A kövér díványrobogók egyre népszerűbbek, hiszen egyszerre praktikusak, kényelmesek, elegánsak és gyorsak, így aki az európai piacon szakítani akar, az készít ilyen modellt. A tajvani Kymco is frissítette az AK 550-t az Euro5-höz.
Az egész úgy kezdődött, hogy átmentem Csikóshoz. Illetve átmotoroztam. A Honda Cubommal, amivel épp pár héttel korábban próbáltam ki, hogy ha 50 köbcentis négyütemű létére 65 km/h-val megy, akkor a főtengelye percenként 9600-nál kicsivel többet forog. Vagyis másodpercenként 160-at. Már nem is tudom, miről értekeztünk, de körülbelül egy óra múlva indulnom kellett. Annak rendje és módja szerint berúgtam a Cubot, majd indultam volna, de Csík megállított. Figyelj, nem vezérműláncos ez? - kérdezte. Én nem hallom, válaszoltam, és hazarobogtam. Otthon még leállítás előtt újra meghallgattam, de nem hallottam akkor sem semmit. Letámasztottam, kivettem belőle az akkumulátort, és eltettem télire.
A Kymco 50-től 550 köbcentiig gyárt robogókat, belépő szinttől luxusig mindenfélét, és most bemutatták a tökéletes igáslovat, az Agility Carry 125-öt. A teherrobogó nem újdonság, a Yamaha Geartől kezdve a Piaggio Liberty RST-ig számtalan hasonló létezik, sőt, ugyanez már jóideje kapható 50 köbcentis változatban is.
Ugyan úti célom az osztrák város Wels volt, nem pedig Wales, az Egyesült Királyság tagországa, Arany János balladájának sorai mégis a fejemben zakatoltak az egész út alatt. Persze egyáltalán nem azt akartam megnézni, van-e ott folyó és földje jó, egyszerűen arról volt szó, hogy mióta sógorom Ausztriában kezdett dolgozni, nem hagyott nyugodni az ötlet, hogy egyszer meglátogassam motorral. Pontosabban azzal a 250-es Kymco People robogóval, amelyet elsősorban munkába járásra használok.
Kicsit nehéz visszapörgetni, hogy mi is volt a Piaggio Quartzommal, mert tavaly lényegében hozzá sem nyúltam. Télen szétkaptuk, utána Filep Tomi faragott a hengeren és a karteren, aztán megállt az élet. Legalábbis látszólag, de azért voltak apró előrelépések.
Matt Bishop és Reece Gilkes kapcsán nem túlzás az őrületet emlegtni, a két brit fiatal ugyanis a pandémia előtt körbemotorozta a Földet egy házilag készített oldalkocsival megtámogatott Honda SH300 robogóval. Még 2019 januárjában értek haza, viszont csak a 2021-es Guinness Rekordok Könyvébe került bele a rekordjuk, mint a leghosszabb, oldalkocsis robogóval megtett túra.
Még mindig megvan a Kymco Dinkem, amit változatlanul szeretek használni (és nem annyira szeretek szervizelni, de az másik téma). Ez gyárilag kis szélvédővel készült, noha ez nem egy sportrobogó, és nagyobb hidegben hamar megfogalmazódik az emberben, hogy jó lenne rá egy nagy plekó.
Történetünkben a bájos Audrey Hepburn holt poraiból feltámadó szörnnyé válik, kicsivel odébb pedig a robogógyűlölő első számú kabalájává minősít egy csehszlovák villamos kinézetű, elfeledett japán csúnyaságot.
A kaspóba ültetett Operatív Törzs meg a wuhani denevérpörkölt előtti időkben kezdődött, aztán ahogy nálam a dolgok haladnak, nyilván már ott tartunk, hogy még a PornHub Prémium is ingyenes lett, meg néhol kokainnal ütik fel a lisztet, hogy kiadja a kilós csomagolás.
Kicsit rápörögtem a Piaggio Quartz-ra, eleve addig áradoztam róla, míg végül Stump Bandi beújított egyet, amivel aztán rajthoz is álltunk a Totalbike24-en – mármint a pilóták, én még a verseny előtt összetörtem magam terepen, és törött vállal és bordával a pálya széléről néztem csak a többieket, ahogy fülön fordulnak.
Nem véletlenül vonzódom a típushoz, ez volt az első modern sportrobogó, egyenesági felmenője a Zip SP1-nek, ebből faragott először fullos versenygépet a Malossi, és a magyar robogóversenyzés legendája, Aszalós Ádám is ilyennel kezdte. Ez még vastagon a kilencvenes évek első fele, amikor még nem Kínából dőlt minden, és nem a spórolás volt az egyetlen és elsődleges szempont. Illetve tetszik, zsigeri módon, a forma nem feltűnő, de zseniális.
