A BKV ezer sebből vérzik, közúthálózatunk aszfaltja évtizedek óta csupa fekély. Budapesten szinte lehetetlen autóval haladni, gyakran csak a motor jöhet számításba – egészen addig míg oda nem verjük magunkat.
Utcánk S-kanyarjában már láttam: itt jártak az útkarbantartók, hogy az aszfalt húsz éves repedéseit megszüntessék. Mire végiggondoltam az örömteli hírt, a tesztenduró első kereke már el is érte az útpálya javított sávját.
Nagy budapesti aszfalt-patchwork: néhány újabb paca az elmálló közúthálózaton. Kigurul valami nagy narancssárga eszköz, leszállnak a kertésznadrágos melósok, köpnek egy kis anyagot, majd mennek tovább, maguk mögött hagyva a bitumentócsát és a fölébaszarintott zúzottkövet. Az autónak jó lesz, gondolják, majd elpöckölik a csikket. Nem gondolnak a motorosra meg kedvesére, akik megszokott ívben veszik kanyarjukat.
Abban a pillanatban, ahogy a kerék beleért a több centi magas sávba, megszűnt minden tapadás. Az utassal és csomagokkal terhelt gép orra önálló életet kezdett. A simára kopott aszfalton a gumi bütykei közé szorult zúzottkővel nem akart egyenesbe állni. Könnyű ellenkormányzással mentsem a helyzetet. Láttauk, ahogy belenyalunk a parkoló pick-up seggébe, de a gondviselésnek hála, két centi tartalékkal sikerült megállnom.
A Magyar Közút weboldaláról kilestem egy telefonszámot. Természetesen ott kaptam egy másikat, aztán még egyet, és a végén valami kivitelező munkacsoport telephelyén csörgettem. A portás megdöbbent, és tanácstalanul kapcsolgatni kezdte a vonalat az üres épületben. Senki sem vette fel, senki sem szólt bele, csupán a Für Elise dallama püttyögött a kagylóban. A vonal újra és újra a portáshoz került, aki egyre idegesebben próbált lepasszolni valakihez – maga sem tudta kihez.
- Kit kapcsoljak? – ismételgette, én pedig már azt sem tudtam, milyen beosztásút kérjek: mérnököt, üzemvezetőt vagy esetleg egy gépkocsivezetőt? – Mindegy uram, csak nyakkendője legyen! – Két vagy három pittyenés után valaki felvette a kagylót. Kérdéseimre lelkesen mesélte el a munka folyamatát. Kátyú keletkezik, észlelik, náluk megrendelik a munkát, ők pedig elvégzik azt. Nem ám csak úgy vaktában köpik ők a bitumen-emulziót: tervek vannak és ellenőrzési folyamatok. Előírásokra épül minden, a munkát a város emberei átveszik, meózzák, majd egyszer ki is fizetik.
A kátyúipari szakszótár– kérem, ne röhögjenek, hanem nézzék meg a link webcímét – megkülönböztet ideiglenes és tartós kátyúzást. Az egyik „a téli időszakban szórványosan jelentkező kátyúk haladéktalan megszüntetése. Élettartamát tekintve ideiglenes jellegű.” Az elvileg éveket kibíró változat a „burkolaton jelentkező kátyúk megfelelő időjárási körülmények között történő, hosszabb időtartamra szóló megszűntetése.”
Az, hogy a bitumenköpködős módszer melyik alá tartozik, nem derül ki az olvasmányból, de tartok tőle, hogy egy írásban nem meghatározott elegye a két metódusnak. Leginkább a téli időszakban szórványosan jelentkező kátyúk megfelelő időjárási körülmények között történő elhalasztott és be nem fejezett megszüntetése, aminek élettartama ideiglenes jellegű.
Amikor a lesöprést, zúzalék-eltávolítást és az ellenőrzés valódiságát firtattam, a kedves és segítőkész úrnak beugrott, hogy ő bizony nem is adhat ki információt. Jogos, minek firtatok ilyen ügyeket, vannak olyan mély kátyúk az országban, melyek aljára sosem süt le a nap. Ennél sokkal szembetűnőbb dolgok maradnak szó nélkül a Magyar Aszfalton – kit érdekel az a kis kavics, kit zavar a pár centinyi bucka?
Konkrétan engem, meg pár tucat motorost, aki véletlenül arra jár. Értem én, fel kell készülnünk a lehetséges akadályokra és az útviszonyoknak megfelelően vezetni. Ám az, hogy szándékosan vagy trehányságból valakinek eszébe sem jut letakarítani a felesleget, nem a vezető hibájához csapható tény. Ennek ellenére a biztosító bottal hajtana el bármilyen baleset esetén: ne szájaljak, a káromat magam okoztam.
A helyszín ugyan fotózható, de hát nincs kátyú – az egy lapátnyi kavics nem sokat nyomna a latba egy biztosítási alkunál. Törött műanyagokkal és horpadt tankkal hiába kopogtatnék a közútkezelő irodájában: kavicstenger és fotó kéne a bizonyításhoz. A szétszóródott zúzalékból nem kell sok: egy tenyérnyin is odaverhetjük magunkat.
Egyetért? Vitatkozna vele? Véleményét elmondaná másoknak is?
Tegye meg a publikáció blogposztján !
Tudom, utoljára a Római Birodalomban épültek az utak az örökkévalóságnak. Azóta toldás és foldozás az útépítő kenyere, nincs dicsőség a szakmában. Nem is forgatják örömmel a seprűt: fedjék csak kődarabok a bitumenköpködős útjavítás szégyenteli pacáit. A motoros meg vigyázzon: készüljön fel, hogy kiugrik a kutya, kifut a kisgyerek, kihajt az autó és kicsinál az útburkoló. Senki nem mondta, hogy könnyű lesz.