2011.06.07. 07:00
71 hozzászólás

 

Szerencsétlen jellemhiba fejlődött ki bennem motorozásom kezdetétől fogva: nem bírom elviselni, ha nincs motorom. Furcsa dolog ez, mert van, hogy a szezonban hetekig nem motorozok, télen pedig mindig hónapokra leteszem a gépet. Ilyenkor kicsit hiányzik a tank a lábam közül, néha sóvárogva nézek a gázmarkolatra, de kibírom, amíg újra eljön a jó idő, amíg van megint egy szabad délutánom, egy nap, amikor nem kell semmit sem szállítanom, és akár csak munkába elmehetek vele.

Hogy lehettem ekkora barom 

Más dimenziójú viszketés, amikor nincs a birtokomban motorkerékpár. Komoly betegség ez, az inszomnia a legkellemesebb tünete. Mindenki ismeri az érzést, amikor azt hiszi, otthon felejtett valamit, tapogatja a zsebeit, megvan-e a kulcs, a telefon, a pénztárca. Ilyen ez is, csak ezres intenzitási szorzóval, és permanens jelleggel. Van benne egy csipet hajléktalanság-érzés, férfiasság-elvesztési félelem, és óriási tulajdonszerzési késztetéssel jár.

Ezért általában, miután eladom a valamiért megunt motoromat, nem telik el egy hét sem, és már meg is van a következő foskupac. Míg normál férfiként általánosságban napi-heti rendszerességgel nézem a használtautós-motoros oldalakat, az adásvételi aláírása pillanatától fénysebességre kapcsol a keresési tevékenységem, és általában megveszem az első szembejövő, két kerékkel és négy hengerrel rendelkező tárgyat, amit ki tudok fizetni. Persze kölcsönökből.

Nem értem, miért van ez így, mert autóvásárlásnál például végtelenül higgadtan, megfontoltan cselekszem. Még egy edzőcipőt is képes vagyok hetekig keresgélni, próbálgatom, mérlegelek, megér-e annyit, és megfelelő tájékozottság és szellemi tisztaság birtokában döntök. De ha motorról van szó, minden másképp történik.

Azért kellett ez a hosszú felvezetés, mert máskülönben nem tudnám megmagyarázni, miért csaptam a sötét tekintetű, szemembe nem néző buherátor kezébe egy félhomályos fészerben, ahol történetesen jelen volt egy üzemképtelen, szemmel láthatóan több haláltusát átélt, főfoglalkozásban gumifüstölésre használt, bevallottan hajtókaros, bevont papíros, félig szétszedett Kawasaki GPZ.

Ilyen állapotú motort ne vegyenek 

Igazából meg tudom indokolni észérvekkel is, de a hülyeség akkor is az marad. Miután eladtam a gyengének érzett, kinőtt CB 350 Fourt, komoly, nagy motort akartam. Tekintélyt parancsoló gépet, amivel autópályán is lehet virítani, amibe kapaszkodni kell százhúsz fölött is, ha odahúzom neki, és nem azért, mert majd' levisz róla a szél. Nem csajozós gépnek akartam, hiszen a legtöbb csajnak a motor az motor. Magamnak, nagyokat motorozni, országúton betyárkodni, nagyra nyitott fojtószeleppel, sok lóerővel.

Akkor még forrt bennem a BMW-s fanatizmus, életem első motorozásának élménye az R65-össel, de annyi pénzt, amennyibe egy olyan került, még kölcsönkérni sem mertem volna. Igazából annyim se volt, amennyiért egy rendes 750-est lehetett volna kapni, azért lett belőle ez a rémséges GPZ 750 UT.

Nagyjából összeállt, de szép nem lett 

Nem is tudom, talán százhúszért vettem, 2003-ban. Az előbb említett vonzó jellemzőkön túl az összes festett alkatrészét is fényezni kellett, hogy teljes legyen a kép. De elszánt voltam, nagyon bejött a GPZ kockalámpás, nyers brutalitása, és a 87 lóerő már úgy hangzott, mint amiért érdemes dolgozni. Bécsben szereztem olcsón főtengelyt, Németországból rendeltem csapágyakat, Kakasdról gyújtást: hamar összeállt a blokk. Kimostam a fényezőpisztolyt, és a kompresszor által szépen felvert porban fulladozva elkészítettem életem legrondább fekete fényezését: máris gyönyörködhettem a remekműben.

