Honda jött a BMW helyett

2011.04.27. 12:05
62 hozzászólás

Mai szemmel tényleg szörnyű felelőtlenség volt nulla motoros tapasztalattal felülni a haverom BMW R65-ösére, de visszacsinálni már nem lehet, nem is akarnám. A viccből eldobott hógolyó indította lavinában úszva azonban jó irányba fordultam: beültem egy bérház dohos pincéjébe KRESZ-t tanulni, majd az akkori táncrendnek megfelelően feliratkoztam a korlátlan A-s jogosítványhoz szükséges PÁV-vizsgára is, hogy minimális költséggel juttassam el magamat egy illatos erdőn át vezető országútra, egy ezres BMW-n hasalva. Akkor legalábbis így képzeltem el az üdvös jövőt.

A PÁV-os időpontra ezzel szemben meglehetősen kialvatlanul, másnaposan, hasogató fejfájással érkeztem, ami nem volt jó előjel, tekintettel arra, hogy a reakcióidőmet és az egyensúlyérzékemet szerették volna próbára tenni a szocreál hangulatú intézményben. Szerencsére annyira lelkes fogadtatásban részesített a fehér köpenyes, SZTK-keretes szemüveges, dohányfüst szagú és hangú középkorú hölgy, hogy pár perces késésemet rögtön azzal honorálták, hogy áttettek a következő turnusba. Vagyis a váróteremben mellkasra támasztott állal bóbiskolhattam még egy-két órát, mielőtt sorra kerültem.

A reakcióteszt így rémes horrorként ért, miután lassan ébredő típus vagyok - vissza is hívtak egy repetára. A második nekifutás már sikerrel zárult, a fémlapon egyensúlyozás pedig egyenesen felüdülésnek számított, nem utolsó sorban a vörös, hosszú hajú doktorgyakornok csajnak köszönhetően, aki őszinte mosollyal tessékelt a gépre. Persze ez a teszt sem sikerült elsőre; a fehér köpeny roppant jól tud állni egy orvostanhallgatónak.

Miután a motoros tanfolyamon a 125-ös MZ-ről gyorsan átültem a klasszik tanulómotorra, a GS 500-as Suzukira, rendesen le is tettem a vizsgát, de még be sem pecsételték a rózsaszín sajtcédulára az A kategóriát, már az Expressz és a Hirdetés használtmotoros rovatát nyálaztam.

Ma már visszaemlékezni is mókás az internet előtti időkre, amikor nem a hirdetésfigyelő köpte ki a napi termést, nem volt forintra egymáshoz igazítva a motorok ára, és nem ismertük fél órán belül a típushibákat a fórumok gyors áttúrása után. Bedobtuk a zsetont a félkarú rablóba és adott valamit. Vagy volt érdekes hirdetés aznap az újságban, vagy nem. Ha volt, az is száz-százötven karakter, fényképről nem is álmodtunk. Amikor felhívtam a hondás srácot, fogalmam sem volt, mi az a CB 350 Four. Hozzáteszem, pár évvel később sem, amikor eladtam.

Ma is remeg a hangom, ha meglátom a Hondát. Ez egy későbbi felvétel, már négy kipufogóval

Martin barátommal mentünk megnézni, aki megfertőzött a BMW-jével. Ez volt az első gép, amit komoly szándékkal megnéztem, bár a pénzem nem volt meg rá. Akkor még csőlátású BMW-s voltam, de azt még az nettelen információínségben is hamar felismertem, hogy egy bajor bokszert a következő években nem engedhetek meg magamnak. Így fanyalodtam jobb híján a japán motorokra, mert a szocikban már akkor sem bíztam.

Körbejártuk a külvárosi kertben letámasztott metálpiros gépet: jól nézett ki, de hát nagyon öreg volt szegényke. 1973-as, biztos végigment rajta már egy egész regiment. Háromötvenes, 34 lóerős négyhengeres, ez kezdőmotornak mondjuk pont jó, és nem is túl drága.

Hatalmasnak akar látszani, pedig igazából egészen apró

A srác felhajtotta a nyerget, elővett egy közepesen olajos rongyot, rászorította a légszűrő beömlőjére és elkezdett indítózni. Kell neki egy kis extra szívatás, így könnyebben elkapja - magyarázta. Nagyra kerekedett a szemünk, amikor rövid nyenyerézés után meghallottuk a négyhengeres hangját. Addig egy kedves, öreg motorkának nézett ki - a két kiherélt csövön keresztül viszont olyan büszkén, harciasan röfögött, mint aki reggelire bekap egy hétötvenest.

PICT8720

Mentem vele egy kört, de mivel szinte semmi összehasonlítási alapom nem volt, nem tudtam elsőre értékelni a harminc évesen is végtelenül precíz Honda-váltót, csak a hangorkán kerített hatalmába. Lelkesen, teli torokból üvöltött alacsony fordulatszámon is: alig gyorsítottam fel ötvenre, már akkor olyan hangja volt, mintha százhatvannal hasítana a Man szigeten.

