Kipróbáltam a jégen GSX-R-ezést

2016.03.03. 06:13
10 hozzászólás

Pár telet már végigmotoroztam, így kikristályosodott, nem szeretek sem hóban, sem mínuszokban motorozni. Pedig az igazi férfi nyilván nem fázik pólóban, és a legdurvább csípős paprika sem kottyan meg neki, de hát ez a minimum ahhoz, hogy ne buzuljon be valaki egy GSX-R750 nyergében, ha egy behavazott, jeges szerpentinre ér.

Még amikor csak tervezgettük a tátrai túrát a Bálnával, Pista már akkor fűtött, hogy mennem kell, mert a sípályán dolgozik egy srác, aki egy szöges gumis GSX-R-rel szokta állva hagyni a motoros szánokat. Feszes tempójú, izgalmas oknyomozó riportot vizionáltam, előre elképzeltem, hogy először trükkös kérdésekkel összezavarom a motor tulajdonosát, aki végül őszintén vall a motivációról, majd hegyoldalban kicsit hergelem a GSX-R-t, és az majd meghozza a katarzist.

Ez a terv a helyszínen nagyjából az első másodpercben elvérzett, ugyanis Vladóval - a motor tulajdonosával - nem várt kommunikációs gátba botlottunk, amit ő folyamatos szlovák beszéddel, én meg magyar és angol szavak szlovákosításával próbáltam áthidalni.

Pista áldozatos tolmácsolásával annyit sikerült megtudni, hogy a 2004-es GSX-R már megvan neki egy ideje, és sokáig rendeltetésszerűen használta, amíg egyszer csak a téliesítés mellett nem döntött. Ez másoknál nagyobb plexit, fűthető markolatot, Tucano lábtakarót szokott jelenteni, Vlado viszont nem ilyen típusú srác. Ő a tüzépre ment, ahonnan 4000 darab önmetsző csavarral tért haza, majd három napon keresztül járt a behajtó. Amikor ehhez a ponthoz ért a történetben, rámutatott a hüvelyk- és mutatóujja közötti részre, és mondta, hogy a végére ott belilult a keze, de teljesen megérte. 

A végeredmény egészen félelmetes: az első kerékből 1500, a hátsóból 2500 tüske mered kifelé, valószínűleg azért éppen ennyi, mert több nem fért bele. Mély hóban egyébként nem igazán jó, mert egyből eltömődik, ahhoz pedig hogy kidobja a beletömörödött havat, el nem merem képzelni, mekkora tempót kéne menni. Csúszós, latyakos úton sem igazi, aszfalton pedig egyenesen rettenetes - jégen elmegy, de a keményre letaposott hó az, amiben otthonosan érzi magát egy ilyen kerék. Ezen a videón ideális körülmények között Vladó például olyan 110-ig tépi neki.

Mielőtt bárki dühödten kommentelne, hogy havasi csapatós gépet miért nem enduróból vagy supermotóból épített, gyorsan meg is adom a választ: mert ez volt otthon. Egészen biztos vagyok benne, hogy ha Harley-Davidson Ultra Classic Electra Glide-ja lett volna, akkor azt szögelte volna fel.

Az ilyen jellegű huligánkodásra a K4-es GSX-R750 bizonyos szempontból sok, másból pedig kevés. A majdnem 13000-nél jelentkező 145 lóerő egyértelműen sok - 450-es krosszmotorok fele ennyit sem tudnak, bárki bármit állít. Az ehhez tartozó 163 kilós száraz tömeg szintén sok, ez folyadékokkal teletöltve simán 180-190 kiló, ami viszont pontosan 70-80 kilóval több, mint amit ilyesmire ideálisnak tartanék. Ehhez pedig még jön egy meredek villaszög, rövid utánfutás és a sportmotorokhoz illő minimális kormányelfordítási-szög - az előbbiektől a motor viselkedése hirtelen lesz, az utóbbival pedig csak nagyon korlátozott mértékig lehet utána menni az oldalra kitörő hátsó keréknek.

