Robogókkal a hegyekbe, ez a rakenroll!

Semmi nem történt a túrán, csak ami szokott. Győrig három részletben tolta a csapat (a Motordoki önmagában képviselt egy egészet), onnan jött a 85-ös út, annak minden kínjával. Építkezés-hegyek, sittszállító dömperek (nehogy kinyisd a plexit egy ilyen mögött, mert 5 baros nyomással nyers hússá homokfújja az arcod), Danit meg előreküldtük, hiszen a 150-es Honda PCX a leglassabb, aztán kiderült, hogy mégsem. Mivel én dolgoztam a legtöbbet a navi felprogramozásán előző este, ezért magamhoz ragadtam a túravezetést, ami a magyar szakaszon annyiból állt – Danikám, Kópházáig húzzad.

És húzta.

 

Ennek következtében a csapat meglehetősen szétszakadozott, mert Dani alatt gyors a kis PCX, s ezzel egészen addig nem lett volna semmi baj, amíg a Piaggio Beverly áldott szivargyújtójából ki nem csúszik a töltő. Pedig hogy örültem előző este, hogy nem kell az akkutól végigvezetnem a nyomorult tápfeszültséget... Így történt, hogy egyszer csak – kicsivel az osztrák határ előtt, amiről meg tudtam, hogy nem sokkal utána valami pici útra le kell kanyarodni – fekete halál következett be a képernyőn. Két kamion kereke között átslisszolva, halált megvető bátorsággal megelőztem a tizennyolc kerekű vasak habjaiban fel-felbukkanó Danit, indexeltem neki jobbra, megértően bólogatott, majd a következő teherautónál megelőzött. Összeszedtem az erőmet, egy román tréleres Transit (mit keres rajta egy angol rendszámos kocsi, Nyugat felé, Magyarországon?) szinuszos imbolygásának messzemenő figyelembevételével, előzetes kalkulációk után egy fondorlatos csavarral előtte termettem. Megint indexeltem, megint megértően bólogatott, ezúttal nem előzött meg.

Csak akkor, amikor a teljes csapat megállására alkalmas, használaton kívüli buszöblöt meg nem találtam, és le nem álltam. Intett, s tovasuhant Ausztria irányában, utána a többiek, még intettek is búcsúzóul. Nem értettem igazán, de lóhalálban, egy szivacs segítségével megpróbáltam masszívan rögzíteni végül a ferde szivargyújtó-stekkert. Képzelhetik, mennyire sikerült. Mire összeszedtem az elektronokat, a többieknek hűlt helye sem maradt. Téptem utánuk, át a határon, át mindenen, egészen az elágazásig, ahol el kellett volna fordulni. Valami W-s hely volt, franc se emlékszik. Küldtem egy sms-t Daninak, hogy majd ha tankol valakinek a pénzén, kérjen számlát, mert a céges lé nálam volt, majd elmentem feltölteni a Beverly-t.

Ekkor hívott Vitya, kiderült, a PCX lendülete annyira elkapta Danit, hogy kis híján derékig fúródott a Mariahilferbe, valahonnan onnan jöttek vissza a tőlem kétfalunyira sebtében megbeszélt találkahelyre. Hurrá, újra együtt a csapat, kiderült, hogy Dani azt hitte, hogy én a többieket akarom bevárni, ő meg a sáv belső feléről látta, hogy ott vannak mögöttünk, ezért hajtott tovább, a többiek pedig, mivel látták, hogy a vezér megy, húztak utána. De így, hogy együtt voltunk megint, magasra hágott a hangulat, a kedvemet az is épp csak kicsit ásta alá, hogy előző este tönkretettem az öt éve hűséges IXS kesztyűmet, mert megpróbáltam kivágni a belét (állandóan kijött már, elengedte a ragasztó), de ott valami szörnyű nejlonos izét találtam. Paff, dobhatom ki, pánikomban bepakoltam a minden ujján lukas, tízéves Imet bőrkesztyűmet és a téli IXS-t. Utóbbiról kiderült később – ideális választás az úthoz.

Döglődő navival, lyukas kesztyűben, vállamig hatoló jeges orkánnal próbáltam vezetni a csapatot. Wiener Neustadt és elkerülője meg ami utána jön – szörnyű volt. Miért hagytam otthon vajon az isteni téli bélést? Mindegy, Vityának óriási ötlete támadt, a hegyek alján átvette a vezetést, s felvitt minket Kalte Kuchlbe, amit ha akarok, sose tudok megtalálni, mindig, mindenféle túrákról véletlenül szoktunk beesni oda. Kalte Kuchl egy óriási motoros találkahely néhány iszonyat jó motoros útvonal csomópontjában, a kaja osztrák mércével olcsó és jó, zabáltunk, felmelegedtünk, rétegeket pakoltunk magunkra, én is elővettem az istencsászár téli IXS kesztyűt, innen jött a csoda.

