Nem sok kellett hozzá, hogy ember motorozzon a Holdon

2018.07.06. 07:04
18 hozzászólás

Egy kevésbé megbízható holdjáró vagy egy hosszabb Apollo-program talán elég lett volna hozzá, hogy az emberiség egy égitesttel odébbra exportálja a motorozást. Végül csak tesztfázisig jutott a projekt, így csak egy kevés fotó maradt meg a motorról, amivel a Holdra mentünk volna.

1969. július 20. – a nap, amikor először lépett ember idegen égitestre. Innen volt még pár utunk a Holdra, amik ha kisebb publicitás mellett zajlottak is, egyre nagyobb tudományos eredményekkel zárultak. Az Apollo-12 legénységének Armstrongékhoz hasonlóan csak a holdkomp körüli tipegés jutott, ahogy a harmadik Holdra lépő párosnak, az Apollo-14-nek is. A NASA viszont tudta, hogy ennek így egyre kisebb az értelme és ahhoz, hogy az utaknak mind nagy tudományos haszna legyen, kellett valami, amivel nagy távolságokat tudnak megtenni az űrhajósok a Holdon.

A NASA valójában már jó előre készült a dologra. Még az első Holdra szállás előtt megversenyeztetett holdjáró építésére pályázókat, amik között aztán a General Motors és a Boeing közös projektje nyert, az egész program vezetője pedig egy 1956-os magyar emigráns, Pavlics Ferenc lett. Ebből lett a Lunar Rover Vehicle (LRV), egy raktérbe hajtogatható, villanyhajtású négykerekű, a lehető legegyszerűbben megépítve, de így is rengeteg kockázattal. Szóval kellett a NASA-nak egy B-terv.

Bár nem sok infó és még kevesebb fotó maradt fenn a holdmotorról, annyit tudni biztosan, hogy az LRV mellé szánták vészmegoldásnak: arra az esetre, ha Pavlicsék nem készülnek el az Apollo-15 '71 júliusi startjára. A holdjáróval lényegében párhuzamosan fejlesztették. 1969-ben kezdték a munkát azzal, hogy fogtak egy Honda CT90-et, ráültették a tesztelőt űrruhában, majd Holdfelszínt imitáló laza talajon köröztették. Innen nyilván gyorsan túlléptek és az első tapasztalatok alapján hamar összeállt a saját minibike prototípusuk.

A NASA kismotorját egy 0,625 lóerős villanymotor hajtotta. A holdi gravitáció (a földiének kábé a hatoda) mellett ez bőven elég lehetett volna mindenre, főleg, hogy a veszélyminimalizálása miatt később a holdjáró LRV-t se hagyták száguldozni; sebességrekordja szerény 18 km/h volt. A holdi gravitációt szimulálandó persze ez is megjárta a csökkentett gravitációs repülés próbáját (a nyitóképen), és az egyhatod gravitációs próbákat hangártetőre függesztve a NASA fejlesztőközpontjában. Őrület, de az egyébként gyéren dokumentált projekt ezen fázisáról is maradt fenn kép az utókornak.

A legfurább részlet a képeken a kerék. Az LRV-n fémhuzalból és titán lemezből csinálták, furcsamód a képek szerint a minibike-on abroncs volt, bár idővel biztos kitaláltak volna valamit, ami bírja a 270 fokos hőingást és a vákuumot. Legalább ennyire jól mutatja, milyen rohamtempóban folyt a fejlesztés, hogy a hűtésre sem tudtak kitalálni jobb megoldást, mint a méhviasz. A Hold alig mérhető atmoszférája nem lett volna képes elég gyorsan elnyelni a motor hőjét, így a NASA lényegében a motor vázát tette hűtőbordává, a vízhűtőköpenyeket pedig méhviasszal töltötték volna fel. Az elképzelés szerint az olvadó viasz nyelte volna el a hőt. Amikor már nagyon forró lett volna a szerkezet, az űrhajósok hosszú pihenőt tartottak volna, míg a viasz visszaszilárdul.

Hogy meddig jutott pontosan a NASA minibike-ja fejlesztésével, nem tudni, de végül nem is volt rá szükség. Pavlicsék autója három küldetésen szolgált (Apollo-15-16-17). Nem ment minden simán vele, de óriási hasznát vették: összesen több mint kilencven kilométert gurult a Holdon, hozzásegítve az asztronautákat, hogy nagy területről gyűjtsenek be kőzetmintákat. Ettől függetlenül a motor ötletét nem temették el. Állítólag felmerült, hogy ha nem is az LRV-t pótlandó, de kiegészítendő mégis felviszik, ám hiába: az utolsó három, már betervezett utat költségvetési okokból törölte a NASA, a minibike-nak esélye sem volt bizonyítani, a nem Földön motorozás első próbája így erre az évszázadra marad.