Beszéljetek le az öreg Ducatiról!

Felszálljak-e a megbízhatatlanmotor-hullámvasútra?

2017.02.04. 09:57

Vonzódásom a Ducatikhoz nem új keletű. Ráadásul ez valami egész mély ügy, hasonló a Bajorország alatt lapuló ősvulkánhoz, amiről nem tudjuk, hogy kitör-e, amíg lesz emberiség a Földön, de ha kitör, fél Európa eltűnik a térképről. Ez nem az általános vonzódásom a motorokhoz, mert ott van egy elég tisztességes skálám, külön az ős-, külön a régi és külön az új motoroknak, s a legtöbb gépet el tudom helyezni az egyenesen. Sőt, ha kell, még a kategóriák között is tudok keresztbe szorozni.

A Ducati viszont belülről akar felböffenni, a gyomrom legmélyéről, néha úgy érzem, ha lenne egy Ducatim, mindent, de mindent eladnék, annyira nem is lenne szükségem másra. És mindenkinél, de mindenkinél boldogabb lennék, örökre. Aztán, mint minden légvár, ez is hamar kipukkadna, nyilván, de egyszerűen nem tudom úgy kipukkasztani, hogy nem élem meg. Az a jó a Ducati-mániámban, hogy ha ki is durranna, Bajorországgal és fél Európával ellentétben én nem tűnnék el a Föld felszínéről. Tehát csak nekem óriási durranás, más csak egy halk, kis pukkanásnak érezné a beégésemet. Akkor mehet?

Sajnos az eszem azt mondja: tilos. Éppen az az eszem mondja, hogy tilos, amelyik tavaly engedte, sőt rábeszélt, hogy vegyek egy 27 éves bokszermotoros Alfa Romeót. Az az eszem mondja, hogy tilos, amelyik minden idegesség nélkül nyelte be, hogy tavaly nyáron Szicília felé, 500 kilométerre Budapesttől lerohadtunk egy 600 kilós, 50 éves, nyomorék OLASZ lélekvesztővel – családostól. Nem szoktam hát megrettenni a szar járművektől, szereléstől, kellemetlenségektől, de ettől bevallom, félek.

Egyrészt mert motor, márpedig motorral lerohadni, pláne távol otthontól sokkal pocsékabb, mint autóval. Nem tudod lezárni rendesen, egy út szélén otthagyott gépről elég hamar hiányozni kezd ezmegaz, három markos legény pedig egy pillanat alatt felhajítja a platóra és eltűnik vele, illa-berek, nádak-erek, így. Aztán tegyük hozzá azt a mennyei élményt, amikor teljes málhával, full protektoros ruhában, motoroscsizmában, hátadra gumipókozott sisakkal stoppolsz a tűző harminc fokban az út szélén – toldd ezt még egy kis zaftos örömmel, ha veled van a csajod is, és mondjuk, szakad is az eső. Ez a fizetség azért a plusz élményért, amit egy motor amúgy nyújtani tud a Dolomitok kanyarjaiban az autótehénhez képest. Higgyétek el – ha egyszer rákaptok, nehezen ereszt az élmény.

De a Ducati igazából nem is mint motor fog meg, hanem mint jelenség. Elpusztulok a hangjától, az egyetlen motor, aminek elnézem, ha kifurkálják a kipufogóját, s tudom, hogy kivagyi csávók sokszor megreszelgetik a kuplungkosarát, hogy hangosabban csörömpöljön a pirosnál, de még ez a tulokság is tetszik valahol. Még valahol a lelkem mélyén azt is elfogadom, hogy kenős tömítéssel van összerakva a motorja, ami az esetek nagy részében már a gyárban sem sikerült valami jól, hogy húszezrenként vagy kétévente vezérműszíjat kell rajta cserélni, hogy eszi a gumikat, és tervezésekor elfelejtették, hogy még egy motornak sem árt, ha legalább egy kicsit el lehet fordítani a kormányát az egyenesből. Ez nem motor, ez inkább egy profi színpadi szereplés, és ugyanúgy, ahogy én lent ülök a nézőtéren, Alföldi Róbert meg ott fent tekeri ki a valóságot a sarkaiból a fényben, nekem Ducati és motorosa egy másik dimenzióban létezik, amibe valamilyen furcsa képességből fakadóan átlátunk, mi, halandók, a nézőtérről. Nyilván nincs így, de vannak rózsaszín foltok az agyamban, amit egyszerűen nem fújt még szét az élet. És röhögök miattuk magamon is, pláne, ha belegondolok, hogy pár százezer forint elköltése után én lehetnék Alföldi Róbert ezeken a deszkákon. Csak sajnos belőlem jó eséllyel hiányzik hozzá a tehetség és a tudás, tehát előre sejtem - szánalmas lenne a produkcióm.