Szélvédetten, kellemesen átmelegedve, az ezer kanyar birodalma várt bennünket. Aki nem járt még ilyen külföldi motoros túrán, nem tudja elképzelni, milyen jó a tükörsima aszfalt, a százával a gumik alá hentergő kanyarok, a lebegés – leginkább a repüléshez tudnám hasonlítani, csodás élmény, az agy valami egészen különleges üzemmódba kerül. Aztán Mariazell után jött egy pocsék szakasz a Wildalpenstraßén, helyenként olyan rossz volt az aszfalt, mint Budapesten. Ha rossz a csillapítás, nagyon gyenge a villa, a váz, azaz ilyen úton kijön. De a Beverly, mint az isten, úgy hasított, ráadásul akkorát lehetett vele döntögetni, hogy leszakadt a pofám. A motor is igen fickós vagy 120-ig (GPS szerinte 137-et ment, akkor már jóval 150 fölött mutatott), finom a hajtás, szuper a fék. Itt, a hegyen azt is megbocsátottam neki, hogy városi használatra túl kemény a rugózása – túrázásra ilyen kell. Más kérdés, hogy tíz felhasználóból kilenc valószínűleg nemhogy Magyarország, de még a saját megyéje határait se hagyja el egy ilyen járművel. Sebaj, gondoljunk a fura szerzetekre is.

Ja, azt nem is említettem, hogy lekaptam róla a plexit (gondolom, vagy 15-tel kevesebbet bírna), ezzel a vázremegés is megszűnt bukkanókon, az ülés alá és a hátsó dobozba pedig belefért egy fél élet. Elhoztam a gumimatraccal egybeépített hálózsákot a Bálinttól, a számítógépet, egy másfeles üdítőt, pálinkát estére (kösz, Karesz), meleg ruhát, esőruhát, farmert, cipőt, papucsot, kesztyűket, tudomisén még mit. Tiszta Gábor ZsaZsa budoárja. Egyvalamit nem szeretek rajta, ami így, 560 kilométer egy seggen való motorozás után már tényleg zavart: határozott kontúrja miatt az ülés nagyon közel kényszerít a kormányhoz, s a lábaknak sincs sok mozgásszabadság – pár centi előre vagy hátra a trepnin, ennyi. Ja, a fogyasztásom olyan 3,5 körül – az is szuper.

Egyébként a PCX a vártnál sokkal jobban bírja a hegyet, Dani csak hébe-hóba marad le, kanyarokban ragad, mint a technokol, még csak fáradtnak sem tűnik, így, ahogy a szállásunkon a kandallós szobában írjuk épp a posztot. Göbi Burgmanja is jól muzsikál, egyenesekben le is nyom, pedig akkora hájas teste van annak a motornak (amit tovább erősítenek a túlontúl pici kerekek), hogy el se hiszem – képes önerőből mozogni. Na de, erről inkább írjanak a többiek.

Mi most mindjárt megyünk a faluba, én mindenesetre beborítok egy sört, hosszú volt a nap, de az Ennstal-maraton egy fontos szakaszát már magunk mögött tudjuk. A tanulság – egyáltalán nem halálos, sőt, kifejezetten élvezetes még nagyrobogóval is a külföldi hegyeknek indulni. Holnap reggel a veteránversenyen kezdünk, s hiába láttunk valami francia, harmincas évekbeli versenyautót tréleren és egy szembe jövő Jaguar XK150-est, mégsem hiszem el, mi vár ránk.

Dani:
Tizenöt óra robogózás után az embernek már semmihez sincs kedve. Ül csak, örül, hogy működnek a kezei és nem csodálkozik, hogy az arca nem képes emberi mimikára. Teljesen mindegy, hogy ezt a tizenöt órát milyen úton tesszük meg. Amíg autósok vesznek körül, amíg teherautók kerekei surrognak a fülünk mellett, miközben előzni próbálunk, a végeredmény ugyanaz.

