Ebay-nál szorongani, garázsban óriásit szívni

Amikor tavaly kifékezett egy kedves audis, és elfektettem a Yamaha XJ900-asomat, még nem tudtam, mekkora meló lesz rendbe rakni a bajokat. Nem gondoltam semmi komolyra, egy index összetört, a fékkar vége és a jobb tükör (nem kár érte, utángyártott gagyi volt) letört, mintha a műszer is elmozdult volna a helyéről, meg persze az idom is összehorzsolódott.

Sebaj, idővel a sebeim begyógyultak, a moci működött, gondoltam, kis reszelgetéssel túlleszek a dolgon. Még egy nagyobb túrára is elvitt az XJ, közben jártam vele dolgozni is még vagy másfél hónapot. Kicsit zavart ugyan, hogy húz a kormány, meg valahogy fura is volt az egész, mert a hat évvel öregebb, veterán Kawasakival is gyorsabban mertem menni kanyarban.

Nem akartam rosszra gondolni. Ha az ember vesz egy motort, ami nehezebb, jóval modernebb, és kétszer erősebb a korábbinál, biztosan szoknia kell kicsit, véltem én. Csakhogy a CB1300-as teszt-Hondával nem volt ilyen problémám. A Harley Nightsterrel sem. A Yamaha TDM 900-zal sem. Igazából egyik tesztmotort sem éreztem labilisnak. Persze motorból prostituált vagyok, az újabbakat egyértelműen jobbnak tartom a hasonló kaliberű régieknél. Csak azért van öreg gépem, mert az a forma és kor közelebb áll hozzám (biztosan ismerik a tizenéves-koromban-megígértem-magamnak effektet), a hangjuk jobban bejön, és az is jó érzés, hogy nem jövök magammal szembe a forgalomban. Meg persze az sem utolsó dolog, hogy ezek a régi vasak jóval olcsóbbak is az újaknál.

És higgyék el, ezek sem hagyják ott az embert úton-útfélen. Az 1976-os Kawámmal lenyomtam vagy tizenkétezer kilométert, mire végre egyszer sikerült lerohadnia. Azt is a házunktól fél kilométerre tette. Drága, hűséges, öreg csatlósom, meghálálta, hogy az életben még egyszer sem jutott eszembe, hogy eladjam. Nem is olyan szörnyen kényelmetlen. Ha el is fáradtunk rajta olykor-olykor, azért egy kétezer kilométeres Dolomitok-túra alatt sem tört össze bennünket. Hogy tudjanak mihez viszonyítani: 250-es MZ-vel, Yamaha SR400-zal eszembe nem jutna nekiindulni egy ilyen túrának, a Kawa csak kicsit zsibbasztó volt. Nem vagyok én Párizs-Dakar versenyző...

Na de vissza a Yamahához, amit azért vettem, mert beismertem, hogy kilométerek ezrein át dacolni a széllel, keresni a vibrációmentes fordulatszámokat, péppé markolni a fékkart, hogy a hatszáztizenegyedik kanyar után még a hartszáztizenkettediknél is fogjon a fék – nos, ez negyven év fölött már nem pálya. A Yamaha azért lett, hogy kicsit kényelmesebben, több tartalékkal, esetleg messzebb tudjunk motorozni a párommal. Erre jött rögtön ez a baleset, és azóta bizonytalannak tűnik. Már az esés előtt is kicsit annak éreztem, a borítás után viszont kifejezetten zavarni kezdett. Elhatároztam, utánajárok, hol a hiba.

Még októberben elmotoroztam a sokak által ajánlott csömöri telószervizbe. Azt már sejtettem, hogy valami görbe lehet, mert benéztem deszkával, hogy két nyomon fut a motor. De mi ferde? A váz, vagy csak a villa? Óriási különbség, melyik, pénzben is, rendbetehetőségben is.

Szép, meleg, október végi nap volt, Csömör a szerkesztőségtől nagyjából húszpercnyi motorozásra esik az M0-on. Miközben csavartam a Yamaha szarvát, arra gondoltam - nem kéne nagyon ugrálni ezzel a telójavítással. Ha szétszedem, sose lesz belőle motor. Nem is olyan rossz így - győzködtem magamat - biztosan csak az oldalszél. Eközben bal tenyérrel folyamatosan toltam magamtól elfele a kormányt, hogy a sávban maradjak, és a teszt-Honda CB1300-asra gondoltam, ami füstölgő lyukat égetett a szívembe.

