Robogóval az Ipoly forrásánál

2021.09.25. 06:39
2 hozzászólás

Mindig úgy tartottam, hogy egy túrának az egyik legfontosabb eleme a végcél: út közben végig az lebeghet a szemünk előtt, és később arról emlegethetjük az egész vállalkozást. Végcélnak pedig mindig remek választás egy folyó forrása. Abban az expedíciós jellegen túl van valami szimbolikus is: felkutatni az eredetét valaminek, aminek csak későbbi szakaszai közismertek. Ha egynapos túrában gondolkodunk, a Duna, Tisza kilőve, de mellékfolyóik között szerencsére bőven válogathatunk.

A földrajzi közelség okán az Ipolyt néztem ki magamnak: határfolyóként kitüntetett ismertségnek örvend hasonló méretű folyóink között, forrása pedig oda-vissza egy nap alatt kényelmesen megjárható. Egyszer még egy ötvenes robogóval végigkövettem az Ipolyt a torkolatától kezdve országhatáron átlépegetve egyik oldalról a másikra egészen Ipolytarnócig, ahonnan már nem határfolyó többé. Ez is remek túra volt, de mivel nem tudtam pontosan, mennyi időt kíván majd a forráshoz közeli szakasz, a Börzsöny menti részt átugrottam, és a 2-es és 22-es főutakon Balassagyarmatig felpörgettem a tempót. Járművem egy munkába járásra használt, 2004-es évjáratú Kymco People 250 volt, amely e túra idején már nyolc éve volt nálam, és a rendszeres karbantartásokkal mindig megbízható igásjószágként teljesített.

Az Ipolyról tudni kell, hogy a második világháború előtt 47 híd ívelt át fölötte, amelyek nagy része elpusztult, örömteli viszont, hogy a határátlépésre megmaradt három közúti hídhoz két újabbat is hozzátettek 9-10 évvel ezelőtt, és a közeljövőben újabbak építését is tervezik. Ha már itt tartunk, és rászánunk egy kis időt, érdemes kitérőt tenni Balassagyarmat és Szécsény között Hugyag település egykori hídjának maradványaihoz. Egyszerű, mert a falun át vezető út pont oda visz, és ott lesz hirtelen vége. Egykor ezen a hídon át vezetett a Budapest–Kassa főútvonal, amely az Ipoly túlpartján át kerülte ki azt a dombot, amelyet most meg kell másznunk, ha Szécsény felé folytatjuk az utunkat.

Szécsény hangulatos központjában rövid pihenő, aztán hajtottam tovább immár északnak a csendes mellékúton, követve az Ipoly folyását visszafelé. A szélesen elterülő völgy Nógrádszakál után összeszűkül, a folyó, az út és a vasút egymás mellé szorulnak. Itt kell letérni a palóc Grand Canyonként emlegetett szurdokba, de az most nem fért bele, úgyhogy csak élveztem tovább a kisforgalmú úton kanyargást a Ráróspuszta és Rárós közti, 2011-ben átadott Madách-hídig (Madách Imre az innen 7 kilométerre lévő Alsósztregován született). Maga a híd egyszerű, de nemes szépségű kőhíd három boltívvel, két pillérrel a mederben; a békés tájjal együtt az egyik kedvenc túramegállóm lett.

Innentől szlovák területen folytattam az utat, mert Losonc felé az az egyenesebb. Ott újra engedményt kellett tennem a folyót követő koncepciót illetően, az Ipoly ugyanis tesz egy nagyobb kanyart kelet felé, amelyet közutakon bajos volna követni. Losoncon csak körülnéztem, nem álltam meg, Rimaszombat felé hagytam el a várost, majd balra térve Kálnónál találtam vissza az Ipoly mellé. A következő nevezetesség a Poltárhoz tartozó Ipolyszelén álló Török-híd, amely ma már a forgalom elől elzárt műemlék, és a nevéből eredő várakozásokkal ellentétben csak a XIX. században épült, igaz, egy török időkbeli híd helyén. Az itt-ott javításra szoruló kőpillérek alatt az Ipoly már igencsak zsenge folyócskának tűnik, de biztos vagyok benne, hogy felhőszakadások után tud meglepetéseket okozni.

