997 000 forint. SZŰZMÁRIÁM! - mondaná erre Hofi Géza. Nos igen, megvásárlása, 2018. szeptember 18. óta a nyilvántartás szerint ennyit költöttem összesen szervizre, hogy szeretett NMaxom, - mint előző cikkeimből is talán kiderült - a felettébb intenzív, grófos használat ellenére azért ne jusson azonnal az enyészet sorsára.
Ez az összeg nem tartalmazott semmi olyan váratlan meghibásodásból eredő extra költséget, amire gondolnánk, mivel ilyen egyáltalán nem következett be. A kezdetben 18 ezer forint körüli, egymást 5 000 km-enként követő szervizszámlák, kötelező ápolások, olajcserék lassanként 25-27 ezer körülre felhízó kiadásai vannak benne, néhány 60 ezer forint körüli tétel, amikor szíjat is cseréltünk az ápolásokkal egyidőben - csak 2019-ben hármat -, két 80 ezer Ft-os tétel fékbetétekkel, hajtószíjjal és pár aprósággal. Az első tapasztalatok után minden második, tehát 10 000 km-nél cseréltetett hátsó izzóval, működéstől függetlenül -, illetve az egyre gyorsabban amortizálódó fékbetétekkel a közeledő féktárcsa-csere miatt, valamint egy 118 ezer forintos tétel, amikor a féktárcsák cseréje ténylegesen meg is történt a kötelezően cserélendő méregdrága csavarokkal és minden mással együtt. Ez nem csekély összeg, ami, ha nem volna az NMax kőkemény és hihetetenül megbízható termelőeszköz az amúgy tisztességesen díjazott futármunkámban, gyakorlatilag romba döntötte volna a kasszát.
Amikor lekértem az adatokat, nem nagyon hittem el elsőre, a dolgot csak az mentette valamelyest, hogy - hála a Yamaha Harmati-csapat valóban tisztességes munkájának - a járgány egészen az elmúlt hétig ragyogóan, 100%-os megbízhatósággal üzemelt. Most, 69 000 km felett azonban - szerencsére garanciában - cserélik a kormánycsapágyat, mert immár kuka, és jelezték: ne mossam le annyira vadul a gőzborotvával a blokkot, mert sikeresen belemostam az immár elöregedő (?) gyertyapipámba, annak megfelelő eredménnyel. Ez amúgy kisebbfajta csoda, mert az egész terület mélyen, takarásban és szinte hozzáférhetetlenül lapul a jármű borításának mélyén.
Ezen kívül a használat során egy kábel is kidörzsölődőtt a borítás és a váz között, amelynek következtében - hogy az egykori vietnami Elektromos Csellentyűcske felejthetetlen használati utasítását idézzem a 80-as évek elejéről - fennáll a veszély, hogy olykor "nem jön az áram se át, se hosszú se tyű."
Szerencsére ez eddig nem okozott gondot, csak a legutóbbi hardcore tisztítás hozta ki a bajt, legalább megismertük a problémát, mielőtt még súlyosbodván, szárazon is előáll, micsoda öröm. A legutóbbi túrkevei hazaérkezés a túrkevei mosó utáni 170 km maga volt a műszaki rémálom. Alapjárat egyáltalán nem létezett, ami addig nem okozott ugyan gondot, amíg állandó 90-100-as utazóval jöhettem haza, bízva abban, hogy sehol nem kerül az utamba semmi, ami megállásra kényszerítene. Ámde az utolsó 3 kilométer a Váci úton zajlott, ahol valamiért éjjel is működnek a forgalmi jelzőlámpák, én meg becsületesen megállok a pirosak előtt, akkor is, ha hat kilométeres körzetben teremtett lélek nem mozdul. Hatalmas hiba volt. Ennél fogva ezt a távot 70 perc alatt(!) sikerült megtenni. Kiderült azonban, hogy az NMax legerősebb része maga az akkumulátor, az hogy többször 15 percen át folyamatosan próbáltam elindulni pár másodperces indítási szünetekkel, és ennek ellenére nem merült le, sőt, végül hazaértünk, komoly fegyvertény.
Jogos lehet a kérdés: miért nem bontottam le a fél robogót az országút szélén éjjel egykor az új M4 kellős közepén a semmi centrumában, magam megoldva a problémát ingyen, mi a frásznak viszem megszállottan márkaszervizbe a kedvencet, ahelyett, hogy egy számla nélküli, de azért a szakszervizhez hasonló, megbízható sufniban javíttatnám fillérekért. A választ nem egyszerűen abban van hogy "tartsuk meg a garanciát, mert mi van, ha beüt valami". A márkaszerviz-árak immár mellbevágó ismeretében akár az első perctől is gazdaságosabb elfelejtkezni bármiféle garanciáról, mivel a tervezési és működési biztonság van annyira jó, hogy messze kevesebbe kerüljön egy esetleges műszaki hibát valami karámban orvosolni, főleg az élettartam elején, hiszen nagy valószínűséggel nem is következik be.