Két éve, október végén két egészen kis teljesítményű robogóval elmentünk Triesztbe és megmutattuk, hogy nem csak nagy és drága motorokkal lehet és érdemes túrázni. Nem igaz, amit évtizedekig hittük, hogy minél nagyobb a motor, annál nagyobb a boldogság az úton. Sőt, a motorozás és a robogózás éppen attól jó, hogy nem előre kiszámítható, mikor és mitől érzed majd jól magad, ha egyszer végre úton leszel.

Idén már év eleje óta tervezgettük, hogy újra elhagyjuk a komfortzónánkat Csikóssal, és hamar kiderült az is, hogy ezúttal az osztrák Alpok, és az Ennstal Classic lesz a cél.

Belőlem valahogy nem tudott kikopni a B125 mozgalom lendülete. Még most is azt gondolom, hogy egy nyolc-tizenöt lóerős gép megtestesít valamiféle tökéletes optimumot. Na jó, így utólag azért bevallom, hogy az alsó határhoz közeli Honda Wave 110, a körváltós moped mégsem volt életem legjobb választása. Az már tényleg nagyon kevés a távmotorozáshoz.

Ezért harcoltam egy látványosat múlt héten Zsolttal, amikor elkezdtük összeszedni a motorokat a túránkhoz. Azzal próbáltam nyugtatni a hangulatot, hogy mindenképpen én viszem a leggyengébb motort. Végül nyertem, enyém lett a Honda PCX150. A PCX egészen máshogy viselkedik, mint egy átlagos robogó, például ez az egyik legerősebb a kicsik közül. Manapság nem divat ez a lapos elrendezés, itthon mindenki nagy kerekű robogót akar, mert rövid, viszonylag magas és elég jól bírja a rossz utakat. Ennek ellenére ebből a viszonylag kis kerekű, alacsony gépből adják el a legtöbb példányt.

A PCX nem európai koncepció. Van is rajta néhány szokatlan részlet, mint a króm kormányközép és az egész kaszni arányai. A lényeg nem ez, és nem is a szintén furcsa, nem is kicsi és nem is nagy kerekek, hanem a motor. Rengeteg százhuszonöt köbcenti körüli robogót próbáltam már, de a Honda blokkjait mindig a jónak tartottam.

Ezért is mertem felhajtani vele az autópályára reggel hét után pár perccel egy ezernégyszáz köbcentis Guzzival a hátam mögött. Manapság a motorbejáratás már rég nem olyan komoly dolog, mint húsz éve. Mégis rossz érzéseim voltak, amikor összesen 442 kilométerrel az órájában elkezdtem keményen hajtani.

Hihetetlen finoman jár a motorja, bizalomgerjesztő, hogy indulás után eltűnnek a vibrációk és mivel az úton füldugót is viseltem, egyáltalán semmit nem hallottam abból, ami a teljesen nyers blokkban történt, miközben leakasztott gázzal kerülgettem a kamionokat Budapesttől Győrig autópályán, majd a soproni határátkelőig kétszer egysávos országúton.

Egy tizenöt lőerős robogónak minden nagyon sokat számít. Számít, hogy csak hatvanöt kiló vagyok, számít, hogy egyenes háttal, természetes testhelyzetben gyorsítok-e vagy előre dőlve és persze az is, hogy amikor megérkezem egy lassabb jármű mögé, visszacsukom-e a gázt, vagy mindenáron meg akarom tartani a lendületet. El kell férni mindenhol, nem szabad tétovázni, mert akkor beragadok egy környezetbarát busz mögé. Röviden ez a taktikám.

A PCX eddig remekül vizsgázott. Pár száz kilométerrel az indulás után már a hegyek közt kanyarogtunk. Addigra teljesen leszőrtelenítettem a keskeny gumikat, szépen bemelegedtek és rendesen tapadtak mindenhol. Esőben nem, de abból eddig örvendetesen keveset kaptunk.

A robogó százhat kilométeres tempó körül falnak megy, megfogja az elektronika, pedig volna még tartaléka. Egy nap alatt odáig jutottunk az ismerkedésben, hogy szinte mindenhol egy tempót tudtam menni az elől menet elején vágtázó beverly-s Csikóssal és a Suzuki Burgman 400-at hajtó Sipos úrral.

Büszke vagyok magamra, és eddig a robogóra is. A fenekem viszont nem érzem, a nyereg nemcsak szürke, mint a beton, de körülbelül olyan kemény is. Innen nézve ez az olcsó Honda robogó majdnem sportmotor. Egy sportmotor, amellyel minden kanyarért meg kell küzdened, de csak két és fél liter kell neki százon.

