A sportrobogók királya?

2011.05.02. 10:57
56 hozzászólás



A Gilera Runner 180-as verziójáról legendákat hallottam. Szinte paráztam, hogy majd ágaskodik az eleje, és akkorákat borítok vele, hogy a fülem szikrázik az aszfalton. Van, aki szerint a gépecske élmény-faktora übereli a Suzuki GSX-R 600-ast.

A Runnert 1997-ben mutatták be ötvenesként, majd egy évvel később már jött a 125-ös FX, aztán egy évre rá 180-as FXR. Ezek mind kétüteműek voltak, de 2000 körül jöttek négyütemű típusok is.

Az FXR 180-at sokan a legdurvább kétütemű robogónak tartják, legfőképpen maga a Gilera. Valójában határozott luxusautós érzésem volt (pedig ilyesmire végképp nem számítottam) abban a tekintetben, hogy mint egy nagy limuzinban, nem érzékeltem a sebességet. Fel sem tűnt, milyen gyorsan megyek és mindig meglepett az érték, amit mutatott az óra, pedig az ember éppen fordítva várná egy robogón. Hogyan érték el ezt a csodálatos hatást? Ehhez sajnos végig kell olvasnod az egész posztot.




Mielőtt megosztom a szubjektív élményeimet, nézzük jelen példány történetét - ez ugyanis fontos. Tíz év körüli teszt-Runnerünk az utóbbi két évet különféle szerelőknél töltötte. Nem feltétlenül önhibájából: a szerelőpopuláció megbízhatósági kvóciense vetekszik az állami hivatalok képességeivel. Legfőképpen a haver-típusúak a trehányak, akiket azért érdemes elfelejteni örökre, mert a haveri alapon történő szerelés ennél is a beleszarásban nyilvánult meg. 

Az FXR 160 ezer forintos vételérához úgy adódott hozzá két év várakozás és 100 ezer forint javítási költség, hogy több szerelőnél is megfordult. Csak a legutolsónál lett nagy nehezen jó - már amennyiben a mostani állapotot annak tekinthetjük. Motoszkál bennem némi gyanú, de nincs összehasonlítási alapom.


Mint egy sportmotor: legalábbis középállvány nincs

Bár nincsenek megbízhatósági adataim, érdemes leszögezni: a teljesítménynek ára van, és ezt sokan még a modern dízelautóknál is csak akkor értik meg, ha elromlik valami, mert az általában sokba kerül. És általában el is romlik.

Hidegen nem túl biztatóan indul - kissé horror hangok jönnek az önindító környékéről. Ahogy beröffen, idegesen jár a tekintélyes egyhengeres. Ha az automata szívató rajta van, könnyen lehet, hogy nem lehet hátratolatni járó motorral, mert a felpörgött alapjárat már összeereszti a kuplungot. Mindez elég agresszív benyomást tett rám elsőre.




Komoly méretű sisaktartó

Volt már kétütemű 125-ösöm, igaz nem robogó, de Gilera. Az egy RX 125-ös enduró volt, amely tipikus példánya a hírhedt powerszelepes, kis kétüteműeknek. Úgy ment, mint egy Simson, amíg valahol - egy jó magasan levő, de legalább igen szűk fordulatszám-tartományban - megindult, mint a mérgezett egér. Nem mellékesen - szemmel láthatóan horpasztva a tankot. Valami ilyesmire számítottam a Runnernél is, ezért óvatosan indultam el vele, nehogy rögtön hanyatt vágjon. Különösen, mert ki tudja, hol és hogyan kapcsol a kuplung.

Elindultam, húztam egy óvatos gázt, és... semmi sem történt. Szinte ugyanúgy indult meg, mint bármilyen mezei robogó. A Runnerről különböző túlzó teljesítményadatokat hallottam már, köztük a harmincvalahány lóerős álomképet is, pedig a vizes 180 köbcentis blokk valójában 21 lóerős. Ez egyáltalán nem kevés egy robogónak, ami üresen csak 107 kiló körül van. Lehet vele hozni a híres, közel 140-es végsebességet. 

Komoly futóműve van, elöl 120/70, hátul 130/70 R 12-es gumikkal, ez mindkettő valaha régen (az átmérőt leszámítva) nagymotor gumiméret volt - igaz, 17-18 collon már virslinek tűnt, amit itt még tekintélyes vastagságnak látszik. (Ezt a logikát nem árt figyelembe venni azoknak, akik bedőlnek a péniszhosszabító reklámoknak.)



