Te szoktál indexelni?

2013.03.20. 12:06
0 hozzászólás

Amikor az ember reggeltől estig siető városi motoros, szeretné tudni, mire készül az előtte haladó. Normál pillanataiban autósként is így van ezzel, de autóval sokkal kisebb a választás lehetősége: sajnos türelmesen ki kell várnunk, amíg az előttünk lévő megbirkózik a kitűzött vagy hirtelen felmerülő feladattal.

Ha látjuk, hogy emberünk vállával a füléhez szorítja az addig kézben tartott mobiltelefont, vadul rákancsalít a gps-re, autója pedig kissé szögletesen bár, de statisztikailag egyre kisebb szórással végre egy bizonyos irányt vesz fel, várható, hogy előbb-utóbb történni fog valami. De merre megy?

Elvileg ezt a műveletet meg kellene előznie ugye az index kirakásának, mellyel emberünk jelezné, mit is akar csinálni. Fővárosi autósaink többségénél azonban nem előzi meg, motorosainknál meg végképp nem tudja az ember, hova is ugorjon, ha X elszánja magát valamire, megunván az alapvető newtoni mozgásállapotot. (Motorról egy másik motoros sokszor maga a tiszta elmebaj.)

Hazai gyakorlatunkban az irányjelző alapvetően megerősítésként szolgál, a késve felháborodó közlekedési lelkiismeret megnyugtatásának biztos eszköze. Magyarán: követi és nem előre jelzi a bekövetkezett káoszt. Maximálisan meg tudom érteni, hogy így van, én sok esetben magam sem csinálom másként. Miért?

Az indexelés komoly agyi folyamatok eredménye, ugyanis előre tudni kell, akarok-e leanyarodni, valamint kell, hogy érdekeljen az is: a körülöttem a közlekedésben szenvedők

a./ a világon vannak

b./ érdekli őket, hogy mit csinálok

c./ szeretném őket tájékoztatni, ahelyett hogy a frászt hozom rájuk.

De ez nem így van. Az ember akkor rak ki indexet, ha arra gondol, hogy valamit csinálni fog és visszavonhatatlanul megfogant a nagy elhatározás. A kanyarodást elindító, kormányt forgató kezünk mellesleg elsodorja az indexkart, mert például beleakad az ujjunk, és ezzel a művelet kellős közepén megerősítjük: igen, mi bizony fordulunk. Ez a legemberibb reakciók egyike, annak nyílt vállalása, hogy valójában mi sem tudtuk még pár másodperccel korábban, merre tartunk. Ha mégis, ennek közlekedési kihatásai már olyan perifériának minősülnek, hogy még egy indexet sem érdemes rá vesztegetni.

Ráadásul az irányjelző módfelett kényelmetlen eszköz az olyan bonyolult helyeken, mint a körforgalom. Az ember előbb jobbra, majd balra kormányoz viharosan, kapaszkodik az életért, mint a zord halál, mert minden körforgalomnak a közepén derül ki, hogy sokkal szűkebb, mint ahogy az elején feltételeztük. Eközben ellenmozgásban ki kell tennie az indexet is, ráadásul a két kivezetés között, nehogy valaki félreértse és feleslegesen várakoztassuk... horowitz-i vagyglenn gouldi ügyesség kell ehhez?

Én mindig magát a sofőrt nézem. A lekanyarodás feladata hála Istennek eléggé bonyolult ahhoz, hogy az addig csak úgy mellesleg vezető letegye mindazt, ami a keze ügyében van a kormány helyett, és legalább abban a néhány másodpercben legyen valami elképzelése arról: akkor merre is?