Mi ez a takony? Hol a rock?

A Green Day-t még azelőtt ismertem – mert mindent azelőtt kell –, hogy igazán híresek lettek volna. Tudja a fene honnan volt meg (valahol anyámnál máig megvan), de a 90 perces TDK kazetta egyik A-oldalán az első stúdióanyag, a 39/Smooth, a B-n a következő Kerplunk volt.

Tetszett a vidám kaliforniai punk, különbözött attól a tarhálós nihiltől, ami idehaza jellemezte és jellemzi a tarajosokat. A világsikert hozó harmadik albumot, az 1994-es Dookie-t már úgy fogadtam, hogy tudtam miről van szó. A Torrent Áruház előtti időkben vagy lengyel kalózkazettákra utaztunk, vagy maradt az egyhavi ebédpénz elsikkasztása. Nem tudom már hogy, de meglett az album, talán elsőnek az egész gimiben. Mire háromszor meghallgattam volna, az MTV elkezdte orrba szájba játszani a Basket Case című slágert, mire észbe kaptam, az összes lakossági-diszkós tinisuna divatpunkká sminkelte magát.

Na, akkor kihagytam vagy 18 évet, ha jól számolom. Tegnap viszont átküldte az ismerős egy aktuális videoklipjüket, hogy hű, milyen vagány motorok. Nem hazudott, a gépek maximálisan rendben levő bobberek, de a rágógumi pop mellbe vágott. A Green Day sosem volt harcos és dühös brigád, de a mainál a Bee Gees is keményebb. És persze jobb, sokkal.

Na mindegy, a motorok miatt nézzék meg.