Csömörön aztán kaptam a zuhanyt, de szerencsére csak langyosat. "Ne aggódj, ilyen kis ütésnél soha nem a váz megy el, mindig a villa, pláne ezeknél a vékony telószáras, öreg gépeknél" - mondta a srác. Melléállt, belenézett felülről - "látod, a jobb szár teljesen görbe". Átnézett a másik oldalra - "ez is, de nem annyira. És az alsó kifli sem egyenes".

Meresztgettem a szemem, de előbb mondtam volna meg, ki lenne jó most miniszterelnöknek, mint, hogy megláttam volna a görbeséget. "Aha, igen, ez itt tényleg hajlottabb" mutattam tétován a jobb villaszárra, és reménykedtem, hogy a jót találtam el.

"De ha tényleg csak hússzal mentél, meg még csúsztál is, és úgy koccoltad neki a járdának, akkor ez a szár még korábban elgörbült, nem most. Ekkora ütéstől sok baja nem eshetett" - mondta. Hát lehet, tényleg mintha húzott volna előtte is, de a fektetés óta jobban éreztem. Paranoia lenne? Tőlem kitelik az ilyen.

"Ha mi szedjük szét neked, sokkal később készül el, többe is kerül. Szerintem rántsd széjjel otthon, nekem meg csak a két szárat, a keréktengelyt és a kifliket hozd el, úgy olcsón meglesz. Bármi kell a telókba, kicseréljük azt is. Szuper lesz" – mondta, és mehettem a dolgomra. Az egész túra belefért az ebédidőmbe, és még motoroztam is egy jót.

De ha már egyszer szétszedem, meg is csinálok rajta mindent rendesen - döntöttem el. Jó kis motor ez, a bizonytalan kormányt leszámítva megszerettem. Szuper a szélvédelem, épp, amennyi kell, nem több, nem kevesebb, jól rugózik, szeretem az ülését, a motorja szuper, ha tényleg csak a villa a baja, megéri rendbe tenni. A tükröket, a letört fékkart már korábban megvettem az ebay-ról, fel is szereltem őket, azokkal például már nincs dolgom. Papíron nekiálltam a maradék összeszedésének.

- komplett műszeregység (a fordulatszámmérő megmakkant, a benzinóra beragadt, a kontroll-lámpák előtti plexi ripityára ment, a ház alja is kitört a rögzítéssel együtt)
- első indexlámpa, karral (ez letört, a bura is szétment)
- fejidom (eleve javított volt, most mélyen meg is karcolódott)
- áll-idom (ez nem volt meg a motoron, ha már lúd, legyen kövér alapon)
- kormánykifli (ha elgörbült, legyen belőle inkább egy jó)
- plexi (a régi törött volt, opálos, most már karcos is)
- kormánynyak-csapágyak (kicsit már akadósan jártak, hangyányit fellazítottam őket vásárlás után, úgy viszont már kotyogott a motor eleje)
- villaszárak (a csömöri fiúkkal kis krátereket találtunk a meglevőkön)

Neki az ebay-nak. Nem hajtott az idő, pénzem sem igen volt, akkortájt még bőven fizetgettem a zöld Merci restaurálását. Ezért eleinte csak figyeltem a netet. Október eleje volt, már kaptuk a hírek a válságról, gondoltam, az idő nekem dolgozik. Lassan vége a motoros szezonnak is, minden olcsóbb lesz később.

Aha, persze. Mint ahogy én azt hittem. Az árak elkezdtek felfelé kúszni, lassan, de elég monoton jelleggel. Másfél hónap után elkezdtem pánikba esni, indexeket addigra már vettem, kormánykifliket, áll-idomot is, meg egy hosszú túraplexit is meglepően olcsón betáraztam.

Hogy egy kis ebay-ológiába belemenjünk: ez a hosszú plexi fenn volt korábban is a német ebay-on. Akkor egy másik netező gorombán rámlicitált, nem tudtam tartani a tempót. Ritka, kívánatos, makulátlan állapotú, korabeli extráról volt szó. Még jó, hogy drága lett. Aztán pár héttel később ugyanez a plexi megjelent a reggeli e-mailemben. Újralistázta az eladó, méghozzá barátságos "Sofort kaufen" áron. Úgy látszik, aki leütötte, nem ment érte. Azonnal kattintottam.

