Lefejeztem, összeraktam, talán túlélte

Akad itthon ez a Yamaha XJ-m, ami a legmostohább korban van. Veteránmotornak még túl új és túl műanyag, viszont a súlyos többség már alaposan lenézi és cikisnek tartja. 26 évesen, műanyag idomos, nagy, mégis vékony kerekű japán motornak lenni ma, Magyarországon nem leányálom. Nulla respekt.

És én ezt a szart reszelgetem. Mert háromszázezer forintért a lehető legjobb kompromisszumot adja egy halálba egykerekezést már nem kereső, távoli helyekre normális karhosszal, belátható időn belül odaérni akaró, utas- és poggyászvivő, a vibrációt fél órán át baromi élvezetesnek, a harmincötödik perctől kezdve viszont sebes átmenettel baromi idegesítőnek tartó, vénülő majomnak. Például nekem. A Yamahán van szélvédelem. A Yamaha 40 és 220 között használható ötödikben. Visszagangolva nyargal. Valamennyi fékje is van (köszönet a fémborításos flexi-fékcső feltalálójának, ámen). Nem vibrál, azaz vibrál, de elviselhető amplitúdóval, inkább csikizős, mint fárasztó frekvencián.

És bazi nagy, kényelmes ülése, közepesen magas kormánya van, ami miatt jó pózban ül rajta az ember, de azért kanyarogni is lehet vele. Már amennyire az egy méter magasba tett tömegközéppont, és a 250 kiló engedi. Becsülöm az öreg dögöt. De azért a brutális, zörgős, légkalapácsba oltott, bömbölő óriásbiciklimmel, a kéthengeres, 750-es Kawámmal ágyba is mennék, azt meg annyira imádom. Pedig pár száz kilométer motorozás után hörögve issza a véremet, a kitört fogaimból szerencseláncot készít, megöl. A Yamaha hozzá képest egy finom plázacicák számára kialakított masszázsszalon.

Sajnos az XJ900-zal való bimbózó kapcsolatom korai szakaszát megpecsételte egy esés egy nappal a megvétele után, majd vagy másfél hónapnyi karcos idomos, törött műszeres, görbe villás használat még mélyebb barikádot ásott közénk, erről már írtam. Aztán beszereztem hozzá mindent, a villát profikkal megcsináltattam, szétszedtem az egész elejét, a kormánynyak-csapágyakat le-, ki- és szétműtöttem – ezt is taglaltam egy korábbi posztban.

Már csak össze kellett rakni.

Szerencsére vettem egy tartalék villanyakat a német ebay-ról, és bár úgy tűnt, felesleges volt ez a húzás, később több szempontból is szerencsésnek bizonyult. Egyrészt azért, mert a motor saját villanyakát nagyjából tönkre is tettem, amikor legyilkoltam róla a kormánynyak-csapágyakat. Az illesztési felületek megkarcolódtak, a fém felgyűrődött, nem csiszoltam, inkább elővettem a másikat. Másrészt az új alkatrészben volt egy gyújtáskapcsoló is, igaz, kulcs nélkül. Erről többet később.

Az ám, de az új villanyakhoz a gyújtáskulccsal egybeépített kormányzár-mechanika tartozik, a régi kormányát viszont még az MZ-k stílusában, oldalról lehet zárni. Emiatt az újnak a tengelyén nem volt olyan vályú, amelyikbe belemegy a kormányzár fütyije. Nekiálltam csinálni rája.

Egymáshoz mértem a két tengelyt, elővettem először a nagy flexet, és szikraesővel borítottam el a garázst. Mélyült a lik, jó csúnya lett elsőre, de ez még csak a nagyolás volt. Ezt követően a kedvenc Dremelemmel finoman eldolgoztam a széleket, megadtam a lejtést a széleknek, lesorjáztam minden élet. Egész jó lett, nem gyári, az látszik, de nem is egy borzalom. És persze úgyse látja ezt többé senki, lényeg, hogy működjön.