És ez még csak az elmélet, a gyakorlat még kevesebb jót tartogat. Egyrészt a motoron nem volt semmi védelem, vagyis se bukócső, se bukógomba, tehát ha elesek, akkor az jó eséllyel annyi volt, egy ilyen programnál pedig nagyjából borítékolható a bukta. Másrészt miután egy percen keresztül sehogyan sem sikerült beindítanom, Vlado meg is jegyezte, hogy hát igen, a motor látott már egyet és mást. Ez ebben az összefüggésben nagyjából azt jelentette, hogy a kuplung eléggé kivan, és a kart be kell húzni a markolat alá, hogy a mikrokapcsoló behúzottnak érzékelje.

Ezt leszámítva könnyen életre kelt, a négyhengeres blokk amúgy is kimondottan tartós - nyélgázas kínzásra és hosszú egykerekezésekhez tervezték, nem csoda, hogy rosszindulatú elhanyagolás és direkt hozzá nem értés nélkül nagyjából lehetetlen agyonütni. Óvatosan indulnék, egyből le is fulladok - mindenki így járt, aki még nem ismerte a megviselt kuplungot, a sok egykerekezéstől és huligánkodástól valószínűleg beverődött a kosár.

A rendszám sorsát is egy agresszív manőver pecsételte meg, azt ugyanis Vlado esztétikai és bírságoptimalizálási okokból behajtogatta az idom alá, aztán valami sípályás veretésnél felvette kerékre, a plakettet pedig durva fésűvé darálta a hátsó kerék 2500 tüskéje. Azóta nem is kapkodott a pótlás után, a sípályákon ugyanis jellemzően kevés a közlekedési rendőr.

Ha sikerül a szöges GSX-R-rel elindulni, onnantól már csak pszichológia az egész, tehát el kell hinni, hogy hiába látja a szem a jeget, nem lesz belőle baj, fognak azok a tüskék. Meggyőződésem, hogy a száraz aszfalton motorozás is nagyrészt fejben dől el, felül kell írni a fülünkben lévő egyensúlyi szerv jelét, ami legfeljebb olyan 20 fokos dőlést hagy jóvá. Aminek több mint duplája az, ahol már egy kis tornázással elkezd leérni a térd. Tehát ahogyan száraz aszfalton is frissíteni kell az agy túlélő-szoftverét, ugyanígy jégen is szükség lett volna hasonlóra.

Általában nem hiszek a határok felülről történő keresésében, ezért óvatosan, lentről építkező stílusban kezdtem el motorozást, és nagyjából ugyanott is hagytam abba, amikor két megfordulásból kétszer elakadtam - egyszer az útszéli hófalba ágyazódott be az első kerék, másodjára pedig szerpentin alján lévő parkolóban süllyedt el a latyakosban a hátsó. A kettő között pedig igen változatos volt az útfelszín, a hideg nyálka, a vizes aszfalt és a jég különböző kombinációi követték egymást. Az egyes gyorsan lepörgött - a tempó nem volt nagy, a hátsó forgott el annyit, dühödt nyelezést pedig kettesből kezdve hirtelen túl nagy lett a sebesség, én pedig egyszerre féltettem a motort és a saját irhámat ahhoz, hogy sokáig kísértsem a sorsot.

A fék viszont zseniálisan működött, a hátsót persze el kellett felejteni, ami csúszós közegben megint nem magától értetődő gesztus, de tényleg nagyon pontosan és magabiztosan megállt a GSX-R. Két próbálkozás után viszont már egy porcikám sem kívánta a lefagyott szerpentin üveghanggal megtöltését. Szép és érdekes hobbi ez, sőt, azt is éreztem, hogy az időt rászánva azért meg lehetne ezt tanulni annyira, hogy akár élvezni is tudjam. Ugyanakkor be kellett látnom, hogy hiába népszerűek a különböző befagyott tavas, meg sportmotorral terepezős videók, az egész sokkal több elhivatottságot követel, mint amennyit egy normális ember ilyesmire szánna. Körülbelül akkora hülyeség, mint bálna Mercivel hóban driftelni. Ja, várjunk...