Egy kis technikai összefoglaló, csak úgy Onedin családosan: feleségemmel, Katival együtt tettük le a nagymotoros vizsgát még valamikor 1998-ban. Magától akarta, nem kellett rábeszélés, amint felvetettem a témát, azonnal benyögte, ő is jön tanfolyni.
Övé volt az első rendszámos motorunk is, egy sárga-fekete 125-ös MZ Trophy, amit azért vett meg egy börzén, mert az akkor már két éve a birtokunkban levő BSA C11G elkészülése a végtelenbe tolódott, és azt akarta, motorozzunk. Azzal a kis MZ-vel párszor volt is dolgozni, járkáltunk vele, sőt megtettük vele a Miskolc-Tapolca távot kétszer is. Kati tehát szereti a motorokat, egyszer még tesztet is írt a Totalbike-ra.
Kati mindenek felett és előtt a Vespákat szereti. Az első 1967-es GT-jét – az sajnos egy zsíros hangú, hájas seggű, papír nélküli, rendőrvonzó 125-ös volt – két évig használta, annak minden percére a mai napig boldogan emlékszik vissza. Aztán lett egy háromgangos 1970-es 50 Specialja, amelyik GPS szerint megfutotta a 70-et, ellentétben például az én csodás, negyed századdal későbbi Aprilia Gulliveremmel, ami csak óra szerint ment annyit, a valóságban 61-et bírt.
Ezek után a lelkem mélyén általában drukkoltam a pici Vespának, bár a viszonyunk pocsék volt: ahányszor elvittem (nagyon ritkán történt, tényleg csak végszükség esetén), alattam kidurrant a kereke, beköpte a gyertyát, váratlanul kifogyott belőle a benzin. Még soha nem toltam annyit motort, mint azt. No meg a Katit is mentettem vagy ötször, mert nem bírta berúgni, ja, és ömlött belőle a benzin is, mindig csúszós tócsa volt alatta a garázsban.
Amikor másodszor pukkadt ki alattam a gumija (9 collos, és szerezz bele gyorsan nemkínai, hegesztés mentén nem öndestruatív belsőt, ha tudsz), és egy szakadó tavaszi záporban toltam haza fél órán át, megmondtam Katinak, ha még egyszer megmakacsolja magát ez a dög, felgyújtom. Igazából a Kati se használta már akkor túl sokat, mert mindig tartott tőle, hogy nem tudja beindítani. Eladtuk. Az árát meg belefolyattam a VFR-be, ami akkorra már megvolt.
Abba az ajándék VFR400-asba, amit óriási csinnadratta közepette adtam át Katinak a garázsban. Az az őszöm félig ráment a régi, dédelgetett vágyamnak a megvalósítására: olyan motorra ültetem a feleségemet, amivel el tudunk menni családostól túrázni. Kicsire, hogy ne legyen ijesztő, japánra, hogy jól működjön, érdekesre, mert Kati se szereti az unalmast, erősre, nehogy az történjen vele, ami miatt én tizenéve kis híján abbahagytam a motorozást.
Mi történt akkor? Egyszer egy baromarcú BMW-s tolt le két centire a seggemben a pályán, úgy, hogy a 250-es Suzukimból egyszerűen nem tudtam többet kifacsarni, és kamiont előztem (esküszöm, nem mentem ki elé váratlanul), egyszer meg a Honda CB350 Fouromon ülve, hasonló helyzetben, az M3-ason előzött meg – nahát megint - egy BMW-s úgy, hogy jobbról a lerohadt Volán buszossal beszélgető másik Volán buszos állt(!) a sávban, én előztem őket, hátulról meg ez az állat felbukkant a tükörben, és a gázt el se véve egyszerűen elment a fű szélén, úgy, hogy nem volt tíz centire a kezemtől, miközben kétszázzal robogott. Ha nem húzom rá a motort a buszra, ma felfestés vagyok valahol a feldebrői lehajtó táján.