Nemcsak oltári ronda lett, motorozni is borzalmas volt vele. A két legfontosabb paraméter, az erő és a zorall ábrázat stimmelt, de alig emlékszem egy-egy pillanatra, amikor nem birkóztam vele valamelyik kanyarban vagy nem amiatt rettegtem, hogy mikor csattan el megint a motor. Akármilyen lelkiismeretesen raktam össze a blokkot, számtalan gányolt cucc volt rajta már amikor megvettem: az olajteknőtől a szelepfedélig mindenen látszott, hogy már vagy hatszor széthúzták. Csörgőkígyó volt a javából.

kawa0012

Városban, a lassú tempónál bizonytalan és egyben tohonya GPZ-n folyamatosan fostam, hogy mikor szalad ki alólam, annyira vadul reagált a gázra. Egyszer csajommal a hátam mögött sikerült szándék nélkül keresztbe tenni az Árpád híd feljáróján: nem örültem neki. Autópályán meg belengett, bármit bűvészkedtem a futóműbeállítással, bárhogy hasaltam, húztam, toltam a kormányt. Száznegyven fölött jött a risza, és nem segített semmi, csak a fékezés. Jó kis motor, nem?

Egy teljes szezont végigküzdöttem vele. Minden egyes kanyarhoz teljes testi erőmet fel kellett használnom, csimpaszkodtam a kormányba, combizomból tapostam a lábtartót, de a motor így is inkább arra ment, amerre neki volt kedve. Lehet, hogy csak le kellett volna cserélni a középen laposra kopott hátsó gumit, az segített volna, de én elkönyveltem, hogy ez egy reménytelen masztodon, túl nehéz nekem, félek rajta.
Még egy nagyobb túrára szerettem volna elmenni vele a következő évben, Horvátországba a haverokkal. Elhatároztam, utána eladom.

Talán két hét volt hátra az indulásig, amikor éppen felkészíteni vittem ki a garázsba. Állok az utolsó piros lámpánál, beteszem egyesbe – shredd, csatt, megáll. Nyomom az indítógombot: víjj. Azonnal tudtam, hogy vége. Azért még eltoltam a garázsig, mielőtt felgyújtottam volna, de ott perceken belül kiderült: elszakadt a vezérműlánc.

Lehet, hogy az alágyújtás lett volna az okosabb megoldás, de nekifeszültem újra, két hét alatt másodszor is meggeneráloztam a blokkot, hogy aztán az összeszerelés utolsó mozzanatánál megint elpattanjon a gyújtásalaplap. Másnap indultunk volna, elbukott a projekt. Kevés gépet gyűlöltem ennyire a szívem mélyéről, de a Kawa rászolgált. Más kérdés, hogy a haverom motorját aznap éjjel lopták el a teremgarázsból, így mérsékelten feldobott hangulatban, autóval mentünk le a tengerhez.

A digitális kijelző a tankon azért nagyot üt 

Kihasználtam a ritka pillanatot, amikor üzemképes volt a Kawa, elsóztam aprópénzért. Azóta tudom, hogy bármilyen romot gyorsan el lehet adni, ha alulárazzuk. Nem titkoltam semmit, egyszerűen meghirdettem a legolcsóbb GPZ 750-es alatt húszezerrel, már jöttek is érte: szerelővel átvizsgálták, kipróbálták, remélem, legalább pár hétig használták, mielőtt megkotlott. Remélem, de igazából nem hiszem.

A megkönnyebbülés körülbelül addig tartott, amíg befordultak az utánfutóra kötött Kawával a sarkon. Mire beértem a számítógéphez, fejben már fel is paramétereztem a keresőt. Ötszáz köbcenti környékét céloztam meg, mivel a 750-est túl nehéznek ítéltem, és rászántam volna már akár három-négyszázezret is: kezdtem rájönni, hogy minden, ami ennél olcsóbb, reménytelen roncs.

Eddig legkörültekintőbb motorvásárlásom lett a vége - vagy három napig keresgéltem, mielőtt megvettem volna a kiszemelt áldozatot. Egy pillanatnyi megingás következtében kipróbáltam ugyan egy Yamaha SRX 600-ast, de fél perc alatt megerősödött a hitem, hogy kell a négy henger ahhoz, hogy igazán tessen egy motor.