Háromnegyed annyiért kaptam meg, mint ameddig előtte tartottam a licitet – rám mosolygott hát a szerencse. De a legfontosabb két tétel, a fejidom, meg pláne a műszer még nem volt sehol. Barátoknál, éjjel, hajnalban, családi összejövetelekről öt perce ellógva próbáltam leütni egyet-egyet – hasztalanul. Mindig bő nyállal fölém lőttek, nem tehetek róla, borzasztóan skót voltam ahhoz, hogy ilyen húsz-harmincezer forintokért huszonöt éves műanyagdarabokat vegyek. A kitartás a fejidomnál végül meghozta a gyümölcsét – egy kékesmetál-lila, a lámpa mellett lepattant fényezésű idomot 35 euróért megkaptam. Úgyis át akarom fényezni feketére, jó lesz az, döntött a sóherebbik felem...

De a műszer csak nem akart olcsón meglenni. Vagy húszat végignéztem, egyiknek repedezett volt a plexije, a másiknak kontakthibás a fordulatszámmérője, harmadik az XJ650-esé volt, aminek nem stimmel a skálázása és nincs benne időóra, a negyedikről az eladó nem tudta, hogy működik-e. És mindvégig ott figyelt a “beobachtungban” egy tökéletes, garanciás, újszerű darab 125 euróért... Végül összeállt a fejemben, hogy 95-110 euró között mennek a használhatónak tűnő példányok, ezért meghoztam a nehéz döntést. Vettem egy nagy levegőt, és leütöttem a szuper példányt. 140 euróból meg is jött, tényleg olyan, mint az új, lehet, hogy nem volt motoron, vagy ha igen, nagyon kevés kintlétet látott. És akkor még 250 volt az euró, ezzel is vigasztalom magam néha mostanában, amikor a dugipénzes dobozom alján csak néhány ötvenes zörög...

November közepére, talán végére összeállt a teljes készlet, de a szerelést halogattam. A zöld Merci üléseit pucoltam heteken át, meg a Pandával tököltem, és közben az Agustával is foglalkoztam jó sokat (nem bírok vele dűlőre jutni azóta se), utána az Erát csinosítgattam, meg karácsony jött, szilveszter, év eleji hajrá, tavaszi hajrá. És kicsit féltem a Yamahától, vajon mik derülnek még ki róla. Telószárakat végül nem vettem, mert már nem maradt ilyenre 110 euróm, azért nálam is beljebb hajtotta az ajtót a válság, annyit se tudok költeni, mint előtte. Kicsik azok a kráterek, meg amúgy se folyt a teleszkóp, jó lesz még sokáig...

Végül márciusban, amikor már pillanatokra volt egy kis nap az égen, nekiálltam, megszólalt a vadon szava. Yamót felbakoltam elöl, elkezdtem bontani. Fejidom szépen lejött, mögötte kábelrengeteg, 1983-at írunk, már dúl az elektonyika.

Szerencsére a Yamaha japán, minden csatlakozós, az összes csatlakozó pedig másféle, nem lehet összekeverni, csak egy-két olyan színkódos, egyenként összedugós, régi fajta japán saru van, amilyen a Kawában, meg a régi Hondáimban volt.

Innen nézve a műszerem tényleg szörnyű. Ez rommá tört. Zörög a bele, széthullott, kellett nagyon a másik, már nem is sajnálom azt a 140 eurót. Annyira. Külön állványon lakik, szépen leszedhető.

A fejidom is külön segédkereten van, az is gyönyörűen lejön, pár csavar tartja csak. Másfél óra alatt megkopasztom a moci elejét. Megy ez, mint az ágybamorzsázás.

Kilazítom a villacsavarokat, kihúzom a keréktengelyt, leszedem a fékeket, kormánycsutkákat, sárhányót, villaösszekötőt, a kerék máris kint van, már csak a villakiflik vannak fönn.

Így kiszedve aztán már én is látom a villákon, hogy görbék.

Nagyot küzdök még a gyújtáskapcsoló és a villanyak műanyag takarólemezével. Sehogy nem akar lepattanni. Finoman erőszakoskodok vele, meg se moccan. Ez rárohadt, gondolom. De hiszen műanyag, hogy rohadt volna rá... Gondolkozzunk Béláim.

Elkezdem tuszkolni alulról egy kerek végű csillagcsavarhúzóval, hogy ne nyomjak bele lukakat. Két helyen, valahogy oldalról nem enged, nem középen szorul hát. Valami rögzítőelemnek kell itt lenni. Megnézem a könyvet (hogy miért nem nyitottam ki előbb?...), ott az ábra, kis Yamaha-felirat kipattint, alatta két csavar. Igen ám, de a japán olyan precízen illesztette a feliratot, hogy ember meg nem mondja, hogy ott külön elem van. A tudás birtokában hamar előkerülnek a csavarfejek, minden lazul kifele, a japán technika huszonöt éve is japán technika volt. Precíz, mint állat.

