Robogó helyett, nyolcvanér'

2011.01.29. 08:00

Magamnak sem szeretnék hazudni: egy ezerkettes soros négyes nem arra való, hogy munkába járjak vele. Igaz, majd' mindenkinél gyorsabb lehetek, ha akarok, de nem ez a célom – száguldozzon a reggeli bambaságban, akinek hét anyja van. 

A soros négyesnél amúgy is kevés unalmasabb dolog van. Csak búg egyenletesen, tök mindegy, hogy húsz vagy kétszáz, jár simán. Az egyetlen élmény a hancúrozás lehetne, de munkába menet még kanyarok sincsenek: úgy teszek meg 51 kilométert, hogy majdnem végig egyenesen megyek a forgalmas, záróvonallal sűrűn megfestett szakaszon. Nem kell ide 100 lóerő, elég a negyede is.
 

Eddig úgy tűnik, hogy a motorja egészen egyben van

Úgy döntöttem jó lesz valami robogó, a francnak van kedve váltogatni az unalmas ingázás közben. Az ötvenes kevés ekkora távra, bár relatíve nem lassabb mint az autó. A hatvanötöt tudó AGM-mel ugyanannyi idő alatt értem be az irodába, mint a Pandával, igaz nem az M2-n mentem, hanem békebeli kettesen. Viszont ha már motorra ülök, csak kéne pár percet spórolni, úgyhogy valami nagyobbat kerestem. És persze olcsót. 

Kerültem a kiglancoltakat, direkt valami csúnyácskábbat néztem, azok mindig alkuképesek. Elkezdtem listázni a nagyobb robogókat, 300 köbcentiben húztam meg a felső határt. Amikor vasárnap este felfedeztem az ország legrusnyább gépét, nagyon boldog lettem. Ugyan pont 100 köbcentivel volt nagyobb az elképzeltnél, és robogónak is nehéz lett volna behazudni, de olyan szerencsétlenül nézett ki, hogy beleszerettem, és megláttam benne az üthető-vágható bejárós gépet.
 
Nem is olyan csúnya rajta a Mito idoma
 
Szinte csak a blokkjáról lehetett felismerni, hogy ez Yamaha XS400, az újabbik, csúnyábbik, 1982-ben bemutatott verzió. Hoppá, a nyugati világ MZ-je; a strapabíró, egyszerű kis gép rengeteg barátot szerzett akkoriban, a lefojtott 27 lovas változata ezernyi német első motorja lett.
 
Bevallom, titkon még tetszett is, hogy ez is a gyárilag lebutítottak egyike. Vezettem már több ilyen korú gépet nyitott és fojtott kivitelben, de ezek a 27 lovasok mindig szimpatikusabbak voltak. Takarékosak és nyomatékra hangoltak, sőt, széthajtani is nehezebb őket – még az sem tántorított el, hogy a gépet szemmel láthatólag valaki megpróbálta átépíteni, de kudarcot vallott. 
 
Százezerért hirdették, volt forgalmi és törzskönyv is – csak a műszaki hiányzott, érthető okokból. Jawa lámpa, régi Cagiva Mito faridom, louisos kipufogódob erőszakkal összehozott kettő az egybe könyökkel, FZR250-es kerekek és villa: az XS nagyon messze volt a gyári állapottól.
 
Hallgatóznak. A Doki nem hallott semmi rosszat
Nem bírtam megállni, felhívtam a tulajdonost, aki elmondta, hogy ő csak egy jó streetfightert szeretett volna építeni, nem baleset miatt nyúlt hozzá. Megköszöntem az infót, és böngésztem tovább a neten – nocsak, a Vaterán belefutottam ugyanebbe a gépbe. Hatvannál tartott a licit, rejtett volt a minimálár. Úgy éreztem, ha százért hirdetik amott, és hatvanért nem adják, akkor tuti nyolcvanat akar érte a gazda – mivel egy nap volt hátra a lejáratig, hirtelen felindultságból másnap 80 ezer forintért leütöttem az ország legcsúnyább motorját. Ne röhögjenek, bár poénnak sem rossz.
 
Vitya és Motordoki persze lelkileg támogattak, sőt, amikor el kellett menni Szegedre a motorért, örömmel jöttek velem. Mindannyian hülyék vagyunk, ezt tudjuk mi is, tudják önök is: mint a gyerekek lelkesedtünk az autóban. A Csongrádi sugárúton – csak semmi mosoly, ez a neve – majdnem meghiúsult az üzlet. Szembe jött velünk egy Honda Motra, felpakolva, kiskőrösis bácsival. Vitya majdnem nyomott egy kézifékes fordulót a motorszállító utánfutóval: az, hogy ebben azt országban felbukkanjon egy a rendkívül ritka és kultikus japán kismotorból, felér egy lottó ötössel.
 
Megegyeztünk
A klasszikus, alul garázsokkal épített tömbház aljában ott várt minket az egész család; mintha egy félresikerült gyermeket búcsúztattak volna, megkönnyebbülve, de azért fojtogató szeretettel. Mivel a gépet már leütöttem, nem volt értelme eltitkolni semmit sem – mondtam is, hogy úgyis elviszem, bevallhatják, mennyire volt ez összetörve?
 
„Semennyire, csak akartam egy streetfightert” – mondta a jóember. Azt nem értettem, minek cserélték ki a villát az FZR-ére. „Csak jobb az. Amúgy ott az eredeti a garázsban.” Hoppá, akkor azt se hagyjuk itt, pláne, hogy a csúszószárak felülete is hibátlan. Sajnos az első kereket eladta, de a hátsó megmaradt, amit be is pakoltam, nagyon mókás a gyári szvasztika mintájú könnyűfém felni. 
 
A próbakör előtt
Motordoki csak az indítást várta. A melegítési fázisnál szinte rátapadt a léghűtéses kéthengeres bordáira, de nem volt semmi deviáns zaj, csupán a karburátor durva aszinkronja nehezítette meg a gép légzését. Ahogy felültem a Mito idomra, éreztem, hogy reng a nagy fenék: a hátsó segédvázat megvágták, a plasztik vége szabadon kalimpált. Nem csoda, hogy nem merték műszakira vinni.
 
A blokk meglepően jól viselkedett, örömmel kapcsoltam végig mind a hat fokozatot, pedig az eladó szerint csak öt volt benne. Ami zavaró volt, a nehézkes kormányzás, érezhetően feszült a villa. Hamar kiderült miért: alsó villakiflinek bennhagyták az eredeti XS-t, a felsőt meg cserélték FZR-re – önök szerint milyen viszonyban volt a kettő geometriája egymással? Még jó, hogy megkaptam az eredetit is.
 
Na, most a hátulját!
Kipróbálta Vitya, kipróbálta Motordoki, majd feltettük az utánfutóra. A legendás Kiskőrössy Halászcsárdában kielemeztük a teendőket. 
 
1. meg kell írni, hogy kiröhögjenek az olvasók
2. vissza kell tenni az eredeti villát és féket
3. be kell fejezni a hátulját
4. át kell nézni a villanyt, mert az eladó hangsúlyozta, hogy azért nem vállal felelősséget 
 
Hogy a sanyarú helyzetet leküzdjük, a motort átvittem Szakál barátomhoz az Art Deco Motorcycling műhelybe. A többszörös motorépítő bajnok vállalta, hogy gatyába rázza az XS400-amat. Messze még a tavasz, és neki jó ötletei vannak: lesz még ebből gazdaságos, munkába járós motor.