyet egészséges és szabályos kilencvennek hiszünk, észrevétlenül feljebb csúszik. Pórusaink sem működnek Pitot-csőként: oké, az első pipa a listán megvan.

Tippeltem még a burkolatra. Minél inkább egy plexi mögé kucorgunk, annál kevésbé vagyunk kapcsolatban a valósággal. Amint részévé válunk az áramvonalas idomoknak, azonnal megugrik a fordulat. Kísérletem lényege az volt, hogy úgy menjek, hogy nem nézek a műszerekre; egy alkalommal még le is ragasztottam, így próbáltam tartani azt a tempót, amit én a szabályos kilencvennek hiszek. A legextrémebb eset 140 volt, sportgépen, a másik pedig 85, múlt héten egy Royal Enfielden.

A második pipa után felvettem a listára a kipufogót is. Nem kellett óriási tudományt alátenni a kísérletnek, hamar kiderült, hogy ha nincs meg a hanghatás, a motoros tudat alatt is keresi, így a csukló suttyomban beszabályoz, felfelé. Hangosabb rendszerrel, nyitott csővel, sportdobbal meglepő módon közelebb kerülhetünk a lassú valósághoz.

A legsúlyosabb pont az egész észrevétlenül gyorsulósdiban maga a konstrukció. Vagy 30 motor és több ezer kilométer után már biztos voltam abban, hogy a gyártók felelőssége nem elhanyagolható. Amíg negyven éve úgy hangolták a motorokat, hogy az adott sebességhatárok között normálisan viselkedjenek, ma ez a határ feljebb tolódott. Néhány kivételtől eltekintve a modern motorkerékpárok nagyjából 120-nál érzik jól magukat.

Nem ritka, hogy a váltó áttételezése legmagasabb fokozatban úgy adja ki, hogy rángat a gép. Ami négyben sok, ötben kevés. A motoros csak néz előre, ahogy kell, és tudat alatt ad egy egész kevés gázt, hogy a járás elsimuljon. El is tűnik a vibráció, az arcon meg nő a mosoly – csak traffipax ne legyen, mert a plusz 20-25 km/h már nyomot hagy a postai utalványon.

A sok tesztmotor és a saját gépek után már tényleg azt hittem, hogy egyszerűen nincs olyan motor, amin az ember megúszhatja a surmó gyorshajtó szerepet. Úgy tűnt, mindegyik konstrukciós kialakítása az autópálya-tempóhoz igazodik a közúti 90 helyett. Barátaimmal, kollégáimmal is megvitattuk a problémát – megnyugtató volt, hogy nem én vagyok a hülye, másnak is ez jött le, sőt, hamar kiderült, hogy a komfort, a zajszigetelés és a motorkarakterisztika miatt a modern autók vezetői is könnyebben elfeledkeznek magukról.

A végén, több mint fél év keresés után egy motor adta vissza a hitemet. Nem árulom el, melyik volt az, de találtam olyat, amelyen Buddhává válhattam, ha akartam, anélkül, hogy a gyorshajtás gerjesztette lélekvándorlási mizéria fenyegetett volna.

Tanulság? Nincs más megoldás, néha le kell nézni az órára, még akkor is, ha minden vezetéstechnikai tréningen azt verik belénk, hogy előre kell nézni. A másik, amit tehetünk, hogy figyelünk: ha túl jó, és minden olyan kellemes, akkor biztos, hogy gyorsan megyünk, még ha akaratunk ellenére is tesszük.