Mint említettem, végül vettem korrekt alsó porvédős Koyo-csapágyat is, felül maradt a német. Mindkettőnek a héját finoman belekocogtattam a vázba (ha durván csinálja az ember, és elferdül, könnyen beáll a Réka bútor gyorsan betolt fiókjának esete, és beszorul).

Majd a villanyak tengelyén finoman kiköszörültem azt a két pici felgyűrődést, ami keletkezett a csapágylevételnél, utána finom smirglivel eldolgoztam a széleket. Enyhe, óvatos kocogtatással tövig rátoltam a csapágyat.

Párhuzamosan egy másik folyamatot is futtattam – az idom festését. Úgy döntöttem, 400-as, majd 1000-es vízpapírral alaposan átcsiszolom az egész fejidomot, hogy tapadjon rajta az új festék. Utóbbival mázlim volt: amikor vettem a motort, kaptam hozzá egy tégelyt, benne szép adag eredeti, metálfekete festékkel. Ezt elvittem az ICI festékkeverő helyre tőlünk pár utcányira, másnapra a mester betöltötte a feketét egy szprés dobozba.

Azt sejtettem, hogy átfesthették a Németországból (jó olcsón) vett fejidomot, hiszen metál-kékeslila színben nem létezett az XJ900. Egyébként is, az elem belső felén láttam is ragasztások nyomait, ám ez nem zavart túlságosan, hiszen használós, 26 éves motorhoz kellett. De hogy ennyiszer átfújták, attól lementem hídba.

Volt ugyanis két, hajszálvékony repedés az idomon. Gondoltam, érzéssel lemegyek odáig, hogy csak vékony legyen itt a réteg, úgy kevésbé fog megrepedni nálam. Metálkék, piros, alapozó, fekete, világoskék, szürke, alapozó, sötétszürke, sötétkék, fekete, metálkék, rózsaszín… Döbbenet. És a repedés csak rosszabb lett. Hagytam a francba az egészet.

Visszatértem a kedvenc kormánynyakamhoz, mint eb a gumicsontjához. Betettem a villanyakat, a kormányzárral rögzítettem a helyén, ezzel egyben kipróbálva, hogy jól sikerült-e a reszelés. Jól. Örültem, vállveregetés, összeborulás, tudunk mi ecsém.

Aztán megint csiszoltam egy kicsit, majd amikor remegett már a kezem, visszatértem a sokkal hálásabb vasmunkához.

Összeraktam a villafejet. Betettem a fölső csapágyat is. Kiegyengettem a zárólemezt (elég sokat kalapálgattam a satun, mire elég szép lett, de ez kicsit kilátszik, nem akartam félmunkát végezni). Vastagon kitömtem zsírral – bejgli is, csapágy is bőséges töltelékkel a finom.

Majd lehúztam a szorítóanyát, feltettem a fölső villakiflit, betoltam a villaszárakat, rájuk húztam a légnyomás-átvezető gyűrűket és csövet (felpumpálható a villa, de csak az egyik oldalon van szelep, ez ezért kell), majd kicsit húztam a villacsavarokon. Nem teljesen, mert először a kereket kell megszorítani, utána ezeket, fent.

Bement a kerék is, sárhányó, villamerevítő, fékek – ennél a Váci utcán is nehezebb végigsétálni. Kicsit ekkor már bennem volt a félsz az elektromosság összerakásától, de azzal nyugtattam magam – minden jó volt, mielőtt szétszedtem a motort, a spéci csatlakozók miatt össze sem tudok semmit keverni a rendszerben, legfeljebb az indexeket, de azt meg hamar észre fogom venni, ha fordítva villognak. Nem lesz baj, nem lesz baj.

Pihenésképpen kicsit csiszolgattam megint az idomon. A repedés egyre zavaróbbá vált, kittelni nem akartam, akkor még nem tudtam, hogy a fényezéssel úgyis tönkreteszem az egészet. Így utólag tényleg kár a csiszolásra elpocsékolt, sok, drága időért.