 

Imádtam, ahogy zengő hangon énekelt, beleszerettem a krómsárvédőibe meg a farán trónoló szoborra: nesze, bazeg, hátsó lámpa. A flitteres piros kicsit le volt mattulva, horpadás is akadt rajta itt-ott, de úgy néztem, nagyot nem buktak vele még. Ennek ellenére hezitáltam, megvegyem-e. Féltem az ismeretlentől, nem volt még motorom előtte, nem akartam egy szarkupacot, amit nonstop szerelni kell. Ja, és a pénzem se volt meg rá, mondtam már?

Megköszöntük a mutogatást, hümmögve visszaültünk az autóba. Szenvedtem a döntésképtelenségtől. Borzasztóan megkívántam a kis Hondát, de körülbelül ötszáz forint volt a zsebemben, nem is tudtam volna leelőlegezni. Elindultunk hazafelé. A harmadik sarokig jutottunk, amikor felajánlotta Martin, hogy kölcsönadja az előleget.

Két hétig le se szálltam a CB-ről. Én voltam a körút réme. Akkor még nem egykerekezett minden speedmotoros a Nyugati és az Oktogon között - amikor felgangoltam harmadikba és lemaradtak az autósok, egyenes háttal feszítettem a frissen vásárolt gépen, nem volt nálam nagyobb király. Azt hittem, azért fordulnak meg utánam a járókelők, mert nézik a gyönyörű CB 350 Fourt. Pedig valószínűleg csak az ordító kipufogó sértette a fülüket.

Vigyáztam a Hondára, hidegen egyáltalán nem hajszoltam, amúgy sem forgattam hatezer fölé, az már fájt volna autókhoz szokott érzékeimnek. Szegény pára, ne alattam lehelje ki harmincéves lelkét, gondoltam; meg azért tisztában voltam azzal is, hogy pár hetes jogosítványommal jobb óvatosan kezdeni a motorozást. De miután összebarátkoztunk, kezdett elpárologni a bátortalanságom.

Nem tűnik vadállatnak, ugye? Pedig...

Rövid városi krúzolás után állok az Üllői út elején, a körúti kereszteződésnél, piros a lámpa. Napsütéses szombat délelőtt, forgalom alig, váratlan svunggal áll be mellém valami japánautós gyerek. Látszik a szándéka, lecsapom a plexit. Annál a gyorsulásnál forgattam először hétezer fölé a Hondát, és kapcsolatunk töréspontját nem véletlenül nem felejtettem el. A kis háromötvenest addig korának megfelelően lustának tartottam, gondoltam, ennyi idősen nem várhatok tőle többet, mint egy 125-ös MZ-től. Addig.

PICT4637

A fülemen betóduló hangnyomás átszakította a dobhártyámat, és azzal a lendülettel ki is tolta az agyvelőmet a szemüregeimen keresztül, hogy csak úgy koppantak a szemgolyók a sisak lecsukott plexijén. Elképesztő jellemváltozáson ment át a pöttöm négyhengeres hétezernél. Amit addig üvöltésnek hittem, csak gyengéd suttogás volt: a fordulatszámmérő felső harmadában nyílt csak ki igazán a torka, rekedten sikított, elkezdett rendesen húzni, én meg csak kapaszkodtam a krómozott csőkormányba, hogy majd hátrahajlott. Rúgtam a kettest, megint sikítás héttől tízezerig, hármasban már sehol sem volt a rizskályhás gyerek, szívdobogásom csak pár perc múlva nyugodott meg, amikor letámasztottam a vérfarkassá változott házőrzőt.

Ettől a naptól másképp néztem a Hondára. Azt hiszem, ő is másképp nézett volna vissza rám, ha lett volna szeme, mert onnantól tragikus hirtelenséggel vége szakadt a kímélős időszaknak. A bemelegítés szokását megtartottam, de amint elérte az üzemi hőfokot, hétezer és a piros között ingázott a fordulatszámmérő. Rengeteget motoroztam vele a városban, és minden menet bódító, kimerítő volt. Ereje pont annyi volt, hogy szűk íveken megmozdítsa a hátulját kettesben, hármasban, de szerencsére nem volt olyan gyors, hogy két kanyar között túl nagy sebességet érjen el.

PICT4648

Talán azóta sem ültem olyan féktelen élvezetet nyújtó motoron, amin félelem nélkül csutkát lehet húzni, mégsem érzem lassúnak magam. A két harsona, ami félkilométeres sugárban tudatta a polgártársakkal, hogy hétezer fölött forog a harmincéves négyhengeres, olyan akusztikus aláfestést bocsátott ki, amitől Rossinak éreztem magam, amikor éppenhogy hetvennel döntögettem az Egér úton. És még a szerény 34 lóerejével is akadt néhány trükkös kanyar, ahol éppen csak kiadta - nagyon nem hülyeség viszonylag gyenge motorral kezdeni. Ha akkoriban egy hétötvenest veszek, nem biztos, hogy még mesélhetnék róla.

Pedig van még mit, több mint két évig maradt nálam a CB 350 Four. Kész csoda, hogy túlélte azokat a zűrös éveket. Vele tanultam meg letenni a lábtartót, vele zakóztam először rendes bukfenceset, és még azt is el kellett viselnie, hogy motoron gyakorlatlan olajos ujjaimmal nyúljak hozzá tiszteletlenül. Mindent elviselt hiszti és bosszú nélkül - azóta is sóhajtozok, ha eszembe jut.