Kitekerem a nagy krómkupakot, meg a két villanyak-rögzítő anyát, kihúzom a villanyakat. Eddig vésztjóslóan simán ment minden, nem lehet, hogy egyszer megúszok egy összetett szerelést szívás nélkül. Hát nem is.

A telókat, a motor saját villanyakát, valamint a németből vett másikat, meg a fölső kifliket összecsomagolom, másnap átveszik a fiúk Csömörön, öt nappal később kapok is vissza mindent.

Mindkét szett villanyak ellenőrizve, kiegyenesítve, a villákat már Euklidész is egyenesnek látná, még a csúszkákat is kicserélték bennük, ez egész tíz rugó. Szinte túl barátinak tűnik az összeg, de ha ennyi, hát ennyi.

Már csak a kormánynyak-csapágyakat kell kiszednem – a külső héjakat a vázból, a csapágybelsőket a villanyakról, aztán venni egy új szettet, aztán mehet össze a moci. Hát itt kezdődtek a bajok.

A kúpgörgős csapágyak héjait ugyanis illesztve tette be a japán melós. Nem jön ám az úgy ki, mint a Verhovináé. Igazán nincs is szerszámom, ami beleakadna rendesen a szélébe, bár a vázcső két végénél van egy-egy kis vályúcsökevény, azoknál be lehetne akasztani valamit. De mit? Ehhez erős, görbe, éles, keskeny és hosszú szerszám kéne...

Túrok a szerszámos ládában, találok egy nyelét vesztett, nagy csavarhúzót. Satupadom nincs, de legalább nagy satum van, befogom, melegítem izzásig pörzsölővel a földön guggolva (egész Ázsiában így szerelik a motorokat, ráadásul az utcán, ha milliárdoknak megfelel így, én igazán nem fogok panaszkodni). Amikor jó vörös, görbére kalapálom az utolsó részét.

Köszörű elő, leszedek a széleiből, mert nem fér be a vályúba, így már épp jó. Kicsit felhevítem a végét, hideg vízbe mártom, soha nem árt egy kis edzés.

Ütögetem. Semmi. Ütögetem jobban, szinte látom, ahogy fél Japán röhög rajtam. Előveszem a magyar virtust és a nagy kalapácsot, óriási csapásokat mérek rá, lassan arra a következtetésre jutok, hogy behegesztették. Még jobban ütöm, de már a kezemet is, ordítok, csillagokat látok, elkeseredettem püfölök, csorba szerszámot köszörülök, edzek, ütöm-vágom-köszörülöm-edzem-ütöm-vágom-ordítok-káromkodok-csakmegnehalljákagyerekek.

Ez a csapágyhéj bizony megszerette a Yamahámat. Szeret itt. Könnyebb kitelepíteni a ruppótlan, nem fizető, ám hurkanyakú bérlőt a kápmegyerkettős negyven négyzetméteresből, mint innen a Koyo-külsőt.

Előkapom a Dremelt (illetve annak 3500 forintos, kínai utánzatát), hiszen erre van. Felteszem a vékony köszörűkorongot, feltekerem a fordulatszámot, aztán hadd szóljon. A következő egy hét viszontagságait nem kívánom senkinek, legfeljebb Vojnits Pál őrnagynak, Tatáról, ő még tartozik nekem régről egy-két engesztelő szóval. A két külső csapágyfél különféle V-alakú bevágásokkal, püfölve, darabokra törve végül három nap alatt jön ki.

Nettó munkaidőben is négy-négy órával lehet számolni, és persze nekem egyben sosincs ennyi időm, képzelhetik. Próbálkoztam melegítéssel is, de féltem, hogy kilágyul a váz, ezért azt félórányi próbálkozás után feladtam. Mivel a csapágyfészek profilja szögletes, a Dremel korongja viszont kerek, ezért akármennyire is próbáltam ferdén bemetszeni, kicsit azért belevágtam a vázba, de szerencsére a türelmem kitartott. Épp csak enyhén metszettem bele, az illesztési felület is alig sérült.

