Ha a jeges út nem elég bosszúság…

Honda Spacy-vel át a télen, bukkanókkal – 2016.

2016.02.05. 11:02
57 hozzászólás
Ezt egyszerűen nem hiszem el. Széteshetett volna szeptember óta bármikor, hát miért épp a legdurvább télben teszi?

Egyszer nagyon szeretném, ha valami szuper gazdaságtudós kiszámítaná nekem, hogy egy főre vetítve vajon mennyibe kerül az átlagautós/-motorosnak, hogy:

- az állam útkarbantartási készségessége minősíthetetlenül gyatra
- az utak építésénél eleve a legolcsóbb pályázót kell kiválasztani törvény szerint (ha feltételezzük az ideális helyzetet, hogy mutyi nincs)
- a beruházási összeg jó nagy része elsikkad az építkezések során
- a maradék beruházásra kifizetett pénz tetemes része visszaforog mindenféle zsebekbe
- fentiek miatt pedig borzalmas az úthálózat állapota.

Így fizet az állampolgár duplán az úthasználatért – egyszer masszív adók, másszor a tervezett élettartam előtt elkopó alkatrészek árának formájában.

Itt van például a Honda Spacy 250-esem, ami egy nyolcvanas évek eleji Husqvarna motorosszán és egy prágai villamos keresztezéséből létrejött, tévedésből két kerékre tett, japán gyártású jármű 1987-ből, amelyet csúnyasága ellenére teljes szívemből, őszintén imádok, mert hálás, kényelmes és jól kitalált. De attól, hogy nap mint nap a Róbert Károly körút már tíz évvel ezelőtt is etalon szinten borzalmas aszfaltján motorozok vele, ami az 1-es villamos rohamfelújítása óta csak még szörnyűbb lett (naja, időre el kellett költeni az EU-s cél-milliárdokat, de mivel elbénázták, a végén igazi, béna tűzoltás lett belőle), állandóan szétesik valami.

Eddig még csak a motoron, de nemsokára már az én gerincemben is, mert van, ahol métereket repülök az elképesztően változatos méretű, alakú és ritmusú döccenőkön; sosem értem, hogy nem tört még ketté a váz. Szívből sajnálom szegényt, s nem tudok nem dühöngeni azokra, akik másra költik a pénzem, ésszerű ügyek rendbe tétele helyett. Cinizmus a szó, ami ilyenkor az ajkamra tolul, és ez higgyék el, sokkal súlyosabb és találóbb, mintha egyszerűen kurvaanyáznék. Mindegy, vissza a motorra.

Olcsón vettem négy és fél évvel ezelőtt, lényegében csak azért, hogy kipróbáljam, mennyivel jobb vajon nagyrobogóval közlekedni, mint ötvenessel. Nem szántam hosszú távú befektetésnek, a kora és a kilométerei alapján (illetve a Róbert Károly körút ismeretében) úgy gondoltam, szétesik pár hónap alatt, s majd akkorra eldöntöm, hogy megveszem-e a véglegest, ami nyilván újabb és csinosabb lesz.

A nagyrobogózás a vártnál jobban elkapott, a Spacy pedig idestova négy és fél év télen-nyáron, jeges hidegben-forróságban eltöltött ideje alatt (alig pár hónap kihagyás volt tavaly) annyira a szívemhez nőtt, és a lelkem mélyén annyival jobban vágynék egy ugyanilyenre, ha ő tönkremegy, mint egy bármilyen másra (leszámítva a Yamaha S-Maxot), hogy magam is csodálkozom.

Lassan 72 ezerbe fordul a számlálója, s csak bő egy év választja el attól, hogy veteránjármű-korba lépjen. Múlt tavasszal nagyjából rendbe tettem – a motorjához nem nyúltam, de a futóműveket, az első féket, az elektromos rendszer egyes részeit, a törött burkolatokat gatyába ráztam, s mivel újat csak csillagászati áron lehet kapni, ezért vettem bele két darab, más motorba való hátsó lengéscsillapítót is.