Imádom a gép szerkezetét is, azt a lehetetlen szögben álló két hengert, a szíjas hajtású kényszervezérlést á la Taglioni, a Trellis-vázat, a kretén fejidomokat – a mindent. Ez a motorfajta a járműgépészet legszebb vívmányainak a csillogó, ordító múzeuma, nincs hozzá hasonló. Legjobban pedig valamennyi közül a vödör elejű, minivizor-fényszórós, nyolcvanas évek végi, kilencvenes évek közepi szörnyetegeket szeretem, tudják, a Cagiva-korszak első saját terméseit. Ezek pedig elég pocsék motorok hírében állnak, pláne az 1991 előttiek, amikor még nem Showa, hanem Marzocchi volt a villa, két Keihin helyett még egy szem kéttorkú Weber-karburátor keverte a naftát, s még békebeli olasz elektronikákkal gyúlt szikrára a gyertya végén a keverék. Paso, 750 SS, 900 SS – ezek a korszak tipikus szülöttei.

Az agyatlan énem tehát igazából egy 1991 utáni, már kicsit gatyába rázott 900 SS-re vágyik, de rettenetesen. Minden relatív ugyanis: miközben a fehér cérnakesztűs, osztrigaevő modern motorosok sikítva menekülnek a modern Ducatiktól, mondván, azok megbízhatatlanok, nem fordulnak, s úgy csöpög belőlük minden, mint egy második napos influenzás betegből, addig azok, akik régi Ducatikon edződtek, azt mondják – az 1988-91-es Duke-ok (nem, Csikós nem a KTM Duke-ra gondol, hanem angolosan becézi a Ducatit - Zombi) után felfoghatatlan ugrás volt a japán cuccokkal kistafírozott, megbízható 1991-es széria. Aztán persze vannak még régebbi ducatisok, akik meg épp azt mondják, hogy az 1988-as sorozat is már egy csoda volt a korábbi, Pantah-szériás, meg pláne a királytengelyes gépekhez képest, s ebből kiderül – minden relatív. És valahogy azokkal a régi Ducatikkal is motoroztak azok a jót hírből sem ismerő ősemberek, nem?

Pedig igazából, a legbelső hang azt mondja: egy 1978-környéki, Mad Max-elejű, nyúlánk, fényes blokkos, királytengelyes 900 SS lenne az igazi – legalábbis megjelenésre. Csakhogy olyanból találtam 45 ezer euróért is, és a rosszabbak sem sokkal olcsóbbak. Pocsékot drágán!

Annak ellenére vágyom ilyen motorra, hogy közben a motoros énem gyűlöli a fekvős-hasalós pozíciót, gyűlöli a nehéz kuplungot, gyűlöli a hosszú egyest, gyűlöli a pontatlan váltót és gyűlöli a kényelmetlen és rosszul tömött ülést. Mert ezek a Ducatik élen járnak a fenti kínok két marokkal mérésében.

Tavaly már majdnem vettem egy valami 1993 körüli 750 SS-t, két hónapon át mindennap többször megnéztem a hirdetést a hahun, 420-ért mérték a motort, még előtte nem sokkal túrázni jártak vele. Próbáltam otthon beadni a dolgot jó párszor, mindig előkerült, hogy a hét éve készülő Ponton Mercim még mindig inkább viszi a pénzt, minthogy használni lehetne, s abból tartozásaim vannak, meg hogy az életünk jelenlegi helyzetében, két kamasz fiúval nemhogy motorvásárláson nem kellene gondolkoznom (és a feleségem még nem is tudja, micsoda nyűgnek ígérkezik egy Ducati az eddigi, megbízható japán gépeinkhez képest), hanem inkább az eladásukon. Annyira izzásig ütöttem a vasat akkor, hogy már a válás réme is előkerült az esti beszélgetésekben, de akkor nagyon eltökélt voltam, hogy én megveszem azt a sárga dögöt, ha az életembe kerül is. Elvégre tavaly ötven lettem – mikor valósítsam meg ezt a régóta dédelgetett vágyat? Amikor hatvan leszek?

Aztán, szerencsére, mielőtt bekövetkezett volna a robbanás, lekerült a hirdetés a hahuról, nekem egy gonddal kevesebb lett, amúgy is kissé gyanús volt a gép, a metálkék vázával és a kikerics sárgára festett minden egyebével, a vágott hátsó sárhányójával, a rossz szögben feltett matricáival, bár nekem ettől még nagyon tetszett volna.