Szóval összeraktam a stekkereket, meg az indexek szabványos kis csatlakozóit. Még korábban feltöltöttem az akkut, most provizórikusan betettem, ráadtam a gyújtást. Semmi. Tudtam én, hogy nem lesz könnyű…

Elkezdtem végigmérni az elektromosságot. Akku rendben. Biztosítéktábla… Ajjaj, mi van itt. Valami tulok előttem lusta volt néhányszor megmozdítani azt a két virslit, amit a lába helyén hord, hogy elcaplasson egy elektromos boltba néhány üvegbiztosítékért. Ezért faszántos autóbiztosítékokat tett be üvegbiztik helyett, hiszen a méret nagyjából stimmelt, ez is kis rúd, az is kis rúd, egál. Ezzel csak egy baj van. A műanyag nem vezeti az áramot.

Merthogy az autóbiztosíték a végén pattan be, ezért ott vannak az érintkezői, még a régi autókeres, rézkupakos, fehéreknek is inkább. Az üvegbiztosítékot viszont oldalról fogja meg az érintkező. Ott, ahol az autóbiztosíték műanyag teste pucérkodik. Persze, körmönfont érintkező-hajlítgatással, a biztosíték forgatásával, tologatásával előidézhető az áramköri csatlakozás, de elég, ha tüsszent egyet a biztosítékdobozban rekedt bolha, és oda a galvanikus kapcsolat. Káromkodtam, mint a vízfolyás, ez több mint cinizmus. Ha itt valami Kerceszomortól negyven kilométerre mondja be az unalmast, éjjel, ottrekedek. Még jó, hogy a garázsban vettem észre. Gondolatban feljegyzést tettem – „üvegbiztosítókat venni”.

De most vezet. Mentem tovább, mértem a gyújtáskapcsolót. Semmi. Ja persze, a hatszáz forintért vett bangladesi multiméter mérőpálcájában elszakadt a forrasztás, miért is ne tette volna pont most. Kis idő azért elment, mire erre rájöttem. Tehát a gyújtáskapcsolóhoz megjött a feszültség. Kifelé viszont semmi. Azaz igen, két csatlakozó működik a stekkerben levő négyből, de az a kettő, amihez a vastag drótok mennek (tudom, lineáris, fémes vezető), nem.

Volt már baj korábban is a gyújtáskapcsolóval, vagy valamivel annak környékén. Kétszer is, mindkétszer mikor el akartam indulni a TC mélygarázsából. De megmozgattam a kormányt, és visszajöttek a fények, menet közben köhintést nem hallatott soha. Sejtettem, hogy ebből baj lesz. Jó géphez illően a Yamaha is itthon, a meleg garázsban produkálja a bajait, ezt szeretem. Megveregettem az oldalát, jó motor vagy.

A kapcsoló vezetékét mozgatva hol zárt az áramkör, hol nem, persze elfordított kulcs mellett. A vezeték sehol nem volt sérült, valószínűleg az érintkező lötyögött bent. Kiszereltem, telifújkáltam WD40-nel, de nem lett jobb. Életmentő ötletem támadt. Mivel a másik két érintkezőt nem használja semmire a motor elektromos rendszere, ezért kihúztam a sarukat a csatlakozóból, áttettem a fölsőket alulra, az alsókat fölülre. Kicsit vékonyabbak ugyan így az áramot szállító vezetékek, a hozzájuk tartozó érintkezők is nyilván silányabbak odabent. De csak ideiglenesen van minderre szükség.

Volt ugyanis egy másik gyújtáskapcsolóm, ráadásul kopatlan feliratokkal, az ebay-ról vett villakiflire szerelve. Kulcsom ugyan nem volt hozzá, de a saját XJ-mhez megvan gyári tartalék. Beadtam a Schultzhoz a Nagy Lajos király útján, ott minden komplikált ügyemet megoldották korábban is. Kérek egy zárat a meglevő kulcshoz – persze, egy hét múlva készen lesz – ennyi volt.