A következő nekirugaszkodással a táj már elkezdett egyre hegyvidékibbé válni, a völgy összeszűkül, a hegyek egyre magasabbak, az erdők egyre sűrűbbek. A málnapataki víztározó, amely 1993 óta látja el az Ipolyból a környéket ivóvízzel, felkényszeríti az országutat a hegyoldalba, aztán csak a védett terület felső végénél ereszkedhetünk vissza a völgybe, ahol Ipolyunk már csak patak szélességű. Autó itt már alig-alig jött szembe. Bukolikus táj, csend és nyugalom, egy-két tanya itt-ott, az erdő pedig észrevétlenül váltott át lombhullatóből örökzöldbe. A völgy végén meredekebbre váltott az út, hogy fent, a Vepor-hegység magaslatai közt beletorkollhasson a Zólyomból Rozsnyó felé tartó, magasabb rendű országútba.

Na, itt kezdődött az expedíciós rész. Hányszor megfogadtam már, hogy robogóval nem fogok offroadozni, de aztán mégsem sikerült megállni... A főútról hamar le kellett térni egy töredezett aszfaltú bekötőútra, aztán tovább egy kővel felszórt útra, fel a hegynek tovább, tovább... Birkaitatók, kisebb-nagyobb kalyibák, ember sehol... Erdei út, két keréknyom, ez még vállalható... A fák alatt néhol már nem száraz az út, kisebb sárfoltok, pocsolyák. Egyre mélyebb a keréknyom, olykor már meg kell állni, hogy megtervezzem, hogyan fogok átnavigálni egy-egy sárosabb szakaszon. Közben eszembe jut, hogy a túrára készülés közben olvastam, hogy ez medvejárta vidék, és érzem, ahogy ennek tudata idővel kezd rám nehezedni. Meg persze az a gondolat, hogy mi lesz, ha itt elakadok. Egy sárosabbnak tűnő emelkedő előtt megállok és leállítom a motort: józan ésszel ennyit lehetett vállalni. Csinálok egy fotót, itt az utazás vége, aztán még várok egy kicsit. Szép ez a hely, csönd van. Fütyörészni kezdek, hadd hallja a medve, ha erre jár. A navigáció szerint már nagyon kevés van hátra a forrásig. Felsétálok a sáros szakaszhoz, nézegetem innen-onnan. Menni fog.

Egy lendülettel, szépen átjutottam a kritikus részen, és újra szilárdabb talajon találtam magam. Balról beléptek színes jelzéseikkel a turistautak, innentől kitaposottabb lett az út, alig pár száz méter után pedig már a bakancsosoknak szóló tábla jelezte, hogy a célnál vagyok, csak a fák között még pár lépést kell megtenni egy ösvényen. A robogót leállítottam, hangos füttyszóval (még mindig a medvékre gondolva) megkerestem az Ipoly eredetét. A forrást foglaló kis faépítmény alatt víznek nem láttam nyomát, de kissé lejjeb már csordogált a víz, félreismerhetetlen jelét adva a folyó létének.

180 kilométer a távolság, oda-vissza a 360 kilométer egy napot kellemesen kitöltő utazás, amelyet meg lehet toldani még itt-ott egy-egy kisebb kitérővel, hosszabb-rövidebb pihenővel is a legszebb helyeken. A málnapataki víztározó fölötti szakaszt feltétlenül tudom ajánlani megállásra, de az ipolytarnóci vasútállomásra a sínek túloldaláról egy kis parkocskából rálátó pad is remek pihenőhely. Hazafelé erre variáltam az utat, aztán mivel még nem akaródzott egyenesen hazaszáguldani, Szécsény előtt, Pöstyénpusztánál a másik nemrég visszaépített Ipoly-hídon keresztül újra átváltottam szlovák területre. Mivel a folyó mentén itt nem vezet országút, egy kisebb kerülővel, újabb élvezetes dombokon, völgyeken kanyargással jutottam el a balassagyarmati hídhoz, onnan meg már a főutakon át vissza Budapestre.

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalbike, és ettől mi éhen halunk.

A TB olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TB-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.