Túl vagyunk az út felén, most már nagyjából látszik, mit kellett volna másképp csinálni, mi jó úgy, ahogy van. Nagy meglepetések nem értek. Minden, amit máshogy kellett volna csinálni, azt tudtuk az út előtt is, de se kedvünk, sem időnk nem volt vele foglalkozni.
A motor két személyre tökéletes, nem nagyon tudnék ideálisabb választást elképzelni, de sokkal ideálisabb lett volna két kisebb géppel, külön jönni. Ez nem így történt, mert ez volt itthon, másrészt még mindig sokkal olcsóbb ketten egy motorral, mint kettővel.
Leszámítva, hogy a motor 18 éves, és taknyoltunk vele, amiből kifolyólag lett pár apró probléma, teljesen megbízható. A tehenet csak álló helyzetben szar mozgatni, de akkor nagyon, viszont amint megindul, pont azt adja, mit várok tőle – még így is, hogy több mint 90 ezer kilométer van az órában.
Nem véletlen, hogy a marketinganyagokban hatalmas, rendesen megtermett férfiakkal van fotózva a gép. A valóságban inkább nagydarab, hízó ötvenesek veszik ezt a típust. Ők is simán elmozgatják, de az ilyen átlagosan sportszerűtlen testalkatú csávók, mint én, megszenvednek, amikor lábujjhegyen kell kitolatni a földúton. Szerencsére a csajom ilyenkor mindig megalázó módon hátulról tudja húzni, amit az értő közönség lelkesen fogad.
A futómű két személlyel és csomagokkal kicsit puha, amitől kanyarokban néha alulkormányzott, de vállalható, egyáltalán nem vészes. Én végül sima utcai gumikkal jöttem, mert ez volt rajta, de jók az utak, és nagy endúrózást ketten úgysem tudunk rendezni. Ez be is vált. Metzeler Tourance gumikat használok, már túl vannak 10.000 kilométeren. Ennek kb. 25-30%-a földút, murva vagy más terep volt. A hátsón még kb. 50% van, az első meglepő módon sokkal kopottabb, de hazáig kibírja. Murván elmegy, sárban halál, homokban vállalhatatlan, aszfalton viszont verhetetlen.
A gyors javítás után Beni Mellaban nagyon boldogok voltunk, hogy nem kellett elmenni Marrakechig és folytattuk az utunkat az eredeti terv szerint, Imilchil felé. Határozott oka nem volt, hogy miért pont oda, leginkább azért, mert arra szép a táj és útba esik a Közép-Atlasz és a Magas-Atlasz határán. Imilchil egy nagyon szimpi kis falu, félig berber közösséggel. Elképesztően olcsón laktunk egy nagyon kellemes hangulatú koszfészekben. Egy éjszakát töltöttünk itt is, mentünk tovább Todra Gorges felé.
Todra Gorges egy elég izgalmas kanyon. Laza fél napos út után érkeztünk meg, a vörös sziklák alján egyszercsak megjelentek a pálmafák és a zöld. A holdbéli és a trópusi táj metszéspontjában a legjobb ívű kanyarok között próbáltunk meg tépni, de folyamatosan meg kellett állnunk nézelődni vagy fotózni. Elkövettük azt a hatalmas hibát, hogy nem a kanyonban szálltunk meg, hanem az onnan kb. 25 kilométerre levő városban, Tinghirben.
Tinghir egy unalmas bányászváros, és mint a bányászvárosok általában egyáltalán semmi szépet nem tudnak felmutatni. A kanyon és a város között van egy hatalmas elhagyatott Berber település a hegyoldalban. Az elég jól néz ki. Lent pálma, középen Owen bácsi és Beru néni lakópark, felette sziklák és az ég.
Tinghirben becsekkoltunk egy másik lepukkant olcsó hotelba, és a csajom lassan elkezdett szarul lenni. Először csak a hasa fájt, majd a klasszikus hasfájás-hányás-fosás szentháromság felé fordult az érdeklődési köre, amit lassan elképesztő szar közérzettel megfűszerezve sikerült kevésbé spirituális, klasszikus betegséggé formálnia.
Betegnek lenni soha nem jó, de ha mindezt egy nagyon lehangoló város, lehangoló hotelszobájában teszed, aminek ablaka a taxi- és buszpályaudvarra néz, ahol folyamatosan autók és buszok indulnak meg emberek üvöltöznek, és elviselhetetlenül meleg van, egyáltalán nem felemelő érzés. Nem először történik velünk ilyen, és valószínűleg nem is utoljára, ezért a szokásos forgatókönyv szerint jártunk el. Amíg a csajom valamit ürített vagy izzadt, szarul volt és bizonygatta, hogy jól van, én próbáltam egy rendes szállást keresni. Tinghirben nem találtam, csak a következő tervezett úticélunknál, Ouarzazate-ban. Általában izgalmas szállásokra vadászunk, de ez most vis major helyzet volt, és a bookingon a helyi Ibis hotel fénye úgy sugározta magából a gyógyulás felé vezető utat, mint a McDonald's gótikus arany boltívei a tiszta mosdó és wc papír használat lehetőségét egy hosszú út után.