A dolog hátterében a tisztelet, a mindenre kiterjedő márkahűség, a gyártó cég iránti elismerés és a köszönet áll. Csupa ódivatú, korszerűtlen, régimódi dolog. A hócipőm tele azzal a szemlélettel, ahol mindent a spórolás és a félmegoldások uralnak; ahol a megvásárlás után nem sokkal a műszaki tartalom már csak nyomokban emlékeztet az eredetire; ahol ki tudja honnan beszerzett, ki tudja milyen minőségű alkatrészek, ki tudja ki által és hogyan be(nem)szerelt, vagy működő vagy nem, vagy meghúzott vagy már beszakadt pontjai kezdik uralni az eredetileg nagyszerű összhangot. Visszakereshetetlen és igazolhatatlan, a gyáritól alapvetően eltérő belvilágot kiépítve egy egykor még normálisan és szabályosan működő szerkezetben. Egyszerűen szeretem, ha gyári, hiteles, IGAZ valami, akár a termék maga, amit megveszek, akár a szerviz professzionális és számon kérhető munkája. Eddigi motorjaim gyaníthatóan azért éltek olyan sokáig, mert hál'Istennek nem nyúltam hozzájuk, és soha sem kísérleteztem még baráti profi szervizes ismerőseimmel sem a gyári állapot megváltoztatásával.
Az ember elfogadja persze, hogy ez a szemlélet drága - de azért azt magam sem gondoltam volna, hogy eddig egy tíztagú bangladesi család éves összjövedelmét költöttem el egy alapvetően jelentéktelenül pici, egyszerű, mindennapos közlekedési eszközre.
Sajnos kiderült: valószínűleg én vagyok a legnagyobb ökör ezzel a gondolkodással, mivel a jelek - és a számláim - szerint napjaink motorozása, szemben a boldogult MZ-korszak praktikumával, alapvetően arról szól: hogyan tegyünk gördülő műtárggyá egy amúgy teljesen mindennapos, tök jelentéktelen szerkezetet. Ha nekem kellene kifizetni, az NMax kormánycsapágya 70 ezer forintba(!) kerülne. Hogy Márkus László mit ordítana erre az 7200 Ft-os foteljének problematikájához képest, ne firtassuk. Fajlagosan nézve ez az összeg a lehetőségeim fényében olyan, mintha Rembrandt vagy Leonardo valamelyik képét szeretném személyesen birtokolni.
Ha spanyol konkvisztádor lennék napjainkban, nem az inkák, maják, stb. aranyát próbálnám megkaparintani – egy frászt! A helyi Yamaha-alkatrészraktárat venném célba, ahonnan főtengelyekkel, kormánycsapágyakkal és dugattyúgyűrűkkel térnék haza az ilyet még eredetiben soha nem látott, otthoni sufnikban tengődő, érzésből szerelgető, hivatalos műszaki leírást még csak hírből sem követő, szükségből kreatív népemhez. Aranyra cserélném a helyi piacon, mert valószínűleg összemérhető lenne az áruk.
E semmiből is műtárgyszerű fogyasztói élményt és egyben állandó fizetési kényszert kialakító elmebajhoz csak asszisztál maga a műszaki tervezés, illetve a design. Amikor nyáron kiégett az NMax hátsó izzója, lelkiismeretesen elmentem a hamburgi Yamaha-képviseletre, merthogy kiderült: sehol nincs olyan pont a gépezeten, ahol a fél járgány szétbontása nélkül, logikusan gondolkodva, pár perc alatt, a cuccok (sátor, hálózsák, hátizsák, stb.) leszerelését megúszva, magam, az országút szélén orvosolhatnám a problémát. Már önmagában röhejes, hogy egy izzó cseréjére az ember szakszervizbe motorozik egy drága és percre pontosan beosztott túra látnivalói helyett, de az a tény, hogy ennek a valóban professzionális szervezetnek is 1,2 órára(!) volt szüksége ahhoz, hogy mindent leszedjenek, ellenőrizzenek és berakjanak egy filléres alkatrészt, maga volt a katasztrófa. Hogy mi a rák került ennyi időbe, teljesen érthetetlen, holott Hans, jó és lelkiismeretes németként láthatóan intenzíven ténykedett a motoromon mindenféle csevely és kávézgatás nélkül.
25 euróba került az, ami régen az MZ-n egy csavarhúzóval és két, jól kitekerhető, egyszerű, kívülről oldható csavarral 5 perc alatt megvolt. Az eredmény pedig ugyanaz: ismét lett hátsó világításom. Az már csak költői kérdés: mi a fészkes fenének ledet alkalmazni egy olykor felvillanó stoplámpának?! Illetve: miért nem led a napi 24 órát világító hátsó helyzetjelző? Ezek után sajnos kezdem sejteni a választ.
Ennélfogva talán érthető, hogy az elmúlt heti események és legfőképp: az eddig kiadott számlák értékét megismerve - ahogy azt oly kedves barátom mondani szokta, idegállapotban vagyok. Mindezt tetézte, hogy - lévén változnak az életkörülményeim és tanyára megyek hamarosan - , amúgy is szükségessé válik az NMax helyett előbb-utóbb valami más, amivel a túrkevei sárban is lehet motorozni.