Egy tanács: sose vegyenek olyan rugóstagot a motorjukba, amit a befogatása alapján be tudnak ugyan szerelni, de rövidebb/hosszabb, keményebb/puhább az előírásosnál. Vagy készüljenek hosszú kísérletezgetésre. Amit én vettem, az valami Keeway ötvenesbe lett volna való, stimmelt mindkét vége. Csakhogy abba a kábé százkilós kisrobogóba egyet tesznek ebből, a Spacy régimódi futóművébe viszont kettő kell. Mivel az én Hondám csak 142 kilós, ezért jó hatvan kilóval nagyobb terhelés kéne neki, hogy megfelelő legyen a rugózási komfort. Mostanában épp nem hízni, hanem inkább fogyni szeretnék, de mit gondolja, köpjek rá, egyek végre hatalmasakat és tornázzam fel magam a motor kedvéért inkább 150 kilóra?

A másik probléma, hogy ez a Keeway-rugóstag vagy négy centivel rövidebb volt a Spacy-be valónál, ezért ült a segge. Ez teljesen felborította a geometriát, kanyarokat csak szögletesen, rángatva tudtam bevenni vele, és sehogy nem vitt rá a lélek, hogy bedöntsem, mert folyamatosan olyan volt, mintha ki akart volna esni alólam. Ráadásul az oldalsztendert sem lehetett többé használni, mert azzal, hogy az egész motor alacsonyabbra került, így letámasztva kis híján függőlegesen állt. Csak egy köhintés kell ilyenkor és felborul, ahogy ez egyszer meg is történt. Akkor vettem Amerikából egy vagyonért utángyártott indexburát (amiről ráadásul hiányzik a belső, fekete takarócsík), Még a festék is lejött a frissen és jó drágán lefényeztetett fejidomról.

Megoldás ilyenkor a rugóstag-kiemelő, viszont olyanból háromcentist nem kapni. Amikor erre rájöttem, feladtam a Keeway-cuccot. Kiszedtem, tehát most van egy pár eladó, kvázi használatlan Keeway 50-es rugóstagom. Csere érdekel bármilyen értelmes dologra, hízódisznóra, napszámra, legelőre, sallerre, gereblyenyélre. Most valami másik kínai robogóé (vagy olasz?) van a Spacyben, Rennczeder Laci robogószerelő barátom bontotta bele, ő se talált ennél jobbat.

Hogy a bajt kimaxoljuk: fejjel lefelé kellett őket beszerelni, mert úgy adta ki az alul villás, felül fejes felfogatás. Így aztán a lengéscsillapító rész sem teszi tökéletesen a dolgát, s a rugó előfeszítését pedig képtelenség beállítani. Zakson. Engem is bosszant, mert most még mindig kicsit ül az Ork hátulja, de mondjanak jobbat. Vigyázat, negyvenezerért nem fogok tuning rugóstagokat venni egy százezres robogóra, azt a megoldást én is megtaláltam. Amerikában mondjuk, lenne eladó rugó, de onnan meg a szállítás egy vagyon. Kanadában is találtam egy párat, nem volt drága, de a bontós kerek-perec elzárkózott attól, hogy Európába szállítson, pedig levélben könyörögtem neki.

Mindegy, a Spacy nem zavartatja magát túlságosan, megbízhatóan hord a dolgozóba minden reggel és haza minden este, ahogy tette ezt az elmúlt négy évben. Igen, decemberben, januárban és februárban is. Hat éve, nagyon kevés napot leszámítva, mindig sisakkal a kezemben érkezem a szerkesztőségbe, de ezen valamiért még mindig el szoktak ámulni, akik nem közvetlen totalcaros kollégáim, viszont reggelente összefutok velük. Nem fagysz meg?! - kérdezik kiguvadt szemmel, s mutatom, hogy még a kezem is meleg, annyira nem fázom, merthogyhát a megfelelő öltözködés csodákat tesz ám.

Nagyvonalúságból nem jegyzem meg nekik, hogy az övék bezzeg hideg, mert öt percig kaparták aznap a jeget a kocsijuk szélvédőjéről, majd további öt percig fagyoskodtak a volán mögött, mire megjött az első langy lehelet a fűtésből. Én ennyi alatt beérek.