Ekkor már egy nap szabim és vagy négy estém ráment a Yamaha összerakására. Este nekiálltam lefújni az idomot. Három gumipókkal felkötöttem a garázskapu vázára. Áttöröltem tiszta, nitrohigítós ronggyal (zsíros felületen nem tapad a festék, márpedig az ember mindig hozzányúl a festendő cucchoz, észre se veszi), fújtam. Hű de jó, feketedik. Csak óvatosan, egyszerre keveset, mindig a türelmetlenség az oka a rossz fényezésnek – mondogattam magamnak.

Egy réteg. Két réteg. Még mindig átlátszanak a csiszolásnál a színek. Harmadik – hűha, egyre kevesebb a festék. Még egy negyedikre futotta, aztán a szpré a szó szoros értelmében kifújt. Matt lett a felület. A rossebbe, ez olyan festék, amit még lakkozni kell, ugrott be, amikor a száraz felületet megnéztem közelről. Előkerült valami kis flakon Budalakk színtelen, elkezdtem ráfújni, egész jól nézett ki. Aztán kifogyott, de még előtte ráköpött egy csomó lakkgöböt a friss fényezésre. A @ä|Đ]ä\|!!!!!!! – gondoltam, és üvöltöttem.

Két hét múlva Ausztria, egy hét múlva OT-Expo, Belsőség-találkozó, Oldtimer Sokadalom, apósom 69. születésnapja, Pista barátom 40. születésnapja – ezen a hétvégén el kell készülnöm a Yamahával, hétközben minden este dolgoznom kell előreláthatólag, máskor hát nem lesz időm, be kell fejeznem, gondoltam végig a napjaimat.

Másnap húsvét jött, boltok zárva lesznek, rohantam hát a Tescóba. Alapvetően utálom a Tescót, főleg a Fogarasi útit, a legszörnyűbb balkáni olvasztótégely, amit ismerek, egy ploiestii kamionparkoló ehhez képest szálloda Monte Carlóban. Összevissza parkoló, leszakadt autók, kosz, bűz, gyanús csoportok, azerbajdzsáni üvöltözésbe albán káromkodás vegyül, odabent hipnotizáló neonfény, kosz, állandó pakolás, rendetlenség, sehol egy eladó, a pénztáraknál kilométer hosszú sorok – borzalom, utálom, mostanában túlságosan a Corára szocializálódtam.

De hát a Tesco nyitva van éjjel, a Cora nincs. Ahogy belépek, bemondják – „kedves vásárlóink, áruházunkat öt perc múlva bezárjuk, kérjük, fáradjanak a pénztárakhoz!” Micsodaaaaa? Öt perc múlva? Hiszen még tizenegy sincs!

Aha, húsvét. Éjfélig össze kell pakolniuk, ahhoz kell egy óra, ezért a tizenegy, rakom ki fejben. Lélekszakadva rohanok az autós sorhoz. Ezer festék, keresek, sehol egy vevő, csak éppen a festékes pult előtt áll egy extra méretű házaspár, tétován, falként elzárva a tájat. Szépen egymáshoz illenek, tény, de a terveimhez már kevésbé. Udvariasan ácsorgok, hallgatom a beszélgetésüket, nem igazán tudják, hogy kéne-e venni, vagy sem, és ha igen, mit. Én tudom, hogy nekem kéne, azt is, hogy mit, fogy az idő.

Kicsit krákogok. Semmi. Kicsit hangosabban krákogok. Semmi. „Elnézést, szabad lesz?” – kérdezem, mire hangyányit összébb zárulnak. Mit lehet tenni két ekkora, süket, rosszul szocializálódott húsheggyel? A jó öreg genfi szalonos fotósi módszer elővéve préselődni kezdek, ami e helyzetben meglehetősen komikus, hiszen kilométeres hosszúságban üres folyosók terülnek el, én meg itt vívok a két bengálival. Ha én lennék ők, biztosan nem tudnám nem kötözködésnek venni. De úgy tűnik, itt találkoznak a különböző kultúráink, kicsit rosszallóan bár, de széjjelebb csusszannak.

