Ilyen állat nincs is!

2011.05.26. 10:00
60 hozzászólás

Pedig van: én vagyok az! Kezdjük talán azzal, hogy sem 1995 táján, sem máskor nem akartam én motoros futár lenni. De valamiből élni kellett, és az akkor még létező műszaki diszkontban ordenáré kamuzások árán elnyert állásom 20 ezer forintos fizetéssel kecsegtetett. Előre beígért fizetetlen túlórákkal, heti hat nap melóért. Ez még annak idején sem súrolta a béka fenekét, albérlet és egyéb luxusigényeim kielégítése céljából kénytelen voltam masszívabb pretenziót állítani magam felé; egy futárcégnél pedig könnyen megkereshető 30-at ígértek.

Gond ezzel több is volt. Nem nagyon volt motorom, se motoros felszerelésem. A 251-es ETZ-m haldoklott, motoros ruháról nem is ábrándoztam, pénzem sem volt. Volt viszont sisakom, ami, azért valljuk be, komoly kiindulási alap. Faternak pedig egy kétsebességes, alufelnis(!) metálbordó, 210-es Babettája. Nemrégiben olvastam éppen, hogy a 210-es csak elviekben volt kétsebességes, mert a konstrukció nem működött, így gyakran a gyárban már bele sem rakták a második fokozat alkatrészeit. Ezt cáfolni tudom: még Budapestre költözésem előtt tökéletesen bevált a falu-kisváros tízkilométeres viszonylatában, valódi segédmotor sebességgel (25 km/h tipikusan, 40 hátszéllel, szakadékban), de tényleg minimális fogyasztással. Még futár-üzemmódban is működött. (A legenda egyébként valószínűleg nem igaz, egyszerűen csak volt egy és kétsebességes típus is, de valószínűleg többen alszanak nyugodtan ezen információ birtoklása nélkül, mint ahányan nem.)

Őszintén leírni is übergáz, nemhogy megtenni: már eleve a sebesség miatt is elmebeteg ötletnek tűnt Babettával kezdeni a futármelót. De nagyon-nagyon ideiglenes megoldásnak szántam, max 1-2 hónapig, amikor rettenetes tőkém némi fizetéssel megtoldva lehetővé teszi egy alkalmas jármű megvásárlását.

Újdonsült kollégáim rögtön felvilágosítottak, hogy nem fogja bírni, én azonban nemhülyének tettettem magam, bőszen hangsúlyozva az 1-2 hónapos intervallumot.

Részben mindenkinek igaza lett: igaz, főleg nekik.

Babetta kezdte azzal, hogy zsinórban az első három munkanapomon defektet kaptam. Ennek műszaki összefüggéseit nem értem a mai napig sem. Tapasztalatszerzésre jó volt, például az emberi kedvesség és a rend éber őreinek segítségnyújtási készségének feltérképezésében. Amikor egyszer defektes hátsó kerékkel hazafelé toltam a rémet a Lánchídtól, úgy este 8 körül, az Üllőin megállt mellettem egy rendőrautó és roppant humorosan megkérdezték, hogy mi van, spórolsz a benzinnel?

Aztán jöttek a komolyabb bajok. Precízen: minden napra jutott valami. Kiszakadt a gázbovden a markolatból: a vérző ujjamra tekert bovdennel húztam a gázt, fél kézzel kormányozva. Már csak apró mellékes adalék, hogy mindez télen történt, hóban, több réteg mackóból és villanyszerelő bakancsból képzett motoros ruházatban.

Ez párosult spontán leállásokkal. Majd nem hagyta magát betekerni, mert nem oldott ki a röpsúlyos kuplung, így csak betolni lehetett és lefullasztani. Nem sokkal később a kuplung-váltó mechanizmus teljesen széthullott, eltűnt a második sebesség. Végül a kegyelemdöfést az adta meg, hogy a spontán nemindulási allűrök konstansnak bizonyultak: egyszer csak leállt, és se tolásra, se tekerésre, se rugdosásra (dühből, az összes elérhető felületen), se ráolvasásra nem volt hajlandó elindulni. Kilehelte a lelkét akkor, és én is leheltem némi fagyos levegőt, mire sokadszorra hazatoltam Pestlőrincre. Szerencsére akkor nem a Lánchídtól, hanem az Ecseri úttól: a búcsúajándék az volt, hogy aznap este nem kellett végigtolnom az átlagos 11 kilométert. Nem is értem, hogy bírtam végigcsinálni ezt az időszakot, de áldom az tervezőket az 55 kilós teletankolt súlyért.

Mint mondtam, senki sem tévedett, mert velem ellentétben a Babetta tényleg nem bírta. Az egy-két hónapos jóslattal sem nyúltam nagyon mellé, csak a skálázást kellett volna átgondolni, mert a fentiek 1-2 hét alatt történtek meg.

Nem lettem a pedálos mopedek nagy rajongója, de nyilván nem napi 150-200 kilométerre lettek kitalálva, nekem pedig jó lecke volt.

Az ember azt gondolná, hogy a következő járművemmel a dolgok normális kerékvágásba kerültek, de korántsem volt ez így: ez csak a kezdet volt, a bemelegítés. Jó sokáig szívtam még mindenféle szocreál hulladékkal, amíg el nem kezdtem japán robogókat használni.