Így lett Egerbaktáról, vagy honnan is a VFR, elég olcsón, mert még így is ötször nagyobb ajándék volt, mint amilyet venni szoktunk egymásnak, és egyszerűen nem tudtam több pénzt eltenni sutyiban. Két hónapig készült, Villanycsabi barátom felújíttatta a generátorát, kicserélte a feszültségszabályzóját, együtt kicseréltük a kormánynyak-csapágyát, levizsgáztatta, átadhatóvá tette. Akkor a legnagyobb karácsonynak tűnt, amit valaha csaptam, utólag viszont kijelenthetem: nem volt túl sikeres az a 2010-es , a gyerekek akkor kapták a házi buggyt, ami azóta se megy, Kati meg próbált nagyon örülni a motornak, de amikor ráült, és megjegyezte, „nem túl nagy és hasalós ez?” - akkor tudtam, hogy már éppen mellékvágányon robogunk.
Oké, a VFR-rel és egy másik motorral elmentünk tekerni talán háromszor családilag, mindig olyan riasztó távolságokra, mint Pilis és Esztergom. Kati félt – leesik a Norbi, nem kapaszkodik, forduljunk meg, ne előzzünk, satöbbi. Volt olyan is, hogy felültem mögé a motorra (ehhez kell a bizalom), hogy megnézzem, mi az, ami ijesztő lehet számára. Együtt mentünk így, jól vezetett, de nem csavarta neki eléggé, a VFR pedig szenvedett, mert a lelke mélyén – hiába volt egy idom nélküli, kerek lámpás K verzió – ő egy sportmotor. Egyszer elmentünk Pécsre is közösen, autópályán végre húzta neki, de az egy villanás volt csupán a közös történetükben, mert utána talán rá se ült már többé.
2013-ra lejárt a vizsgája, leeresztettek a kerekei, eldugva hevert a garázs hátuljában. Adjukeladjukeladjukeladjukel, nyaggattam a Katit, de nem ment bele, az ő motorja, nem lesz másik helyette, szereti, tehát marad. Denemszeretednemszeretednemmészvelenemülszrásose magyaráztam neki. Végül belement, eladtuk, kemény százötvenért. A négyhengeres, V-motoros, négykarbis, szikrafokozó-elektronikás, 16 ezret pörgő, 2+1 tárcsafékes, aluvázas, fogaskerekes vezérlésű, gépészeti csodát, ami a VFR400. Tehát nem volt már akkor vizsgája, az egyik karbija alól dőlt a benzin, nehezen indult, nem akartam vele foglalkozni, mostanában a réginek csak a töredék idejét tudom tölteni a garázsban, van épp elég projekt, erre már nem jutott.
Nem sokkal később a Vespáját is eladtuk, amit azért vettem neki egy évvel később, mert állandóan a régi Vespái után zokogott. Hogy miért nem lehet neki egy Vespája, kinek fájt az az aranyos kis motor, satöbbi, satöbbi. Igen ám, de amikor átadtam neki 2011 karácsonyán, ez az új-régi Vespa se indult, arról írtam is egy posztot, talán érthető, hogy nem nőttek össze. A legtöbbet talán akkor futott nálunk ez a motor, amikor Zách Danival vespás különítményt alkotva elhajtottunk a 2012-es perkupai Belsőség-találkozóra. Az egyébként jó volt.
Idén nyáron már rá se ült, hiszen amikor tehette, lenyúlta a Spacymet, azt imádta. Nem egyszer és nem kétszer történt ez. Őszig nem is okozott problémát a bike-sharing, de onnantól le akartam tenni a motort, visszaülni a robogóra a jobb időjárásvédelem miatt. Augusztusban tehát elkezdtem keresni egy Spacy-t a Katinak. Esetleg Helixet.