Az egyetlen gond az volt, hogy a beteg az ájulás szélén volt a hotel viszont 200 kilométerrel arrébb. Nem nagyon volt más megoldás, reggel motorra pattantunk, mondtam Lillának, ha úgy érzi leesne, még előtte szóljon. Húztam a gázt, ahogy csak bírtam. Elég szar érzés tépni, mint az állat, miközben érzed, hogy a csajod a hátadnak dől és annyi ereje sincs, hogy kapaszkodjon. Csak egyszer kellett megállni rosszullét miatt, a GPS szerint 3 órás utat sikerült szűk két óra alatt abszolválnunk. Szerencsére nem hegyi szerpentineken kellett mennünk, hanem semmibe vesző hosszú egyeneseken.
Ouarzazateban megálltunk a hotel parkolójában, és bementem szobát intézi. Pont olyan volt, mint bármelyik Ibis hotel a világ bármely pontján, de a recepciós azt mondta, hogy a szoba nem két éjszakára 80 dollár, hanem éjszakánként.
Mondtam neki, hogy a bookingon a fele, mire mondta, hogy igen ez igaz. Erre a recepción állva a telefonomon befoglaltam a szobát féláron, majd utána rögtön úgy éreztük magunkat, mintha megérkeztünk volna szülni a Telki Magánkórházba. Valaki azért mondja meg, hogy mi értelme van az ilyen árszabásnak.
Lassan minden rendeződni látszott, nő a tiszta, csendes szobában lassan gyógyult, én pedig kerestem egy autóelektromossági szakembert, hogy legyen fény és duda a motoron. Megint megtaláltam a helyi autószerelők utcáját, és helyrehozták a kapcsolóban szétjött forrasztást. Sokáig azt hittük, hogy minden ok, de aztán rájöttünk, hogy most hátsó és féklámpa nélkül járunk.
Helyre állt a világ rendje, ahogy nagysikerű sláger is fogalmaz “apa kocsit hajt, anya otthon főz”.
Másnap mindenki megint jobban teljesített, akárcsak otthagyott kis hazánk gazdasága, ezért el is mentünk megnézni a közelben található, elhagyatott berber várost, Ait Ben Haddout, és szintén a közelben található, de sajnos pont a másik irányban lelhető oázist, ami Oasis de Fint néven fut. Mind a két kirándulás elég izgi volt, ezen felül Ouarzazate még egy látványossággal szolgál a kíváncsi turistának, itt dobog a marokkói filmgyártás szívcsakrája, és itt található pár filmstúdió. Mivel elég sok filmstúdióban volt szerencsém megfordulni, úgy döntöttünk, hogy ezt a programot kihagyjuk és másnap megint rámarkoltunk a gázkarra, hogy elérjük Imlil-t.
Előtte este még megnéztük, hogyan hasít marokkóban a Tinder. Nem voltak sokan regisztrálva, tíz nőből nyolc Fatima volt, és profilkép helyett leginkább naplementék vagy egyéb elgondolkodtató alkotások feltöltve. A férfiak viszont kivétel nélkül mind sportautókkal vagy motorokkal pózoltak.
Imlil a Magas-Atlaszban található falu, és elég izgalmas környezetben rejtőzik. Ide leginkább kirándulni jönnek az emberek. Mi is ezt terveztük, de annál sokkal lustábbak vagyunk, hogy a lábunkat koptassuk, ezért motorral terveztük bejárni a környéket, de a hátsó fék megint elfosta magát, aztán hirtelen megjavult, és az egész elmebaj kezdődött előröl. Megint szétkaptam meg összeraktam, és nem találtam semmit, de annyi kiderült, hogy a zárnak a kis műanyag füle, ami az ülést tartja a motoron, megint eltört, de most minden kis darabja elveszett. Enélkül még lehet utazni, de az ülés alatt vannak a szerszámok, plusz itt tartok 100 dollár dugipénzt és egy hitelkártyát, így viszont egy nyitott széf lett a motor.