Legalul megtalálom – „színtelen lakk” – markolom, még elrohanok a Katinak ecetért (elfelejtette), fizetek, haza, fújok. Ami a Budalakktól fényes lett, az is bemattul. Ezek a huncut modern festékek, furán száradnak. De majd szépen terül, feszül, csillogni fog – és a gomolygó higítószagban fuldokolva, mosolyogva várom a XXI. századi kémia csodáját. Nem történik.

Az idom matt. Fújok rá még, van lakk bőven. Matt. Még fújok, egyre türelmetlenebbül. Megfolyik. Jajajajjajaj!!!!! - károgok, mint kilencvenéves matyóhímző néni, amikor a lábára ejti a pléhvödröt. Ilyenkor nem szabad belenyúlni. Nem szabad. Belenyúlok hát. Ujjlenyomat. Kicsit el akarom simítani. Két ujjlenyomat. Belepiszkálok ronggyal, hiszen annak nincs ujjlenyomata. Két ujjlenyomatos, belepiszkált és már szöszmős is. Aztán észreveszek még öt megfolyást. Hogy is mondtam két órával ezelőtt? Nem szabad türelmetlenkedni? Ugye, hogy nem? Na látják.

Ekkor megnézem a dobozt. Színtelen lakk, akril. Kis betűkkel a doboz alján – „a lakk fényes és matt kivitelben egyaránt kapható. Nézze meg a kupakon a jelölést!” Hát én nem néztem, örültem, hogy találtam. Így lett kérem, egy repedezett, matt fekete, megfolyt lakkozású, ujjlenyomatos, a lakkrétegek alatt szöszöket őrző első idomom a Yamahán. Mint az új.

Mindegy, összeszerelem a motort. Ráteszem a gyújtást – megy. Beindítom – több hónapos állás, némi krenkölés után elkapja, duruzsol. Jó kis Yamaha. De vajon miért nem égett az olajnyomás-lámpa, amikor beindítottam? Miért nem ég most se a helyzetjelző (hátul se, ez volt az igazi baj)?

Két napom ráment (mégis találtam délutánonként időt, inkább éjjel írtam cikket), de mindkét hiba meglett. Az olajnyomás-jelző azért nem ég, mert ebben a motorban nincs olyan. Csak olajszint-jelző, ami kikapcsol, amikor beindul a motor, hiszen az olajszivattyú olyankor a fordulatszámtól függően kiszívja az olajat a karterből, nincs mit mérni. Tavaly azért hittem erre a lámpára, hogy olajnyomás-mérő, mert kevés volt a blokkban az olaj, csak az ablak aljáig tartottam a szintet, és indítózáskor mindig figyelmeztetett. Pont úgy működött, mint egy olajnyomásjelző.

Mostanra viszont kicseréltem az olajat, olajszűrőt, még a hátsó hajtásban is lecseréltem az olajat, minden új. És az előírt mennyiséget töltöttem be. Naná, hogy nem ég, hiszen nincs hiba.

Helyzetjelző pedig azért nem volt sem elöl, sem hátul, mert az a kör megy arról a két érintkezőről a gyújtáskapcsolón, amit én kihasználatlannak hittem, amikor átépítettem a stekkert. Mire én erre rájöttem... Ezért megint levettem az idomot, sarukból, sorkapocsból és egy 1962-es Fiat 500 lámpakapcsolójából némi vezeték, szigszalag és gyorsszorító szalag segítségével rejtett gyújtáskapcsolót eszkábáltam. Aztán betettem üvegbiztosítékokat, olajat cseréltem a villában (azt a szörnyű trutyit, ami onnan kijött, fuj), és pár napot jártam vele.

Hamar kiderült, hogy a magas plexi nekem nem jó, pont a sisakomra dobja a szelet, mint szinte minden magas plexis motor, úgy rezegteti a fejemet, hogy nem látom az utat nyolcvan fölött. Leszereltem, feltettem a másik, szintén ebay-os kis plexit, azzal most fasza.