Nyáron mutatkozott be az Ogre & Co, az új belvárosi sharingrobogó-rendszer (ha érdekelnek a tények, először a linkelt cikket olvasd el). Pere Laci kollégánk rendkívül lelkes lett tőle, de miután kipróbáltam az appon keresztül bérelhető, széles kerekű, lila rettenetet, azt kellett gondolnom, hogy valamit tettek Laci italába. Ennyire borzalmasan vezethetetlen járművel nem is tudom, mikor volt dolgom utoljára. Laci viszont kitartott amellett, hogy ez tulajdonképpen így jó, úgyhogy elmentünk egy közös Ogrézésre, a végén pedig levontuk a tapasztalatokat. A hang a szélzaj miatt sokszor pocsék, elnézést.
Imádok motorozni, de el kell ismerni, hogy a legkevesebb helyzetben célszerű. Legfeljebb két ember fél el rajta, nem lehet hova pakolni ha nincs külön dobozunk, és sokszor feleslegesen erősek. Ha ilyen szempontból nézzük, a legcélszerűbb motorok a robogók, mert pakolható, kényelmes, jó a szélvédelme és steril mindenféle koszos technikától. Persze robogóból is van haszontalan, viszont például a Yamaha Majesty éppen nem ilyen.
Hosszas hezitálás után, a tavaly október közepi vételt követő 36 685 km után úgy gondolom, beszámolhatok a Yamaha NMAX 155-ös verziójának első üzemeltetési tapasztalatairól.
Mint előző motoromat, a Yamaha WR250-et, ezt is kifejezetten futármunka céljára vásároltam, gyári új állapotban gördültünk ki a Harmati szalon ajtaján, majd két nappal később máris beleszálltam vele egy teherautó hátuljába, ahol mindenféle aranyárban megszámított, a járgány egykori részét képező műanyag elemeket sikerült ripityára törni. Az MMAX-on csak egy elem sérült, a többit a szervíz visszapattintotta, jelenleg is az amúgy varázslatos fekete-metálkék színvilághoz igazodó fekete duckttape takarja az oldalt tátongó, amúgy 3 centis lyukat, szerintem soha nem fogom megcsináltatni, annyira szép és egyedi így is.
Kicsit kevésnek éreztem a 125-ös Malagutit még a rövidebb túráimhoz is. Kellett a nagyobb teljesítmény, de a robogó adta praktikumot nem akartam elveszíteni. Nem kell tanktáskával vacakolni, nincs a vállamon nehéz hátizsák, ezeket akartam megtartani. A motor és csomagtartó szerelemgyerekei, azaz az óriásrobogók között nézelődtem, négyszáz köbcenti körül. A végső Majesty, Burgmann, Madison trió közül hirtelen felindulásból Madison lett, de még így 5000 kilométer után sem tudom, hogy jó döntés volt-e.
Szerintem Mario Balotellit még az is ismeri, aki egyébként leszarja a focit - és ugyan nagyon gólerős játékos, de jellemzően nem ezekkel került a hírekbe, hanem tahóságával és az értelmi fogyatékosságot súroló megnyilatkozásaival. Eddig is érdeklődéssel figyeltem a karrierjét, most viszont egyenesen rajongója lettem.
A tavalyi verseny minden szempontból remek volt: összetartó csapattal indultunk, volt íve a versenynek, odatettük magunkat - jó, nem úgy adta ki, ahogy szerettük volna, komolyzene nyelvén úgy mondanám, hogy a harmadik és negyedik órában becsúszott három esés miatt elengedtük az allegretto stílust, és onnantól tudatosan ritenutóban küldtük - kiszakadtak a blokkból a kipufogót tartó csavarok menetei, időnként kiállva vissza tudtuk gányolni őket, de látszott, hogy még egy esést nem bírna ki. Beértünk a 20. helyen, ami egy korrekt eredmény volt, de a piros zászlós megszakítások miatt nem lett meg a kitűzött, 1100 körös cél.
Németországból hoztam be ősz elején, viszont szerencsém volt, mert a hosszas forgalomba helyezős huzavona ellenére sikerült még két hónapot motoroznom vele. Az első benyomás nagyon pozitív volt. Egy szerpentinen vittem haza, és az addig bemotorozott GS500-as Suzukimnál sokkal kezesebbnek éreztem. Kinyújtott lábbal, hátradőlve kellemesen fűztem vele a kanyarokat, és utólag be kellett látnom, sok volt nekem első motornak az 500-as.