Sokáig gondolkoztunk a megoldáson, míg végül elkezdtünk kólás kupakokat keresni a földön, hogy majd abból gyártok valamit. Éppen a járda menti kavicsokat túrtuk, amikor találtam egy rozsdás, lyukas fémdarabot, ami tökéletesen méretre volt vágva, mintha nekem tervezték volna, German Enginiering fuck off, előtört belőlem a magyar gógyi, és a marokkói kisipar szerelemgyerekével karöltve újraterveztem a rendszert. A hétvégi barkácsmester 2. számú legjobb barátjával, a kétkomponenses ragasztóval pikk-pakk megoldottuk a problémát. Konkrétan jobb lett, mint újkorában.
A nagy kirándulás ezúttal elmaradt, de nem bántuk, mert tudtuk, másnap Marokkó legjobb kanyarjai állják majd utunkat Tarudant felé.
Négy órát döntögettük a motort a tűző napsütésben, és az orrom sokadszorra olyan vörösre égett, mint az Egyszer volt, hol nem volt... az Ember című francia rajzfilmből a gonosz karakternek. Tarudantban nem sok minden volt nyitva, mert ünnepek voltak, és egy turistát sem láttunk, de egyszercsak lefékezett mellettünk egy öreg összefestet Afrika Twin, és bemutatkozott a gazdája, Mathew, aki egyedül motorozgat Marokkóban.
Este be is ültünk együtt vacsorázni. Mathew mérnök, a Triumphnál dolgozott. Konkrétan ő tervezte a most debütált Tiger Explorer hátsó fékrendszerét. Kérdeztem, miért nem Triumph-fal jár akkor, de mondta, hogy azok szarok, soha nem járna Triumph-fal.
Két és fél hónapja indult Londonból Indiába, de valamiért Marokkóban kötött ki. Lehet, hogy remek mérnök, de a földrajzhoz nem nagyon ért. Érzékeny búcsút vettünk egymástól, mi másnap elindultunk a sivatag szélére megnézni a híres kék sziklákat. Ezzel be is fejeztük a hegyekben motorozást, elindultunk az Óceán felé.
A motorosdzseki jelesre vizsgázott! Egy Macna kabátot vettem, mert ez volt a legcivilebb kinézetű, és elég jónak tűnt. Amikor estünk, pont nem volt rajtam, így a vállam, a könyököm és az alkarom alól kellett kipiszkálni a kavicsokat, pont onnan, ahol egyébként a protektorok vannak a kabátban, tehát biztos hasznos lett volna. Így legalább nem szakadt el ez a drága termék, én meg végre megint úgy néztem ki, mint gyermekkoromban nyaralás közben. Hőségben elviselhetetlen mint minden kabát, de melegben még használható. Egy argentin motoros mutatott egy trükköt: mielőtt felveszem vizezzem be belül, és nyissam ki a szellőzőket, ettől olyan lesz mint egy légkondi. Ez így nem teljesen igaz, de féligazságnak korrekt. Van egy kivehető, meleg tollbélése. Még nem próbáltam, de biztos meleg. Esőbe már mentem vele, nem áztam bőrig, de a motordzseki nem esőkabát.
Mindenki mindig hüledezik, hogy nyitott bukót használok. Én nem bírom elviselni a zárt bukót, idegesít, hogy nem lehet belőle jól látni, és az is zavar, ha nem érzem a szelet az arcomon. Harminc éve nyitott bukóval tolom, ez már így marad. Most próbáltam pár crossover bukót, azok elég használhatónak tűntek, ha váltok, biztos crossover lesz. Addig a Highway1 márkájú kínai bili mállik a fejemen.
A füldugó a legjobb dolog, amit az elmúlt egy éveben kipróbáltam a motorozáshoz. Vettem is profi motoros füldugót. Zongorázni lehet a különbséget egy hosszabb napon. Az egyetlen dolog, amit felhoznék az eldobható vs. állandó vitában, hogy iszonyú gusztustalan egy fülzsírtól besárgult fehér kupakot őrizgetni, és füldugóban nem lehet zenét hallgatni, ami hosszabb úton alap.
Az biztos, hogy puha csomagokkal jobb motorozni, mint kemény kofferokkal, a kemény táska viszont érzésre biztonságosabbnak tűnik. Mikor a 40 ezer forintos ABUS lakatomba beletörtem a kulcsot a zársegélyes arc kb. 6 másodperc alatt nyitotta ki, ezért nem gondolom, hogy a koffer zárja bármilyen komoly szándékú szakembert megállít, plusz a puha táskát is lehet zárni, puha táska alá viszont nem szorul be a lábad. A műanyag koffer szintén bevált. Sokszor rádőlt már a motor, de nem lett semmi baja, eséskor mindenféle köveken csúszott, és előtte jól földhöz csapódott, de csak karcolások lettek rajta. A puha vagy kemény motorostáska vitát még mindig nem tudtam magamban eldönteni.