De azért nem felhőtlen minden. Az egyik bontott rugóstag még szeptember elején szétesett, lejött a teleszkópszár végéről az anya, a szár ekkor felcsúszott, a rugó pedig, megvezetését elvesztve, szépen bekonyult a terhelés alatt.

Hozzáért a kvázi újszerű állapotú hátsó gumim oldalához, öt percig látványos füst- (és duda-)generátort képezve, majd kidurrantva azt. Tehát egy tízesért vettem egy vadiúj, fasza Bridgestone-t, a lengéscsillapító-szárat kihúztam, anyát reszeltem (mert a szabványos nem fért el a lengéscsillapító rögzítővillájában), behegesztettem, s azt hittem, megoldottam.

Így motoroztam végig a szeptember maradék részét, októbert, novembert, majd december ünnepek előtti időszakot is, angyali boldogságban. Egy 250-es Spacy jó kis robogó ám, ki nem néznék belőle, mindenki a bukólámpás 125-öre vágyik, ami valóban dögösebb, ez viszont sokkal ügyesebb. Nagyon kényelmes az ülése, jó a póz, alacsonyan ül rajta az ember, ami szuperül manőverezhetővé teszi. Ahhoz képest, hogy csak 18 lóerős, igen dinamikus, talán mert a motorja nyomatékos és az egész gép könnyű. Ráadásul sokkal hosszabb az áttételezése, mint a mai robogóknak, ezért isteni, nyugodt dorombolással zúz. Még a lámpája is erős. Tényleg baromira szeretem, kár, hogy a fékje olyan pocsék.

Utálom a pénzkidobást, ezért amikor az a Yuasa zselés riasztóakku bedöglött, amivel vettem, nem váltottam motorakksira, hanem vettem egy másik ugyanolyat. Olcsóbb, még az elavult, savas motorakkunál is, jobban bírja a rázást, sose ereszt, tartós mint a dög, nem is értem, miért kerül többe a béna, tönkremenős fajta. Vastagabb vezetékkel, kicsit masszívabb csúszósaruval megpatkoltam a hozzá vezető kábelt, de azért nem áltattam magam: soha, senki nem gondolta, hogy ilyesfajta gyengeáramú érintkezőkön nagy indítóáramokat lehet majd átvinni.

Ennek a tákolásnak mindig nyelem a mérgét: a saruk a melegtől, ami indítózáskor keletkezik, rendszerint kilágyulnak, kinyílnak, és a kiváló, Róbert Károly körútnak nevezett nyúzópályán egy óvatlan pillanatban leesnek. Jobb esetben nem sokkal az előtt, hogy beérnék a szerkesztőségbe, ilyenkor este nem indul a motor, de elég levenni a fedelet, kicsit megharapdálni a sarut, visszadugni, és már megy is.

A rosszabb az, ha az út elején pottyan le. Motoron kötelező égetni a fényszórót, ezért mire letámasztom a cégnél, már lemerült az akksi. Az ottani garázs oldala nyitott, a hőmérséklet megegyezik a kintivel, ezt pedig télen még akkor se szeretné az elektromos rendszer, ha minden rendben lenne vele. Na, egy ilyen alaposabb lemerülés után hiába teszem vissza a sarut, nem forgat. Berúgó viszont egyáltalán nincs a Spacy-n. Ennek hallatán nyilván röhögnek rajtam az MZ-sek, én pedig megértem őket, ez elég nagy baj.

Ezeken a lemerült napokon mászhatok vissza a szerkesztőségbe, hozhatom az akkutöltőt, várhatok a fagyban (ha motorral jársz, nincs nálad sapka, kopasz embernek meg nagyon tud fázni a feje) fél órát, hogy magához térjen az akksi – olyankor nem vagyok boldog. Ahogy a fagyban állok, nézve az órámat, győzködve magam, hogy még nem szabad indítani, mert ha nincs elég töltet, nulláról indul megint a fél óra, nos olyankor mindenféle csodás, használt Kymcók és Piaggiók képe úszik el a szemem előtt. Aztán abban a pillanatban elfelejtem ezeket, amikor bebújok a Tucano Urbano alá, kikanyarodok a Bokor utcába, s az index magától kikapcsol, ahogy kell. A Spacynél nem szeretnék jobbat, talán nincs is.