Sokszor eszembe jutottak azóta a távoli ducatis élményeim, amelyekkel elsősorban külső szemlélődésre szorítkoztam csupán. Amikor még fősulis korunkban TMT barátom először jött át csillogó szemmel az elsőről, hogy azonnal kapcsoljam be a Superbike-ot a tévén, mert egyszerűen hihetetlen, ahogy ezek a nagy, morgó dongók széjjelverik a sok vinnyogó darázsból álló mezőnyt. Bár hallomásból megvolt a márka, de akkor gondoltam rá először, hogy ezek nem evilági gépek, mintha valami más erő hajtotta volna őket, mint a többit.

Rá majdnem tíz évre, egy Autó Magazin tesztnapon vezettem is egy ST2-est Kiskunlacházán, ültem később a Winkler után egy Hypermotardon Ostffyasszonyfán (de rég volt az is...), kipróbáltam egy kör erejéig egy talán 620-as Monstert – egyik se volt nagy motorozás, de valamit megbizsergettek az agyamban.

Emlékszem arra is, amikor az imolai veteránbörzéről hazafelé megálltunk valami Velence előtti kávézóban a kétsávos kis úton, s vagy egy órán át iszogattuk a cappuccinót a teraszon üldögélve Karesz és Józsi barátommal, mert percenként húztak el előttünk a Duke-ok. Egyszerűen nem tudtunk elszakadni az élménytől. Vagy amikor szintén akkortájt kint jártunk Hollandiában a Katival, s egy Amszterdam-külsőn levő hamburgeres utcai asztalánál csücsülve hasonlóan ott ragadtunk, mert szintén repesztettek a Ducatik, tucatszám. Na, az még a Katinak is tetszett.

Ezerszer előbb vennék Triumphot, Honda CB1300-ast, VFR-t, Africa Twint, BMW GS-t és még vagy száz motort, mint Ducatit. Az eszemmel. De ott belül, miközben tudom, hogy kényelmetlen, hogy négysávos út kell hozzá, hogy megforduljak, hogy a hengertalpak alól rendszeresen ömlik az olaj, hogy a hátsó lengőkar és felette a váz sokszor elreped a rugófeltámasztásnál, hogy döglött az indítómotor, hogy elektromosan egy hulladék az egész, mert ebbe még a japánoknak is sikerül megbízhatatlant gyártaniuk – ennek ellenére úgy vágyom rá, hogy megpusztulok.

Volt nemrég egy posztom egy CA-s rendszámú Renault-ról, s az utána jövő kommentmezőben, némi kanyargás után beböffentettem valakinek (csak poénból), hogy nem, Yamaha XT-t nem akarok venni, de egy kilencvenes évek eleji 900 SS-re lehet, hogy lecsapnék. Aztán valaki tudott egyet. A hétvégén már beszéltem is az eladóval, aki mellesleg rendkívül szimpatikus volt, ráadásul mindent, de mindent elmondott a gépről.

Nem, nem 1991 utáni. Előtti. Igen, egy 900 SS, valamikor tavasszal tervezte eladni. Jó pár évvel ezelőtt vette, ő is őrülten vágyott egy Ducatira, aztán máshogy alakult. Eleinte füstölt, kicserélte a szelepszár-szimeringeket és a szelepvezetőket (feleslegesen, mert csak az egyik szimering volt fordítva, de akkor már végigcsinálta), új szíjakat kapott a motor, felmentek új gumik is, aztán valami hiba csúszott a számításba, mert a karburátorral történt valami. Azóta nem pörög ki rendesen a motor. Igen, kitaláltátok, ezen is Weber van. Most ilyen a gép, kvázi szezonra nagyjából felkészítve várja, hogy valaki levizsgáztassa, megjavítsa a karburátort. Nincs vágva, nincs összetörve, mindene szép, csak az első tárcsák mások, s emiatt távtartóval vannak fent a nyergek, s a fényezése/matricázása az 1991 utánié, tehát a sávok is hiányoznak róla. De így is iszonyatosan vágykeltő tárgy. Nekem. És félek tőle.

Hazamentem, tálaltam a dolgot a feleségnek. Még van ennyi pénzem az állólámpás Merci tavalyi eladásából, igaz, arra már nem maradna belőle, hogy átírassam, nem beszélve egy csomó egyéb dologról, amit szintén ki kéne fizetnem más veterános ügyeim kapcsán. Igazából nem lenne szabad elköltenem, de reménykedtem egy kis segítségben a családi kassza irányából. "Te döntesz, nem akarok beleszólni" - mondta egy unott tekintet monitorra vetése után, jelezve, hogy igazából nem csípi a dolgot, de nem szól bele abba, hogy költöm el a pénzemet. Tehát nem társ a dologban, hanem megtűrő partner. Nagyon más álláspont ez így, s ha még sikerül is kicsavarnom egy kevés pénzt az otthoni adagból, jön majd a szemrehányás, ha valami balul sül el.

