Hoppá, ez átfordult!
Tikkasztó hőségben szédelegve, az elvárható legnagyobb komolytalansággal választottuk ki konténerszökevények tucatjai közül. Végignyomtuk vele a Le Visontát, eddig volt megírva a története. Aztán megszerettük, nálunk ragadt, és pont alattam fordult át a számlálója nullára. Elkezdtem lapozgatni a Totalbike családi albumában: mennyivel is került hozzánk?
Nem hiszem el. Hogyan tekertünk bele közel háromezer kilométert alig fél év alatt? A verseny után itt porosodott a parkolóházban hetekig, lapos hátsó gumival. Mielőtt elővettem téli emberkísérletemhez, szintén vagy egy hónapot állt, elanyátlanodva. Oké, a huszonnégy óráson mentünk majdnem egy ezrest, de honnan jött a másik kettő?
Nincs más magyarázat rá, Berzerker megtérített minket. Én magam voltam a legmegátalkodottabb robogógyűlölő, amíg rá nem ültem erre az ötvenes műremekre. Pistát is beszippantotta, úgy kellett lecsalogatni róla egy nyolclamellás nagyházassal, de még Iván, a Totalbike megrögzött endurósa is elprüntyögött vele hetekig. Mi hárman tettük bele azt a kétezer kilométert valamikor, de senki ne kérje a menetlevelet, mert tényleg csak párszor hazaugrottunk vele (ősszel Dani is járt vele egy hétig, de ő nem lett rajongó - Iván).
Világos, ennyi méter nem tétel egy rendes robogósnál, én csak azért hüledezek, mert amikor elhoztuk a Red Barontól, sosem gondoltam volna, hogy idáig jutunk, és azóta is én vagyok az egyetlen, aki úgy-ahogy rendszeresen használja. De a januári fagyos napok utáni bekeményítés ellenére csak átlagban minden második munkanap ülök fel rá – tesztautók, külföldi utak, rulettkerekes autókeresős napok beestek néhányszor, amit őszintén szólva nem is nagyon bántam.
A csapadék és a kemény mínuszok, ez a kettő rondít bele a téli robogózásba. Nem vagyok az a típus, aki önszántából tartja a hátát az ostor alá, és még mosolyog is, úgyhogy egyszer-kétszer elblicceltem a robogózást, helyette villamosra ültem, ha már megvolt a bérletem. Elkezdtem belőni a határokat: ha hó van az úton, durva mínuszok vannak, vagy ömlik valami az égből, marad a robesz a garázsban. De ha reggel kinézek az ablakon, és nem tántorodok vissza valami ocsmány látványtól, nekiindulok, hazafelé meg lesz ami lesz.
Így azért párszor beleszaladtam a késbe, volt, hogy szakadó esőben gurultam haza. Meglepő módon mindig megúsztam száraz bőrrel, ami elnézve puruttya öltözetemet, kész csoda. De nem élveztem, rohadtul nem. A sisakom ilyenkor rondán párásodott, szinte végig nyitott plexivel kellett mennem, és ugyanez a helyzet igazán kemény hidegben is. Erről egy másik posztban majd bővebben.
A másik visszataszító jelenség a hátulról magamra fröcskölt dzsuva volt, mivel a versenyre optikai tuning gyanánt levágtuk a Dio amúgy sem délceg hátsó sárhányóját. Ennek egy sós-latyakos tarkóval történő hazatérés után hirtelen felindulásból véget vetettem. Feldúlt idegállapotban körbenyargaltam a garázsban, és az első kezembe akadó tárgyat, ami alkalmasnak tűnt a célra, felcsavaroztam a Berzerker seggére. Történetesen egy kiszolgált szemetes lapátot. Másnap megtoldottam még egy zsebkendőnyi gumilappal, majd az elégedett alkotó munkavégzés utáni büszkeségével hátradőltem. Oké, nem szép, de működik.
Időben nagyjából egybevágott az esemény a latyakban ki nem megyek c. házi szabály felállításával, úgyhogy bevallom, azóta igazán keményen nem tettem próbára a permetfogó eszközt. Ahogy sejtettem, a klímakatasztrófának köszönhetően egyébként idén télen is kábé tíz, de legfeljebb húsz olyan nap volt/lesz, amikor az én elszántságom már kevés a robogózáshoz. Amióta eljött a februári tavasz, már rendesen megizzadok, mire hazaérek.
Berzerker, így harmadik ezresen túl továbbra is csak remegő, elérzékenyült hangon tudok beszélni rólad. Igyál csak rendesen, kapd be azt a négyfelet százon, nem érdekel. Sóvirágos, rohadó kipufogódat majd tavasszal rendbe rakjuk, addig be kell érned egy gőzborotvás zuhannyal. A következő Le Visontán számítunk rád, de addig se hagylak ellustulni. Nyélgáz, hatvanhárom, miénk a város.