Gépátvétel Gábort az elmúlt évek legnagyobb fogásának tartom, ő az igazi rablóból pandúr típusú gépátvevő, évtizedeken keresztül idegesítette a konkurens versenycsapatokat a szabályrendszer határait faltól falig kihasználó robogókkal, aztán átállt a másik oldalra – nem tudom, hogyan csinálja, de a tavalyi Totalbike24-en már az edzés végén mondta, hogy melyik robogók fognak megbukni a megbontásos vizsgálaton. Illetve dehogynem tudom: az évek és a rutin.
Már amikor adódott a lehetőség, hogy Németországban dolgozzak, akkor az járt a fejemben, hogy az ott megkeresett pénzből hogyan fogom rendbe rántani szerencsétlen Yamaha Neos robogót. Amikor megérkeztem, azonnal kiszúrtam egy csillogó piros motort, bár annyira még nem merültem el a robogók világában, hogy rávágjam a típust. Egy darabig nézegettem, majd jól megbeszéltük apámmal, hogy jópofa-jópofa, de nekem túl modern, főleg az eddigi gépparkomhoz képest. Mikor felmentünk és lepakoltam a cuccomat, a kezembe nyomta a 2002-es Peugeot Speedfight 2 kulcsát – kaptam egy robogót.
Szeretnék mindenkit megkérni: úgy olvasd ezt, hogy a főszereplő robogót egy rossz Simsonra cseréltem. Ennek fényében szerintem ez egy egész jó üzlet volt. Ezzel nem mentem fel sem magamat, sem a motort, hiszen még nincs abban a korban, hogy veterán legyen, így szebb állapotú talán már sosem lesz. Kicsit sajnálom, többek szerint is legendás a megbízhatósága, és nekem is egészen a szívemhez nőtt, de muszáj fejlődni.
A Totalbike24-re készülő ember pontosan úgy néz ki, mint aki félrekúr. Éjszaka zavaros indokokkal lelép otthonról, hanyagolja a családot, furcsa üzeneteket vált egy bizonyos Sárával, aztán előad valami nagyon zavaros sztorit arról, hogy a László Sára igazából Sára László, volt kolléga, a ProCaMoto sajtósa, és hasonlók. Legalábbis nálam ez a helyzet.
Még véletlenül sem mondanám magam rutinos 24 órázónak, a csapat mégis engem tart rutinos gyorscsávónak. A nyomás annak köszönhető, hogy túl vagyok a nyársapáti TB24-en (meg két 24 órás veteránon), ahol állítólag én voltam a húzóember. Ennek oka, hogy nagyon jó ritmusban ültem motorra: negyedik pilótaként éjszaka valahol éjfél körül jöttem le a pályáról, és mormota módjára aludtam a kocsiban egyben vagy öt órát. Fő erényemet mindenképp szeretném megtartani, vagyis hogy viszonylag ritkán esek.
Ott voltam a fogantatásnál, amikor szétszóródott a mag, amiből a TB24 kinőtt. Le Cacouche volt az első csíra, de végül Le Visonta szökött szárba, a verseny, ami azóta 2T olajjal szított tábortüzek rezós dobon játszott dalaiban, tetoválásokban, legendákban és örök barátságokban él tovább. Végignyomtam becsülettel a nyársapáti ezer hajtűkanyar versenyét, amit nem mertünk Le Csemőnek keresztelni. Tavaly aztán azt mondtam, nem vállalok még egyszer versenyzést és szerelést együtt, és valahogy mindig többen vannak, akik a hőssé válásért cserébe inkább bőrt öltenek és vásárra viszik, mint akik a hegesztőpajzs árnyékában töltenének 24 órás szolgálatot, egyedül.
Hogy milyen az első? A szexben általában bénázunk, az első cigi sem az élvezetről szól. A robogózást sem ilyennek gondoltam.
Valamikor nyár elején megvettem a Berzerkert, a szerkesztőségi Honda Dio ZX-et a vállalattól. Versenygép a javából, két Totalbike24-et lenyomtunk vele, az egyiken a tizedik helyen értünk célba, és motorerőben érezhetően a legjobbak között voltunk. Futóművet, féket legfeljebb nyomokban tartalmazott, és ezen csak rontani tudtunk - pl. a nyársapáti versenyen - szóval, a legvégén visszaépítettük utcai motornak, és azóta nyugdíjas napjait tölti. Tavaly azért kivittük edzésre, egy ideig a Karotta-család használta, aztán amikor úgy nézett ki, hogy nem lesz gazdája, megsajnáltam.