Sportmotoros sziluett

A Runner teste nagy. Sőt, ötvenes arányokban még nagyobb, mert az majdnem tök ugyanez. Míg a 125-ös létezik elöl-hátul tárcsafékkel, addig a 180-ason érdekes módon csak dobfék van hátul.

A formaterv igen sportos, valahol ötvözné a sportmotorokat és a robogókat. Rajta ülve azonban pontosan ugyanaz a majom-a-köszörűkövön üléspozíció fogad. Ráadásul a lábat előrenyújtani sem engedik az idomok, hátrébb ülni pedig nem lehet, mert a nyereg a seggünk alatt egyszer csak meredek ívben emelkedni kezd. Ha hátrafelé araszolnánk, hiába - a görbület megakadályozza a pozícióváltást.


Hideg időben lábfűtés

Van azonban egy nagyon hasznos extra, feltéve, ha még nyithatók a lamellák: a motor forró levegőjét a térdünkre irányíthatjuk az idomban található rostélyokon át, ugyanúgy, mint az autókban. Ez nem jön rosszul hűvös időben.

A műszerfal robusztus és egyszerű: a korai példányon nem olyan dizájnos még. Semmiféle digitális kijelző nincs, nekem ezzel nincs bajom, viszont a benzinszintjelző óra nem éppen pontos: már fél tanknál villogni kezdett a figyelmeztető lámpa, én pedig nem kockáztattam, hogy megtudjam, melyik téved. Valószínűleg az előbbi, a mutató jóval feljebb van, mint kéne.


10km/h felett is állunk

Van vízhőmérséklet-jelzőnk, hogy ne hajtsuk hidegen a gépet - ez talán inkább a parasztvakítás kategória, remélem nem a régi Skoda-betegség miatt van szükség rá. És természetesen akad olajszint visszajelző lámpa, ami életbevágó fontosságú műszer, csak ki ne égjen egyszer. Én ennek csinálnék plusz mutatós szintjelzőt, mert a 140 végsebességű robogónál nem biztos, hogy elfogadható egy kiégett lámpa miatti nyélgázas megszorulás. Igaz, végsebesség környékén a műszereket nézegetni nettó életveszély, túlságosan az ölünkbe kell pillantanunk, amivel értékes tizedeket veszthetünk, miközben a fék messze nem egyujjas.


Kétdugattyús féknyereg, de hiába

A menetpróba igazolta ezt a kevésbé pozitív hírnevet is, miszerint a Runner fékjei középszarok. Nem állítom, hogy normálisan közlekedve nem elég, és nyilván robogós viszonylatban érdemes hasonlítgatni, de ennél kicsit jobbat vártam. Az adagolhatóság például: menj el egy büfébe vagy lacikonyhára, és nyomj magadnak annyi mustárt a kolbász mellé, amennyit akarsz. Így legalább megtapasztalhatod ezt a fogalmat, mert a Runnernél nem nagyon.

Normál fékhasználatnál halálba idegesített: azt hittem, bal oldalra került az első fék, amíg húzósabb fékpróbákkal rá nem jöttem, hogy az érzet csalóka. A jobb oldali az első tárcsaféket működteti, csak az nem fog, miközben a hátsó dobfék sokkal jobb a vártnál. Sajnos egyáltalán nem egészítik ki egymást annyira, hogy a Runner erejét kihasználva, kanyarokban is keményen csapatva, biztonságosan és precízen lehessen féktávokat tartani, mert tulajdonképpen együtt is csak egy nyekergő, bowdenes biciklifék gyéren bizalomgerjesztő érzetét nyújtják.


Az olaj betöltéskor kicsit félrement

Sportosságban nem partner a CVT-váltó sem. Nem tudom, hogy ez a példány veszti-e el az erejét, vagy a röpsúlyok beállítása nem ideális, de keményen borogatni a kanyarban és nyomatékból kijönni – az nem jelen Runnerünk pályája. Egyáltalán nem indul meg erősen és kanyarból kigyorsulni is csak kis trükkel lehet, ha nem akar az ember fekve pihenni: még éppen annyival előtte rá kell húzni a gázt, amennyi késést a CVT okoz. Ez azonban nyilván nem az az élmény, mintha lenne rendes váltónk és kuplungunk - amellyel ez a blokk sokkal többet nyújtana. Gondolom, aki meg sportolni akar ilyennel, az már régen bevásárolt  a tuningközértben.