Gondoltam, körülnézek, mi legyen a következő áldozat. Használt motort nem akarok venni, mert idehaza ez a kategória számomra egyenlő a hazugsággal, az átveréssel és a vevő hülyének nézésével. Ennek legszebb példája volt, amikor 2018-ban egy használt motorokat árusító professzionális lerakatban szembe találkoztam a saját, már 2000-ben is használtan vásárolt, 1992-es gyártású, barátom által részben összetört és csak részlegesen, ráadásul baromi rondán javított XT600-asommal, olyan áron, hogy megállt bennem az ütő.
Elmentem a Hondához, merthogy a Yamahánál a 250-es endurók egyszerűen kivesztek, nekem a sártengerbe viszont nem 220 kilós csilivili, fogyasztómániás böszme díványenduró kell, hanem egy könnyű, krosszmotor-építésű, karcsú, megbízható, bikaerős hűtéssel rendelkező, hót egyszerű valami, amit egyedül ki tudok tolni a dagonyából, akár éjszaka is, ha már minden parasztember haverom alszik, aki traktorral értem jöhetne. De emellett bírnia kell a szokásos hamburgi nagyságrendű, kontinenst átszelő utakat is. Magyarán: 1 darab, univerzális, egyszerű, jól szerelhető, korrekt teljesítményű terepmotorra van szükségem. Mint régen a TTR250, vagy a DR 350-es voltak.
Nos, ez az, ami a nagy fogyasztói riszálásban immár nem létező fogalom.
Gyakorlatilag nincs számomra tökéletesen használhatónak tűnő választék. Hondailag pl. van egy CRF450L-jük, ami végre rendszámos, de valamiért üzemórás maradt, alig 3 milliómba kerülne, hogy 22 ványadt lóerőm legyen, 1000 km-enkéti olajcserékkel, 3000 km-enkénti szelepállításokkal. Amúgy istentelenül jól néz ki, bele vagyok zúgva mint atom, na de így? Már láttam az újabb rettenetes számlákat egy alpesi hétvége után. Van egy CRF250L-jük, ami valamivel barátibb, bár puhány mint egy rekamié, dög nehéz, és egy komolyabb sártengerben gyaníthatóan 10 perc alatt forr fel rajta minden. Még amúgy ez lett volna a leginkább megfizethető....de kiderült: 4000 km-enként (!) 30 ezer Ft lenne a szerviz. Ami nálam szűk másfél hónap, vagy annyi se, ha csak úgy motorozgatok erre-arra.
A Kawasakit meg se néztem, a KTM-ben nem bízom (győzzön meg valaki az ellenkezőjéről), de ha bíznék benne, akkor sem tudnám kifizetni, egy horror. Amúgy tömeg vonatkozásában a KTM modelljei közül valamelyik volna még az, ami aránylag vállalható lenne, és az ő gondolkodásuk áll a legközelebb ahhoz, ami számomra valóban szükséges volna. MZ ugyebár már ötezer éve nem készül, de értelme is csak japán színvonalú anyagminőséggel, összeszerelési gondossággal, tervezési és gyártási precizitással volna, terepmotorabb kivitelben, ami ugyebár a történelemben sajnos együtt soha nem létezett (bár a terep-MZ már látványában is nagyon meggyőző motornak látszott, résvezérlés, tokozott lánc, hosszú rugóutak.... az igénytelen tanyasi igásló ideális példánya lenne.)
Így aztán, mint a Fogyasztói Társadalom őszülő hajú gyermeke, meg vagyok lőve, de rendesen.
Furcsa módon először érzem azt, hogy - mivel a jelek szerint nincs olyan típus, ami grófi motorozásra és elvárásokra teljes mértékben alkalmas lenne, emellett ha meg is vennék valamit újonnan, a rémületes szervizszámlák, a rövid szervizintervallumok lehetetlenné tennék a könnyed élvezkedést -, egyre erősebben érzem: meglehet, lemondok a motorozásról, úgy ahogy van. Visszatérek a biciklihez, a vonatokhoz, a szervezéshez, a fegyelmezett, sportos életmódhoz. Nagyon komolyan foglalkoztat a gondolat, holott annak a több százezres sokaságnak vagyok én is a része, aki szó szerint összenőtt a motorjaival.
Pár hét múlva elkészül az NMax, garanciában hála a jó Istennek és a Harmatiéknak. Már nem várom ezt a pillanatot. Tényleg nem. Mert amióta megismertem ezt az összeget 2018 szeptembertől napjainkig, rájöttem: nincs annyi hely idehaza, hogy berakjak egy akkora vitrint, amiben kedvemre nézegethetem, immár pontosan tudván: valójában mekkora értékű műkincs is van a birtokomban.
Igazán motorozni jó érzéssel már nem mernék vele, elvégre a Mona Lisát sem cipeli az ember a Körút meg a Rákóczi sarkán a hóna alatt.