SipiÚr: Eddig jó.
Az előrejelzések szerint mostanra szarrá ázva, nyüszítve kellene egy sarokban dideregnem, átkozva a pillanatot is, amikor igent mondtam erre a túrára. Ehhez képest minimális esővel volt csak dolgunk, amit egyáltalán nem bánok. Reggel verőfényes napsütés ébresztett. Ez persze csúsztatás, a telefonom csörgése zavart fel ötkor, nem örültem, de muszáj volt kikecmeregni az ágyból. Aztán mivel az ablakon kinézve nem borús ég és zuhogó eső fogadott, mi több, tényleg verőfényes volt a napsütés, egész szépen lendületbe jöttem, a hétórás találkozóról csak pár percet késtem, Dani éppen egy végtelen sor végén várta, hogy autópálya-matricát vehessen. Rövid szüttyögés után nekilendültünk, mi voltunk a legelsők, akik elhagytuk a városhatárt.

Dani Hondája a legkisebb, leggyengébb, leglassabb a csapatban, ezért Németh Gergő a nagy Moto Guzzi Californiával és én a Burgman 400-zal az ő, durván százas utazótempóját tartottuk. Ilyenkor derül ki, milyen nagy távolság is a Budapest-Győr.  Óriási könnyebbség, hogy a Burgman csomagtartója tényleg szinte feneketlen, minden cuccomat elnyelte, laptopostul, váltócipőstül, egyéb biszbaszostul. Amikor a kesztyűtartóba még egy másfél literes pillepalack is befért, tényleg csak ingatni tudtam a fejemet.  Nem kellett hátizsákozni, túradobozozni, spaniferrel bajlódni, ez nagy jóság.

A csapat szétszakadása várható volt, valamikor meg kellett történnie. Nagy tragédia nem történt, igaz, vesztettünk egy órát, de kitűnően mulattunk (mi, akik nem egy benzinkúton búslakodtak, illetve nem Zách Danik voltunk, akire a társaság egy emberként mutogatva Mindenértfelelősnek kiáltott ki). Még volt egy kis vita, hogy gyorsabb, de kevésbé izgalmas, vagy hosszabb, de igazi motorozásra való útvonalon menjünk, de hamar győzött az élvezetes hegyi utak iránti vágyunk.

Egy dolgot rontottam el: a tartós-teszt Shox-dzsekinek a bélését a csomagtartóba tettem, ahelyett, hogy már Pesten visszacipzáraztam volna. Így, amíg nem értünk a hegyek közé, csak picit zavart, hogy befúj a szél a hálós részen, de mire a Kalte Kuchlhoz értünk, már rendesen fáztam. Ahogy lekecmeregtem a motorról, azonnal kibányásztam a bélést a nyereg alól, és ismét összenőtt, ami összetartozik. A leves és a meleg ebéd átmelegített, a már rendes kabát meg nem engedett kihűlni. Patent.

Ezután jöttek azok a kanyarok, amikért ezt az útvonalat választottuk. Könnyfakasztóan jó dolog ez, még egy nagytestű robogóval is. Igazából meglepően jó volt, amennyire láttam, Dani is és Csík is vigyorgott, és a nagymotorok tempóját simán tartva, sőt, sokszor meghaladva döntögettünk. Közben a robogók nevetségesen fogyasztottak, a Burgman műszere stabilan négy liter alatti értékre állt be. Volt pár kilométer, amikor csöpögött egy picit az eső, de annyit sem ért a dolog, hogy esőruhába bújjunk. Alapvetően (de legalábbis a korábban beígért zuhogó esőhöz képest mindenképpen) jó időnk volt, igaz, július közepén a 16 fok furcsán hangzik, de inkább ez, mint a bőrig ázás.

A szállásunkat egy kis kóválygással sikerült csak megtalálni, de emiatt sem húzhatjuk a szánkat, egy hercig osztrák kis faluban még kóvályogni is élmény. Ha valami beárnyékolja az esténket, az az elmaradt vacsora. A társaság nagyobbik részének volt elég esze, és lement a faluba enni, de mi, a hülyék, itt maradtunk posztot írni. Most persze kopog a szemünk, minden humorunk oda, a szoba minden sarkából egymásra morgó, elcsigázott alakok sziluettje sejlik fel a kandallóban pattogó tűz fényénél. Remélem a reggeli, meg az alvás majd segít. Csak még azt nem tudom, honnan lesz reggelink, ez ugyanis nem egy hotel, nekünk kellett volna gondoskodni kajáról, de este tízkor egy bármilyen hercig kis osztrák faluban sincs nyitva bolt…