Mielőtt elásnánk a Runnert, vagy a fanek a lovat (amelynek fejét előtte berakták az ágyamba), rá kell térnem a pozitív dolgokra, mert azért a Runner a fenti, számomra némi csalódást okozó tulajdonságai ellenére, nem rossz robogó.


Hátsó lábtartó nyitva, belül előredőlve a 180-as henger

A blokk ugyan a vártnál kisebbet durrantott (inkább csak pukkantott), viszont éppen ezért hülyebiztos, vagyis biztonságos. Nincsenek hirtelen allűrjei: nem tépi le a fejed, egyenletesen gyorsul, csak valamivel jobban és jóval tovább, mint a többi robogó. Nem mondom meg, hol mentem vele 120-at, csúnya dolog volt. A végsebesség-mérés pedig a gané idő miatt elmaradt, így a nagy igazságot teljes mértékben nem tudjuk meg. Egy biztos: kulturáltan és jól megy, biztosan gyorsabb, mint a legtöbb robogó.

Ezzel már elég király voltam a városi forgalomban, 10-12 másodperc alatt lehet százon, mint egy közepesnél valamivel jobb autó. De mivel ez a Runnernek alap, egy autót meg nem forgatnak ki hétköznapi használatban, csak annyit mondtam a forgalomnak: huss!


Vannak már kisebb bukásnyomok

Mérsékelt tempóban a motor nem pörög sokat, így kevéssé hajtva talán elméletileg a gazdaságosság is felbukkanhat a ködből – mert abban biztos vagyok, a gázállás itt pénztárcába vágó tény. Meg merem kockáztatni, hogy keményen hajtva úgy beveri akár a 7-8 litert is, mint a pinty, és a gyári adat sem sokkal kevesebb egy hatosnál.

A Runner legjobb része szerintem a futómű: persze itt megint nem versenypálya-tapasztalatokról beszélek, hiszen a hétköznapi használhatóság érdekel. Adtam neki rendesen: cseppet sem óvatoskodva használtam ki drága Budapestünk görény útviszonyainak minden csapdáját. Még egy feka autónepperhez is ezzel mentem a kőbányai gyártelepre. Macskakő lyukakkal, kátyúk, kiálló villamossínek, nyomvályúk - azt kell mondjam, robogóhoz képest jól vizsgázott. Relatíve nagyok és ballonosak a kerekek, elöl masszív teleszkópok, hátul monoshock: meglepően jó rugózási komfortot nyújtottak. Hétköznapi használatra szerintem teljesen jó az irányíthatóság is, ha nem vadulunk.



A kormánysúly nem segít

Persze a robogó az robogó, nagy csoda nincs: a rövid tengelytáv átka, ha nem is annyira erősen, itt is érezhető. Kanyarokban azt hittem, tök jó lesz. De nekem túl billegős, ugyanígy érzékeny a hosszanti útbordákra is. Mintha egy utálatos, gonosz, büdös lábú manó csavargatná szemből a kormánynyakat balra-jobbra, hogy a hosszirányra merőlegesen billegtető labilitás és az első futómű riszálási hajlama ne feledtesse egy percre sem: ez még nem motor.

Felmerül, vajon mennyire rentábilis egy ilyen robogó. Egyelőre sokak számára hallatlan előnye van: kamuötvenesként működik, így más robogónál ilyen teljesítmény rendszám nélkül nincs.

Ennek persze megvan az ára: a fogyasztás, meg ki tudja, mi még. Az esetünkben 100 ezer forintos mi még a vételárral együtt már egy rendszámos négyütemű nagyrobogó ára. Vagy közel egy kezdőmotoré, amihez ugyan jogsi kell, de az már nem robogó, annak minden pozitívumával.


Mi még nélkül a Runner nem lenne rossz közlekedésre, talán alapos beletanulással mókára sem: persze ezt a véleményt alátámasztandó, nem lenne rossz kipróbálni egy tuti jót is. Talán van olyan, aminek nem csal 20 km/órát az órája (bár olasz robogónál olyan ez, mint a tiszta kezű politikus); ez okozta ugyanis azt a benyomást, mintha nem lehetne érezni rajta a sebességet. Nem lehet annyinak érezni, mert valójában hússzal kevesebb. Száz helyett nyolcvan, hatvannál valójában negyven -a robirészereknek nagyon ciki, ha kiderül a nagyot mondó versenyen: simán akkora égés, mint cerkaméret-kamuzásból lebukni.

Részben vigasztal, hogy utólag lecsekkolva a műszerfalat, a sebességmérő alapból 10 km/órát mutat - amikor még állsz. Ezzel még állva is te vagy a leggyorsabb.