Ne gyújts rá!
Valamikor a cucializmusban – főleg mi, vidékiek – nem nagyon tudtuk, mi az a robogó. Még a motor és a segédmotor közötti különbség sem volt tiszta, csak azt sikerült tizenegynéhány évesen felfogni, hogy 14 éves korban meg lehet szerezni a segédmotor jogsit, amivel lehet rendszám nélküli motort vezetni.
A király nyilván a Simson volt. Mifelénk a Verhovinák már kikoptak, a Romet, a Kárpáti, majd később a Delta nem számított menőnek. Aztán megjelent a Simson robogó: a gyengülő szocializmus megfertőzte a mocskos kapitalizmus. Legalábbis számunkra egyértelmű volt a nyugati behatás – még akkor is, ha a Simson robogó egyáltalán nem hasonlított a nyolcvanas évek valódi robogóira, hiszen röpsúlyos váltóról vagy különolajozásról itt szó sem volt.
A konstrukció jó húsz évvel le volt maradva: gyakorlatilag a Schwalbe mintáját fűszerezték meg kiskerekű futóművel, az S51 műszaki alapjain. Ha belegondolunk, az égvilágon semmi értelme nem volt azon felül, hogy máshogy nézett ki: talán a térdnek nyújtott némi szélvédelmet. Ugyanaz a blokk, ülés alá helyezett tank, berúgókar, négysebességes lábváltó – ez utóbbi igen érdekes rudazattal működött a lábtartó trepni miatt, de a berúgókar megoldása is igen esetlen volt.
A Schwalbéhoz egyébiránt nem szívesen hasonlítanám: amíg az a maga idejében egy jó konstrukció volt, az SR50-en jól látszott, hogy a meglévő, oda nem illő alapokhoz próbáltak tákolással megoldást találni. A váltókar jóval hátrébb volt a szükségesnél, így a taposó alatt ment a továbbító rúd, amely egyszerű csuklókon kapcsolódott az eredeti váltókarhoz, elöl pedig a pedálhoz. A pedál spiccelős megoldású volt: előre-hátra kellett böködni, a felváltáskor balettos lábfejpozícióval, visszaváltáskor sarokkal. Csak annyira volt elkurjantott dolog, hogy ehhez képest a Schwalbe, vagy az S51 váltója egy álom.
Hozzám pár hétre került egy ilyen, kölcsönbe. Egy kollégám segített ki, amíg a saját S51-es Simsonom reménytelen elektromos gondjait próbálta megoldani valami kókány hobbista. (Finom vagyok, ha ezt mondom: nem rendelkeztünk valami jó szervizháttérrel.)
Az első kalandjaim pont a váltórudazattal estek meg.
A fő váltórúd egyszerű alumíniumból készült, és egyszer csak eltört. Nem tudom miért nem szereztem be az akkor legendás Ó utcai boltból: talán nem volt kapható. Így valami vashulladékot vágattam méretre egy gépműhelyben, ami azonban túl vékony és rugalmas volt. Húzó üzemmódban nem volt gond: visszakapcsoláskor azonban hajlott az anyag. Akkor jött a zseniális ötletem: tegyünk egymás mellé több csíkot, fúrjuk ki több helyen, csavarozzuk össze és együtt elég merev lesz.
Tök jó működött, csak nem számoltam azzal, hogy a blokk rezgései és a futóművet ért kellemetlenségek (akkoriban még a mostaninál is több macskakő) szépen szétzilálják a csavarokat, amelyeket menet közben elhagyok. Így szétesett az egész konstrukció, pótcsavarjaim pedig nem voltak. Egy lemezt meg tudtam tartani, tehát a húzó mód működött, felfelé tudtam váltani, vissza viszont nem, mert meghajlott.
Azt a napot a következő metódussal dolgoztam végig: rendesen felváltogattam, majd például lámpánál való megálláskor leugrottam a wannabe-robogóról, melléguggoltam és a trepni alá nyúlva kézzel visszapakolgattam a sebességeket.
De nem csak ezen a napon nézett mindenki hülyének.
Ennek a Simson SR50-esnek mániája volt, hogy lelazult a kuplung közepén levő csavar. Sajnos a kuplung olajban fut, azt leereszteni nem olyan egyszerű, amikor lerohadtál, mondjuk, a Váci úton, nem messze a Lehel tértől. Marad az oldalra borítós megoldás: Simson jobb oldalára fekszik, taposó leszed, kuplung dekni leszed, csavar meghúz, majd (az utolsó lépés kivételével) mintha megnyomnánk a rewind gombot, összerak.
Ezt adtam én elő a Váci úton: a járdán. A bibi ott volt, hogy a kölcsönjármű benzintankja el volt repedve, és felborított állapotban igencsak szivárogtatta a benzint. Így ott álltam egy két méter sugarú benzintócsában a járdán, felborított Simsonnal. Mindezt rezignáltan vettem tudomásul, túl voltam már azon, hogy ilyesmi miatt idegbeteg legyek.
De persze jöttek a jó szándékú, segítőkész járókelők. Percenként megszólított valaki, aki azzal kezdte a mondandóját: fiatalember, folyik a benzin! Ahogy ott álltam a benzin által feloldott, lassan málló talpú villanyszerelő bakancsomban, államig szutykosan a bűzlő pocsolya közepén, általában csak azt kérdeztem vissza: folyik a benzin? Hol? Ne mondja, észre se vettem!
A végére meguntam, már csak annyit mondtam: akkor bizony ne gyújtson rá!