Kipróbáltunk egyet az utóbbi fajtából, amit egy Ananász nevű fickó grafikai tuningolt porrá. Rendszámos Helix, 150 ezer forint, egyedi megjelenés, nem drága! Hát, tényleg elég egyedi volt, matt fekete és neonzöld, de lemattulva, gótikus tükrök, megégett műszerfal, flokkolás, brutál zajos kipufogó. Kár volt ilyen rettenetesen elrontani ezt a máskülönben gyönyörű és ikonisztikus robogót, se ahány ember, annyi ízlés. Kipróbáltam, bár ne tettem volna. A Helixen eléggé hátul ül az ember, a kormány úgy nyúlik feléje, mint ahogy a tízes évekbeli motorokon tette – ide-oda kell mozgatni, mint a taliga szárát, ha kanyarodni akar az ember. Nem kellemes.
A nehéz test se tesz jól az erőnlétének – a Spacy ugyanezzel a 250-es blokkal sokkal virgoncabb. És ami igazán zavaró – a póz, amit az emberre kényszerít, nagyon vagány (biztosan), fotelos, csakhogy a fotelben ülve nincs 80-100 km/h-s szél, ami le akarná fektetni az embert, hanyatt. Ugyanaz az örök probléma, mint a csopperekkel, ha csak álló helyben kéne pózolni velük, nyilván állat lenne minden, de egy motoron fúj a szél, ha megy, méghozzá rohadtul, a csopperes karja pedig húsz centit nyúlik egy közepes túra után.
Mi több a hosszú tengelytáv is kellemetlen a Helixnél, mert bár a rugózása emiatt kicsit talán jobb, de egy nehezen forduló behemót a Spacy-hez képest. Lehet, hogy gyönyörű, vagány, egyedi a Helix, de a csúnyácska Spacy százszor jobb motor. Ezen ráadásul még fék se nagyon volt, majdnem elütöttem vele a Katit.
Aztán kipróbáltunk egy Spacyt Tárnokon – kiderült, ugyanazé a motor, akitől az én motorom akkujára kaptam a fedelet két évvel korábban. Kitolta a gépet – hát, az enyém szalonújnak nézett ki az övé mellett, pedig az is egy rom. Törött elemek mindenütt, házilagos kipufogó lemezből, szakadozott ülés, rommá kopott festés.
A motor se volt erős, valami súlyos karburációs hibája lehetett, talán a membrán? Viszont a futóműve olyan volt, mint az álom. Az eleje is jobb állapotban volt, mint az enyém, hátul pedig óriási melóval a tulaj felújította a lengőrendszert, betett valami nem Spacy-be való rugóstagokat, mindez pedig csodákat művelt. Az én himbilimbi Hondámhoz képest az a motor szinte olyan volt, mint egy mai olasz robogó – sínen ment, ragasztón fordult. Ha a kettőből építhettem volna egyet... De ott hagytuk, nőknek fontos az esztétika.
Úgy döntöttünk, eladjuk a Vespát is, és az egész pénzzel a kezünkben várunk valami jó fogást. Szeptemberben a kegyvesztett PK50-est is feltettem a netre, egy hét múlva elvitték egy százasért, hosszú áttétellel, Malossi 70-es tuninggal, horpadásokkal, kopásokkal. Ért volna talán többet, de nem sokkal, így meg könnyebb volt az élet. 250 pénzzel a markunkban beültünk a gödrünkbe, és vártuk az áldozatot.
Zách Dani akkoriban vette meg a Peugeot SV250 nevű Honda Foresight 250-esét, elég sokat járt utána, nem véletlenül kötött ki mellette. Jó tippet bármikor szívesen veszek át, pláne olyantól, aki megjárta a hadak útját, látott már falon pókot és volt már török börtönben, ezért alapvetően Foresight-okra, 250-es, Honda-motoros (ugyanaz, mint a Foresightban) Piaggio X9-esekre, illetve Honda Nes 150-esekre szűkítettük a keresési tartományt. Muszáj volt szűrni, mert robogóból a kínálat mellbevágó.
A 150-es Nes már kicsit kínból került a látóterünkbe, mert a Dani nagyon állította, hogy jól meg és nézzük meg. Hogy miért nem volt elég valami kisebb? Nem adtuk fel, hogy együtt robogózzon a család, a 200 köbcenti alatti kategória viszont nem elég arra, hogy országúton, két személlyel, olykor teherautó-előzési kényszertől vezérelve közlekedjen az ember. Persze, lesznek, akik azt mondják, elég ilyenre az 50-es is, de ebből a tévhitből 29 év motorozás és kb. 40 motor birtoklása után már megjöttem. Nem, nem elég, de persze lehet magyarázni.