Nos, e sok nyálas szeretet ellenére – csak hogy bizonyítsa, nem háziállat, hanem gép ő - a január eleje különösen pocsékul alakult. Még büszkén posztoltam a TC-s facebookra, hogy negyedikén, az első munkanapon már ott feszítettem a nyeregben, alig meszelt fallá párásodott bukóban. Majd jöttek a bajok.

Lelkileg se volt olyan nagyon kellemes az évkezdés. Eléggé egyedül kezdtem magam érezni ezzel a robogózással, mert nulla fok és a jeges út kombinált hatására elfogytak a céges parkolóból a robogós társaim, akikkel össze lehetett volna kacsintani. Mert a hideg egy dolog, azt kibírja az ember, de a csúszás egy másik tészta, azt mindenki gyűlöli. A szerkesztőségi parkolóban egy ideje szinte csak a télire letámasztott robogók és motorok alusszák mogorva, hibernált álmukat, összesen kettőnk robogója alatt terjeng fekete latyaktócsa minden reggel – évek óta hűséges műfajtársam, Dani robesza, valamint az én Spacy-m alatt.

De a parkolás horror drága lett a környéken, azért pedig nem fogok vagyonokért helyet bérelni a parkolóházban, hogy évente jó ha harmincszor beálljak a Mercivel; ennyire nem száguld a szekér mostanában. A BKV-nak még az ötlete is kiráz, pláne, ha arra gondolok: a két villamossal 45 perc alatt érek be, 55-60 alatt haza, napi háromnegyed órával kevesebbet élve így. Ennyit látom nagyjából esténként a gyerekeimet, ezt a negyvenöt percet nem adom. Inkább megdöglök két keréken (vagy négy alatt), de legalább boldogan.

Amúgy is – amíg nem havas-jeges az út, semmi bajom a téli robogózással, kétszer ötpercnyi öltözködést kibírok naponta. De amikor esik a hó...

Szerencsére az autósok alapvetően türelmesek. Azt kell mondanom, nagyon kevés olyankor a Róbert Károly körúton tízcentire a fenekedben utazó, morcosított, nagykipufogós, ültetett, fekete, csálé kínai xenonos, húszéves Seat Ibiza, amikor épp azzal küszködsz, hogy úgy kompenzáld az út domborulata miatt folyamatosan kifelé csúszó első kerék húzását, hogy az meg ne tapadjon, mert akkor elindul a robogó fara is hirtelen, és azzal a mozdulattal a melletted levő sávban hetvennel elhúzó kamion kerekei alá esel, úgy, hogy a sofőr észre se veszi, mi történt. Szóval, nagyon kevés az ilyen Ibiza (Civic, Astra), de van. És én kifogom.

Miközben azt latolgatod, hogy az Ibiza üt-e el, vagy a kamion kerekeit számolod-e mindjárt egyenként a törött csigolyáiddal, a sisakod plexije viszonylag gyorsan kiterjedt vakfolttá kezd párásodni belülről, kívülről pedig közben mind jobban belepi a hó. Felhajtani nem lehet, mert az ilyen jelenségek kimutatására kiválóan alkalmas szaruhártyád közvetítésével megtapasztalod, amit fizikából tanultál: Holle anyó pihepuha hópihéi igazából apró, fagyott jégkésekből összeállt, vágó-maró kristályszerkezetű gyilokszerszámok.

