A halhatatlan bányaló

Honda NF100R Wave 100

2017.01.25. 06:35
19 hozzászólás

Pálnik Csaba barátom dél-kelet-ázsiai útján időt fordított a helyi közlekedés tanulmányozására, és kipróbálta az ottani Suzuki Swiftet, a Honda NF100R-t, azaz a Wave 100-at. Fogadjátok szeretettel beszámolóját. 

Úgy hozta az élet, hogy családi szálak kötnek Thaiföldre. Ez az első alkalom, hogy ide utaztunk, és tudtam, olyasmiben lesz részem, amiről eddig álmodni sem mertem. London-Dubai-Bangkok, kétszer hat óra repülőút, és két óra szünet után végre ázsiai betont érintett a direkt erre a célra vásárolt papucsom. Kifejezetten utálom a papucsot, de a meleg, és mivel napi ötven le- és felvétel miatt – mert a házba csak mezítláb megyünk be – végül megtörtem. A 29 fokos thai tél meglepett, és ez az éjszakai hőmérséklet, nappal 30-32 fok van. Egyébként január-február a legjobb időpont idelátogatni. Az esős évszak elmúlt, az igazi meleg pedig márciusig nem fenyeget.

Az autóbérlés viszontagságain túljutva belevetettük magunkat a bangkoki éjszakába. Legalábbis a vezetés részébe – itteni családom jó négy órára lakik a fővarostól, béreltünk egy szobát félúton, hogy emberi időben tudjunk másnap megérkezni. A nap reggel hatkor kel, és este hatkor nyugszik évszaktól függetlenül, ami falun azt jelenti, hogy el is vonulnak aludni. A közlekedés az angol mintát követi, mármint ami a haladási irányt illeti. Legalábbis legtöbbször.

A morál az teljesen más lapra tartozik. Akármi jöhet akármikor, és bármilyen irányból. És jön is! A közlekedési lámpák annyit jelentenek, hogy baleset esetén kinek volt igaza. Ha túl hosszú a piros, vagy csak türelmetlen a sofőr, simán elindul a közepén. Van, hogy rendőr próbálja irányítani a forgalmat a működő lámpa alatt, amihez folyamatosan hadonászik és kiabál – a jeleket sem én, sem a helyiek nem értik, szóval elég fura szituációk alakulnak ki. Itt a legtöbb embernek nincs jogsija, biztosítása, és a műszaki sem kötelező. Itteni családtagom teherautó-vezetésből él, 20 éves, természetesen jogsi nélkül. Legutóbb megbüntették 200 bath-ra, fizetett, és vezetett tovább. Elég mérges volt, mert ez félnapi fizetése.

Kissé hosszúra nyúlt a bevezető, de szükséges kicsit bemutatni a közeget, ahol a tesztmotorom tengeti mindennapjait. A thai emberek nagyon kedvesek, segítőkészek, és azt a kicsit, amijük van, szívesen megosztják. Főleg itt falun. Elindultam sétálni egyet a faluban, ami körülbelül két kilométer hosszú főutcából áll, két sor házzal. Emberünk – családtag – megállt mögöttem a motorral, leszállt, meghajolt, és hazaballagott. Nem volt nehéz kitalálni, enyém a gép a délutánra.

A kinézetről lehetne vitatkozni, valahol a randa és az ocsmány határán mozog. Nem mintha számítana, ez célszerszám. Ergonómiája meglepően jó, 185 centimmel jól elférek rajta, nem túl kényelmes, de szaladgálósnak teljesen oké. Az indítás berúgókarral történik, elsőre életre kel az apró, 100 köbcentis négyütemű motor. Halk pufogással jelzi, hogy bizony halhatatlan! Nem úgy, mint a motor többi része.

Kuplungkar nincs, egyesbe tapos és gázt neki! Azt hittem. Az első meglepetés itt jött, ugyanis klasszikus körváltós, az egyes itt felfele van. Az üres pedig az egyes fölött – vagy a kettes és a hármas között, szerencsétől függően. Bármelyik fokozatban elindul, legfeljebb lassabban. Van fokozat-visszajelző a tejesre mattult plexi alatt, de össze-vissza mutat mindent, nem nagy segítség. Az egyes igazából ürest jelentett, a kettes az ürest, a hármas a kettest, a négyes megint ürest és így tovább. Érezni kell, nincs mese.

A motorozás így jobban hasonlít túlélőtúrára, mint szabadidős tevékenységre. A kormánycsapágy gyászosan kikopva, hátsó fék egyáltalán nincs, az elsőből pedig elfogytak a betétek. Teljesen. Menetteljesítményről nem tudok írni, mert nincs. Nem tudom, hány lóerő lehetett valamikor, most érzésre egy közepes horgász-Simson simán lelépi. Láttam ilyenből 110-est meg 125-öst is, azok virgonc 100-120-at simán mennek, többnyire a leállósávban előzve. A világítás csak néha-néha, az irányjelzők viszont működnek a törött bura ellenére is. Mondjuk ezeket errefelé nem használják.

Az első telók még tartják magukat, a hátsók egy emberrel éppen hogy, utassal már istenkísértés. Ezek igazi mindenesek, az egész család utazását szolgálják. Annyian utaznak rajtuk, ahányan elférnek, apró emberek, legtöbbször három személy simán elközlekedik velük. Az idősebbek, vagy kényelmesebbek ugyanezt a robogót házi gyártású oldalkocsival használják. Vagy utánfutóval. Kinek-kinek szükségletei és lehetőségei szerint.

Ha véletlenül elromlana, csak begurulnak a szerelőhöz, egy közepes méretű faluban minden utcában van legalább egy éjjel-nappali szerviz, ahol két sör mellett talpra állítják a gépet. Típust, márkát lehet választani, lényegi különbség nincs köztük sem műszakilag, sem kinézetben. A tuning egy nyitott kipuffal kezdődik, és a színre eloxált szelepsapkánál és az egyedi rendszámtartónál végződik.

Ez a példány 4 éve nem látott karbantartást, már nagyon ráférne. De a csodával határos módon még mindig működik. Üzemanyagot nem sokat kér, amit mellesleg rumos üvegben, literenként lehet a helyi boltban kapni. Az üveg visszaváltós.

Lehet szidni, nem egy nagy durranás, még úgy sem, hogy ez a példány a ridegtartás miatt ennyire gyászos, de a jobbak sem sokkal jobbak. Viszont nem lehet tőle elvitatni, hogy ezek a valamik tették kerékre Ázsia, de legalábbis Thaiföld lakosságának túlnyomó többséget, olcsó, megbízható transzportot lehetővé téve.