Főleg a feleségemnek nem lenne elég egy éles helyzetben, aki az őt füstbe borító Kamazt húsz perce próbálja megelőzni, közben a Norbit figyeli, hogy nem készül-e éppen leesni, mert nézelődni valója támadt, és ezek miatt nem kicsit megosztott figyelemmel átlépi a szaggatott vonalat, hogy végre kikerüljön a füstfelhőből. Legszívesebben 500-as robogót vennék neki, mert az erő egy motornál olykor életet ment.
Tehát megnéztünk egy egész jó áron mért Foresightot, ami csak képről volt szép, a valóságban a karosszériarögzítő patentjeinek, bolháinak és csavarjainak tetemes része hiányzott, a variátorában vagy a kuplungjában pedig úgy csörgött néhány alkatrész, hogy még a szarkák is ijedten menekültek, amikor kipróbáltam.
Kati csak ráült a sztenderen, kicsit tétován megfogta a kormányt, majd hazafelé megsúgta – Zsolt, nem gondoltam, hogy egy 250-es robogó ilyen nagy, a Spacy ehhez képest törpe. Hát igen, most kezd rájönni arra, mitől olyan jó a Spacy: kicsi, kezes, erős, ráadásul a többi hasonlóhoz képest baromi nyomatékos is. Nem véletlen, hogy nem akarok másik robogót...
Tehát kisebb robesz kell neki. Két hétvégém ment rá a keresésre. Már a hasznaltauto.hu is elég súlyos, a kepesmotorok.hu-n szinte nyomasztó a kínálat, az aprod.hu pedig végképp agyonvág. Egy ideje az 50-es robogókat is nézem, na annak kapcsán kiszámoltam: egy nap alatt, a 150 ezer forint alatt kategóriában átlagban 400-500 hirdetés kerül fel oda. Szörnyű, követhetetlen.
Dani koreai és olasz robogókat javasolt. Kymcókat mutogattam a Katinak, de mindre kijelentette: nem érdekli, szörnyen néznek ki, de az Aprilia SportCity tetszett neki. Találtam is egy igen szép 200-ast, még forgalomba helyezés előtt (a nagy robik 75 százaléka így szerepel a hirdetésekben, mert behozzák őket külföldről, használják 50-esként, de ha a következő tulaj akarja, a papírokkal már át tudja íratni közvetlenül, átírási illeték nélkül). 215-ért hirdették, úgy számoltam, 300-ból papíros lesz. Felhívtam az eladót, igen, a motor nemrég jött Firenzéből, 2004-es, a műszerfalának a belseje megolvadt a napon, és nem túl szép, de különben szinte makulátlan, alig van benne tizenegynéhány ezer kilométer, a Wekerlén van, jöhetünk.
Próbáld ki, mondtam a Katinak, legalább tudni fogod, hogy egy kistestű 200-as megfelel-e. Oké, bólintott rá, és egy szombat délelőtt a Wekerlén landoltunk.
A tulaj előtolja a robeszt, az ragyog, mint a kacsa segge. Indítjuk, a hangja is szép, nincs leütve, és igen, a műszerfalon alig látszik valami az LCD visszajelzéseiből, az óra alatt hullámos a lemez, az egész tiszta barna. Ebből bizony, kell majd másik. Rángatom, oké, gumik jók, rozsda nincs, azaz van: az első telók fölső része kráteres. Hinnye, nem jó hír, a rossz budapesti utakon biztos felüt majd idáig a teleszkóp, idővel szétszedi majd a szimeringeket. De most száraz minden, pedig a motor nincs különösen letakarítva. Ez mindenesetre alkutétel. Jó jel, hogy a nem túl régi olasz adásvételin szereplő tulaj 1942-es születésű – csak nem hajtotta szét. Hacsak az unokája nem...