De sokkal nagyobb szívás volt az alsó, belső csapágyrész, ami a villanyakon marad. Kétszer is nekifutottam, mert egy volt az eredeti villanyakon, egy pedig az újon. Mindkettő vonyított a röhögéstől, mert tudták, mennyire meg fognak szívatni. Esküszöm. Hallottam a hangjukat, amikor a garázsban éjjel leoltottam a villanyt, és végre elültek a zajok.

- Te, ez a barom kopasz azzal a kínai pilinszkával kaparász majd minket is? Tudja ez, milyen a japán csapágybelső-edzés? Haaahaaaaaaahííííííhíííííhaaaaaahííííííháááááááá...!!!”
- És arra gondoltál, hogy minket még majd ütögetni se tud? Nincs honnan hozzánk férni, olyan vékony szerszámot még nem találtak ki a Földön... ROTFLMAO!!!!!!
- Mennyit fog káromkodni ez a hülye! Muhahahahhaaahahhaa!!!

Szóval így diskurált a két szemét Koyo, pedig cserélni kellett őket, mert az új csapágyakat már megvettem, és várták a beépítést. Láttam, hogy a régiek gördülési felülete bizony kráteres, így nem fogom összerakni. Felülre német, alulra orosz csapágyat vettem, az alkatrészes haveromnak a boltban állították, hogy kiváló a minőség, csak a nagy fordulatszámokat nem bírja, de olyan motorkormánynál úgysincs. Nem is volt több pénzem, ez már kezdett a “terven felüli kiadások” rekeszbe menni.

Maradjunk annyiban, hogy a motor eredeti villanyakát tönkretettem, úgy döntöttem, hogy azon gyakorolok, hogy a másiknál már hideg, precíz, brinkmanni kézzel műtsek. Szorítottam, melegítettem, hidegvágót püföltem a villakifli és a csapágy alja közötti, egyáltalán nem létező résbe. Aztán újfent elővettem a Dremelt, elvágtam először a görgőkosarat, majd amikor az lejött, nekiláttam az acélnak. Mintha csak a Koh-i-Noort akartam volna elszopogatni. Éppenhogy karcolgattam a felszínét. Elővettem a flexet, a sufniszerelő legjobb barátját.

Lélegzetvisszafojtva haladtam előre, és amikor meglett a vályú, belementem a Dremellel, innen már jobban harapta. Persze ez a csapágyhéj is darabokban jött le, és a villanyakba sajnos annyira belevágtam, hogy nem mertem használni. Valamint az illesztési felületek is megsérültek, bevallom férfiasan, itt már elvesztettem a türelmemet.

És az alsó porvédőt rommá vertem, elgörbítettem, szétszabdaltam, összegyűrtem. Kuka. A másikra halálosan vigyáznom kell, mert az új csapágyhoz nincs ilyen.

Három napig bányásztam széjjel a Németországból származó villanyakat. Pikométerről pikométerre haladtam, óránként felmentem a házba, és megpróbáltam kifújni a vasport a tüdőmből, kiköpködni a reszeléket a hörgőimből. Pedig használtam maszkot, de csak olyan festőset, az volt otthon...

Képzeljék el, hogy holnap felébrednek, a karjuk helyén kinőtt elefántlábaik végén megszáradt rinocéroszbőr van, és mint minden hétfőn, most is el kell indulniuk dolgozni a Patek Philippe óragyárba tourbillont összerakni nagyító alatt csipesszel. Hát én így voltam ezzel a dologgal.

Mérhetetlen erővel, ugyanakkor felfoghatatlan finomsággal kellett dolgoznom, nem vághattam el a porvédőt, nem szabhattam bele a villanyakba – iszonyú volt. De végül majdnem sikerült.

Aztán akármennyit néztem azt a porvédőt, csak látom, hogy lett rajta szakadás, kellett belőle az új. De ilyen nincs külön a bótban. Csak csapággyal. Olyan csapággyal, ami sokkal drágább, mint amit vettem. Pedig az sem volt olcsó, és most dobhatom ki.

Látják, erre vannak a tisztességes szakemberek. Az alkatrészkereskedős barátom, Torjay Laci, aki eddig mindent el tudott intézni, most is megpróbálta. És sikerült neki. Alig pár ezer forintos ráfizetéssel lett egy porvédős alsó Koyóm, ugyanolyan, mint az eredeti. Hurrrrá!!!

Lássuk csak: műszer, fejidom, villák, csapágyak, plexi, indexek – minden megvan. Lehet összepakolni ezt halom romot motorrá... Majd tudósítok, hogy sikerült-e.