Utána volt egy jó kis hétvégi túránk Ausztriában, be a hegyekbe, kétméteres hófalak közé, másnap, a weissenkircheni hegyi felfutó után óriási tépéssel haza az autópályán – a Yamaha nem is köhintett, bár egyszer eldőlt oldalsztenderre állításkor. Sajnos ez gyenge pont, rövid is, ferde is, valahogy a lehajtóbütyke is rossz helyen van, még valamit tennem kell vele.

De a motor szuper, nyílegyenesen megy, szépen veszi a kanyarokat, a blokk állatszuper, nulla az olajfogyasztás, a szélvédelem, a rugózás, a nyereg mind közel tökéletes, ha muszáj, és az ember nagy erőket vet be, azért kanyarogni is lehet vele, mindenesetre sokkal jobban, mint egy mai chopperrel. A fogyasztásom is jó lett, 5-6,5 között alakult, szó nem érheti a ház elejét.

Itthon pedig azóta elkészült a gyújtáskapcsoló is a kulcshoz, felszereltem, tökéletes. Négyezer-ötszáz forintba fájt, pedig még a gyári, leköszörült fejű csavarokat is ki kellett műtenie Schultz úrnak.

És a GPS-tartót is sikerült átműtenem a Kawasakiról. Ez nem volt annyira könnyű, mert a boltban, ahol vettem a tokot tavaly, azt mondták ugyan, hogy a rögzítőgolyóhoz való két csavar közül valamelyik jó lesz bármilyen valaha gyártott motorba. Lehet, hogy így van, és a Kawa bilincses kormányfelfogatásához tökéletes is volt, de a Yamaha XJ900-asra nem gondoltak, amikor ezt a tartót előállították.

A Yamahának ugyanis állítható, több darabból álló alukormány van, sokkal vastagabb csavarokkal, mint a szabványos. Mást kellett kitalálnom.

Ráadásul a plexi és az idom miatt nem tehetem akárhová, mert kormányzáskor akad a tok, ami nem jó dolog egy gyors motoron.

Már azon voltam, hogy felszerelem kívülre, valamelyik idomtartó csavarra, amikor az egyik kacatos dobozomban találtam egy fura szorítót, benne egy csavar, az egyik oldalon olyan, amivel a kormányhoz szokás rögzíteni a tükröt, a másik pedig két U-alakú profil, kis vályúval, inkább nem magyarázom, nézzék meg a képen. Forgattam, nézegettem, meglett a megoldás. A Yamahán rövid, masszív, hajlított a tükör szára, van egy vízszintes része, arra fogattam rá a bilincset a GPS-tartó gömbfejének a csavarjával. Tökéletes lett.

További tételek:

- a szorulós kuplungbovdent ki kell cserélnem, mert gyártottam hozzá ugyan adagolótölcsért, hogy megkenjem, és napokig próbálkoztam Brigéciollal, olajjal, szilikonolajjal, de továbbra is úgy szorul a belekövült kenőanyagtól, hogy szétszakad a bal kezem (ki lehet vajon valahogy takarítani,
- meg kell oldanom a GPS tápellátását,
- nagyon lassan, de ereszt a hátsó gumim, ami alig két-három éves, jó a mintázata is, sajnálnám kidobni,
- fel kellene tennem az oldalsó Krauser-tartókat, de egyszerűen nem látom, hova kéne, pedig állítólag az XJ-hez valók,
- a másik fejidomot be kellene adnom valami normális helyre, kicsiszoltatni a karcokat, tisztességesen színre fújatni,
- ha eldönteném végre, hogy nem kell a motorral blokkvédő, feltehetném az ebay-ról vett, eredeti áll-idomot. 

De különben hepike vagyok, nagyonka, szuper a moci, sose rosszabbat. Ráment összesen két nap szabadságom, meg legalább tíz estém a szét-összeszerelésre, de a jóság fölött érzett hömpölygő kéj simán kárpótol az egész szívásrengetegért. Pláne, hogy legalább azt tudom, mi van a fékben, a kormányban, az elektromosságban és a villákban. Ezzel most el lehet indulni túrázni, nyugodtan. És ez volt a cél tavaly, amikor megvettem.