Kati bukót húz, lerángatja a motort a sztenderről, kicsit bizonytalanul csavargatja a gázt, majd elhajt. Ne aggódj, tizennégy éve van nagymotoros jogsija, vezette a Kawa 750-esemet, most adtuk el a VFR400-asát, nem lesz baj, ért hozzá – nyugtatom a tulajt, aki ettől tényleg mintha kicsit megnyugodna.
Elég sok idő eltelik, pedig a Kati nem az, aki belefeledkezik a motorozásba, ha a gyerekei az utcán várják, hogy továbbvigye őket a nyomozás kiállításra a Vajdahunyad Várába. Végre feltűnik az utca másik végén, leparkol előttünk, furcsán vihog. Azt hiszem, megvettük a motort, böki végre ki.
Lám, lám, az én kis feleségem, na ő tényleg ért a motorokhoz, tudja, mi a jó, és mi nem. Én is úgy vélem, hogy nagyon csinos, ügyes kis jószág ez, ő meg, íme, pillanatok alatt képes volt eldőnteni. Érdekes azért, hogy ilyen gyorsan kibökte a szándékát, mert amúgy nagyon nehéz belőle pénzt kihúzni, no meg hagyhatott volna nekem egy kis mozgásteret az alkura, ilyen őszinte kijelentés után nehéz lesz érvényesíteni a kráteres teleszkópokkal kapcsolatos engedményt.
Az úgy volt, hogy jött a busz, én behúztam a féket és elestem, magyarázza tovább, és ezen a délelőttön már nemcsak egy Aprilia dőlt el a Wekerlén, hanem egy világ is bennem. Tehát nem a szakértelem diktálta a döntést, hanem az új motor fölötti izgalom... Az eladó nevet, nem túl őszintén, én kacagok, és halkan epe sistereg a torkom mélyén. Kati is kacag, de érzi, hirtelen furcsán felszökött a barométer mutatója.
Végül 200-ért megkaptuk a motort, bár én mondjuk még egy tízessel lejjebb nyomtam volna az árat, mert 25-ből talán meglenne a két telószár. Üsse kavics. A motornak hál'istennek nem lett nagy baja (Katinak meg pláne nem), itt egy kis karc, ott egy kipattant burkolat no meg a jobb oldali fékkar is kissé görbe lett. Azóta az Aprilia le is vizsgázott, sőt, rendszáma is van. 300-ban állt meg, nagyjából, ahogy terveztük.
Hogy milyen? Szerintem vagy 20-at csal az órája felfelé, de ettől még nagyon jó – stabil, erős, jó nagy rajta a hely, a fékjei fenomenálisak, tényleg sokkal ügyesebb, mint a szétlógósodott futóművű Spacy, bár közel nem olyan nyomatékos, jobban vibrál és a rugózása is mint a beton. Én azért maradok a korhadt, mindjárt 28 éves Hondámnál, de a Kati szerintem szeretni fogja az Apriliát – csinos is, könnyű is vezetni, megy, megáll, úgy világít, mint egy kamion. Csak busz ne jöjjön, legalább, amíg megszokják egymást...
Az Aprilia kapcsán azonban rájöttem, hogy a Spacy futóműve ijesztően szétesett az elmúlt években. Muszáj lesz szétszednem és felújítanom, de addig mivel járok? Képzelhetik – egy hónapja megint robogót nézek, eljutottam a Suzuki CS125-ig (már megnéztem a kéket Botonfalván, sajnos nem jó, a motorja szörnyen zörög, pedig különben szép), a Yamaha Belugáig, vagy igazából, az anyagi realitásokat figyelembe véve egy Honda Vocal. Egy olyat egyszer látnom kéne közelről – félek, hogy az a fajta robogó, ami az Árpád hídon felfelé 33-at megy. Mindenesetre kétütemű nem kell, egyszerűen nem érdekel. Semennyire. De asszem, nem lesz ebből semmi, jön a karácsony, jobb lesz, ha reálisan nézem a lehetőségeket, járok majd inkább autóval, amúgy is tele a garázs.