Kiábrándulva a Kawasakiból, egy csalódást okozó Yamaha után bölcs dolognak tűnt visszatérni ahhoz, ami már egyszer bejött. Hondát kerestem. Így leszűkült a kör, egyetlen típus maradt: a CBX 550-es. Kettőt is kínáltak éppen egész jó állapotban – egy rövid Budapest-Debrecen-Gyula túra nem tarthatott vissza attól, hogy megtekintsem a teljes CBX-választékot. A debrecenit vettem meg, azon még a fura FII-es idom is rajta volt, amiről a mai napig nem tudom eldönteni, hogy tetszik-e, viszont kicsattanóan jó állapotban volt.

Sikerült kifogni egy közel gyári állapotú CBX-et 

Biciklinek tűnt az ormótlan Kawa után, és ennek rettentően örültem. Végre egy könnyed gép, alacsonynak tűnő súlyponttal, játékos futóművel. Hondás precízsége utolérhetetlen, még a hatvanvalahányezer kilométerrel is, amit az órája mutatott. Azóta is bátran merem ajánlani bárkinek, aki könnyen kezelhető motort keres. Miután megszereztem rá a gyári kipufogórendszert, a hangja is kitisztult, kicsit morgósan surrogva forgott vidáman tízezerig, és nem kellett nagyon félve csavargatni a bajszát - a hatvan lóereje nem tépte fel az aszfaltot.

Váratlanul hosszú ideig, egy teljes szezonon át szent meggyőződésem volt, hogy megtaláltam magamnak az ideális motort. Az én szememnek gyönyörű, városban nem túl nehézkes, de túrázni is elég gyors, és hát Honda, vagyis finom szerkezet, élvezet minden váltókattintás. Megszereztem hozzá minden átalakításhoz szükséges alkatrészt, ledobtam róla az idomot, ami tempónál kellemetlen, fejrángatós örvényeket keltett – csupaszon még jobban tetszett.

Érdekesen fonták be a kipufogót, hogy összejöjjön a két szélső henger 

A CBX betegsége, a csörgős láncfeszítő nem zavart különösebben: hadd csörögjön négyezernél, legfeljebb később váltok fel. Imádtam a trükkös kipufogóját, ami igazából egy sima négy a kettőbe rendszer, csak a megfelelő hengereket hozták össze egy csőbe. Rajongtam a burkolt tárcsafékeiért, amik úgy néztek ki, mint a régi versenydobfékek, főleg a gyönyörű szegecselt alufelnik közepén. A gyári Honda-színek pedig talán a legszebbek, amik valaha motorra kerültek.

Azt hiszem, hibátlanul összeállt a gép arra a pillanatra, amikor elfüstölt a motor. Nyolc éves motoros tapasztalattal már egyre többet közlekedtem nyélgázon a kis 550-essel, ezt vehette zokon. Egy sietős, autópályás balatoni kirándulás után megolvadt az egyik hajtókarcsapágy, ami csúnya véget vetett addigi boldog együttélésünknek. Nem szép dolog ezt a szezon közepén előadni. A kawasakis szopóroller emléke ugrott be azonnal. Ha nekiálltam volna augusztusban széthúzni a blokkot, pont az ősz végére készültem volna el, ahogy nálam menni szoktak a dolgok. Nem volt tehát más választás, kellett egy másik motor.

P1050146

Mivel a széthajtott Hondáért nem kaptam sok pénzt, megint elkezdtem nézni a hulladék kategóriát. Veszek százötvenért valami berregőt, amivel elmotorozok a szezon végéig - gondoltam. Találtam egy Honda NSR 125-öst, elég patkányul is nézett ki, de nagyon csörgött a blokkja. Kipróbáltam egy Yamaha RD 350-est: rettenetes egy tákolmány volt. Megint rá kellett jönnöm, hogy háromszáz alatt nincs használható gép, teljesen mindegy, hány köbcentist keresünk.

Lássuk, mit dob ki a kereső ennyiért. Gondoltam egy nagyot, és csak az összeget adtam meg. Lefingott Katanák, belpiacos Banditok, Kawa GPZ-k - köszönöm, nem. Már vagy öt napja tartott a szenvedés, kezdett fogyni a türelmem. Közel voltam a pánikhoz, amikor egyik napról a másikra felbukkant egy hóvirág a trágyadombon. Yamaha FZR 1000. Ennyiért? Pénzzel a zsebemben mentem megvenni – nyilván nem hagytam ott. Hülyeség volt? Naná.

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalbike, és ettől mi éhen halunk.

A TB olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TB-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.