Oké, lehajtod a plexit, csak résnyire hagyod nyitva, hogy a menetszél lefújja a párát (és rájössz, hogy a résnyire nyitva hagyás a legjobb kabarészám a párának, s csak röhög rajta). Újabb lecke jön a már egyetemi szintű fizikakönyvből: Venturi törvénye lép életbe, miszerint ha szűkíted a levegő útját, ott ő jól begyorsul. Éles hurrikán zúz be így a bukóba már harmincnál, a plexi ráadásul olyan szögbe kényszeríti az óránként százhúsz kilométeres, borotvaéles vihart, hogy pont a szemhéjad alá fújja a levegőt, illetve a felfröcskölt sarat, ami alapvetően homok. Mit mondjak, egy idő után pislogni se tudsz.

Megadod hát magad és már csak önvédelemből is zárva tartod a plexit – inkább nem lélegzel. Bár asztmás vagyok, sikerült kifejlesztenem egy spéci technikát, hogy szinte lámpától lámpáig kibírom egyetlen levegővel – igaz, az eszméletvesztés határán. Kit is érdekel ilyenkor az Ibiza és a kamion?

Hó- és jégmentes úton amúgy ez a párásodás nem olyan nagy probléma, mert valahol 65 km/h fölött már szellőzik annyit a bukó, hogy leszárad a plexi. Látják, ezért száguldozik minden robogós télen... De amikor az ember tényleg az élete kockáztatásával tudja tartani a 35-öt a jeges latyakká taposott havon, ez az átláthatatlan páraréteg súlyos hátráltatás.

Bandi egyébként mostanában robogózásra adta a fejét, s mivel még tele van lelkesedéssel, mindenféle szereket próbál ki a pára ellen. Ilyen spriccelős, olyan szpré, na meg a kendők, van egy mosószeres trükkje is – de egyik se működik. Kettőt kipróbáltam, ő állítja, hogy érzi a különbséget. Lehet, hogy finomabbak az érzékszervei az enyémnél és tényleg van különbség, egy a biztos, hogy még rosszabbul láttam tőlük. Remélem, tovább tesztel, s megleli a Tökéletes Receptet - én gyáván majd lenyúlom tőle az ötletet.

Na, egy ilyen havazásos nap utáni este kezdődik úgy, hogy eszébe jut az embernek – reggel ismét szétesett az a rühes lengéscsillapító befelé jövet, és a vadiúj Bridgestone falán már ott a karc. Elég mély, de még messze a szövet, így nem lehet használni a robogót, mert hazáig körbevágja a rugó a gumit, mint konzervnyitó az orosz haltörzs-konzervet. Burkolatok tehát lebont a jeges garázsban, lengéscsillapító fölső része kicsavar, egész cucc a dobozba eltesz. Így is marad egy rugó, legyen mára elég, ha Keeway-em lenne, most nulla rugóstag lenne benne.

Burkolatok vissza, enyhe verejtékezés, erőteljes átfagyás. De innen már csak tíz perc, és otthon leszek, a jó melegben... Oké, legyen tizenöt, mert szakad a hó... Aztán nem indul a Spacy. Ja persze, megint a saru.

Bicska elő, fedél le, saru harap, vissza, krenköl. Nyeke-nyeke-nyeke, hideg van, nyilván már jóval korábban leesett a saru, a töltet kevés. De a tizedik kétségbeesett kísérletre elkapja, lehet megint összeszerelni mindent a Tucano alatt, majd bokáig leizzadva nyeregbe pattanni. Ez ilyenkor azért is rossz, mert az ember óhatatlanul zihál, ergo sokat lehel, lásd párásodás témaköre. Sebaj, kint, a csúszósban jön a nagyobb para: ők az autósok, akik ugyan toleránsak, de azért már tényleg mennének haza. Te meg ott bénázol harmincöttel, egy Babetta nyári sebességével a harmincas korlátozásban.

A motor hátulja vason ül, mert persze mégsem elég az egyetlen rugóstag, úgy tűnik. Sebaj. Bukkanókon felpattan, s milyen vidám dolog egy robogón, alapvetően hokedlin ülő pózban eljátszani a krosszmotorost, pláne jégen. Pedig el kell, nem lehet nyeregben maradni, mert különben valami eltörik. Juhé, fingik a ló, seggen csúszik az igazgató! Csak úgy eszembe jutott a rohadék hóról.

Aztán az Árpád híd közepén butaságokat kezd mutatni a sebességérő (nem mondtam, hogy digitális?), 111... 122... 133... 166... 199... aztán elalszik, s a háttérvilágítás is kimúlik. Félreállok a Margitszigetnél, nézem a fényszórót, épp csak pislákol valami a helyzetjelző táján. Basszus. Tovább, a Posta épületeinél megint kihúzódok, mert dudálnak. Már semmi lámpa nincs, lekapcsolok mindent, valahogy lassan szivárogva visszatér a műszerfal, ráteszem a helyzetjelzőt, oké, ennyi most már legyen elég. Sokszor mondom ezt mostanában...

Így érek haza taknyamon csúszva, sorozatosan ledudálva, sok-sok homlokkocogtatást végignézve, zötyögő széken, a kilencedik életem elvékonyodott csücskén kapaszkodva. Otthon csak támasztom a falat, le se vetkőzöm percekig. Nem, ez nem jó. A hóesés és egy áram és rugók nélküli robogó a dühöngő budapesti forgalomban rossz vicc.

Képzelhetik, micsoda erők munkálkodtak bennem másnap reggel. A rugóstagnál rájöttem, az a baj, hogy míg az autókénál tesznek a szár végére egy nútot, egy négyszöget, valamit, amit meg lehet fogni szerszámmal, itt rövid a szár, nem lóg ki az anyából semmi, tehát nem lehet erőből meghúzni. És bár nagy erő nincs rajta, hiszen alapvetően nem a szár, hanem a rugó támaszt, azért egy-egy erősebb belengésnél szépen rángatja ez is a rögzítést, idővel pedig kicsavarodik és akkor megint átmegy gumievős szörnybe.

Elpucoltam hát az egész menetet, szárat, mindent, fogtam a Loctite menetrögzítót, megkentem, benyúltam hegyes fogóval a rugó menetei közé, megszorítottam a krómozott szárat (sose tegyenek ilyet), és amennyire tudtam, meghúztam. Hogy miért nem hegesztettem össze? Télire elástam minden mögé a hegesztőgépet... Én hülye.

Rugóstag ezzel megoldva, lássuk az elektromosságot. Kaptam kézbe hirtelen forrasztópákát, cint, reszeltem, vakarásztam, hogy fémtiszta legyen minden, s a sarut fixre odaforrasztottam. Nnnnnna te szemét, most merjél leesni...

Más történt. Este, amikor a szerkesztőségben indítóztam, óriási füst szállt fel az akkurekeszből. Hoppá, az se módi, hogy leég a Spacy, valami állandóbb megoldás kell ide... Másnap reggel szétforrasztottam, leszedtem a csúszósarukat, a kábeltoldatot, mindent. Maradt a kezemben az eredeti, kerek saru, ami a motorakksihoz való. Amikor nekiláttam azt direktben a kapcsokhoz forrasztani, rájöttem, hogy az isten reszelője se tudja eléggé megkaparni az akkusaru felületét ahhoz, hogy szépen körbefolyja a cin, pedig a hegesztéssel ellentétben forrasztani azért tudok, gyerekkorom óta művelem. Ehhez kéne letwasser... De az nincs.

Végül dühömben szép nagy cingöbbel két púpot készítettem a sarukra, erőből megrángattam a vezetéket, tartott. Na, azóta van masszívan töltés. Hihetetlen, a motor is jobban indul. Lényegében problémamentes megint vagy három hete. Nem tehet ő szegény semmiről, csak a magyar ridegtartás és az olcsómotorrá süllyedés nehézségei miatt botlik meg olykor. Ja, hogy elegáns, keretes szerkezetbe foglaljam a mondandómat: meg az útkarbantartás hiánya miatt.

És tudják mit? Istenien motorozható lett az idő, hetek óta nem bánom megint, hogy robogóra vagyok kényszerítve a parkolási díjak által. Csak a garázsfeljárónk ne lenne olyan meredek, és ne gyűjtené oly lelkesen a havat

...