De mégis, mi sülhetne el balul egy 28 éves Ducatival, amiben még a híresen megbízhatatlan karburátort kombinálták az ízig-vérig Marelli gyújtással, nem használták öt éve, most se megy rendesen, és az egyetlen infó szerint, amit elő tudtam túrni róla, összesen 2000-et gyártottak belőle? Tuti tippem van, mondta Gyuszi bácsi, kezében lobogtatva a fogadócetliket, majd rövid szívinfarktus után hátrahanyatlott a padon - örökre.

És van még egy baj – mi szinte mindig ketten motorozunk a Katival, ez most már húszéves tradíció. Eddig mindig olyan motort vettem, amire ő is kényelmesen fel tudott ülni hátra, még ha nem is pont olyanra vágytam, mert fontos volt, hogy együtt szerezzük az élményt – mert ahova egyedül mész, az beragad a fejedbe, s nem lesz értelme nagyon felidézni később. Én nem járok pályázni, nem bratyizok összeöklözve a haverokkal szombatonként, nem vagyok motoros, csak egy csávó, aki régóta motorozik, imádja a motorokat és szeret velük messze menni, lehetőleg oda, ahol toleráns a forgalom, jó az aszfalt és sok a kanyar. Ezen a Ducatin viszont egy háztömb körülire lennék jó Katival a hátam mögött, talán a Bálint fiam felülne velem egy Visegrád oda-visszára. Önző motor, több pénzért, mint amim van, rohadtul megbízhatatlan is, hiszen most is épp az a baja, amiről legendák keringenek a neten. De már megindultam, mint a lavina.

Elkezdtem megint nézni a hahut. Igen, van fent egy 600SS abból a korból, ami tetszene, de a 600SS iszonyatosan gyenge volt, annak az asztmatikusságáról, nem pedig a megbízhatatlanságáról keringenek legendák – még a 600-as Monsternél is kehesebb. Ráadásul csak egyoldali kipufogója és egy első tárcsafékje van. Pedig nagyon szép a konkrét darab, minden matrica megvan rajta, de nekem valahogy nem igazi Ducati. Ha már morog, legalább menjen is.

Vagy találnom kellene az 1989-esnél egy kicsit megbízhatóbb 1991 utáni 900 SS-t, és azt mondanám - akkor ez most két évig egy önző hobbi lesz, szombatonként felkelek hajnalban, és délig elcsavarom a szarvát. Vagy lenne kényelmesebb, egy korai Multistrada talán, de az nagy motorral már messze kilóg a keretből, 620-asként pedig nem jó túrára, két személlyel, csomaggal. Vagy kerülne konkrétan ez a konkrét 900 SS tudomisén, 350-be, így, beteg karbival, vizsga nélkül, rossz hírnévvel, átfestett grafikával. És tudnám legalább valahol kipróbálni, hogy mennyire hasalós is valójában.

Oké, marad a kétszemélyes opció. Félő szemem a mindenféle ST-kre vetettem a neten. Nagyon jó emlékem van arról az ST2-esről, amit Lacházán vezettem vagy tizenhat évvel ezelőtt. De kinézetre az nem egy Ducati. Bénán elállnak a kipufogói, nem állnak vonalban semmivel, az eleje meg buta, olyan, mintha egy Teletubby-figurát rámatricáztak volna egy Suzuki GSX-F orrára, mindenütt az a csupaív trend üti fel mindenütt a fejét, amelynek emlőin a Daewoo Lanosok is felcseperedtek. És egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy a hátsó ülése olyan kényelmes lenne - már úgy motoros viszonylatban.

Csak félek – mégis az ST lenne az én Ducatim. Már sokkal megbízhatóbb (persze a japán motorok felől nem az, egyáltalán), mint a régebbiek, már olyan öreg, hogy belefér ebbe a 500-600 ezres kategóriába, amim van (ne röhögjetek, ezzel is túlfeszítem a büdzsét, a tavalyi 750 SS csak 420 volt alku előtt), elég magas a kormánya, eléggé el lehet rajta ücsörögni hátul, ráadásul valószínűleg, mint motor, ég és föld az öreg 900 SS-hez képest. És mégiscsak ott van belül az a csodás váz, az a csodás blokk, a modernebb komponensek. A halálos röhögőgörcs előtt ne feledjétek, az utolsó 100 lóerő körüli motorom egy 1983-as XJ900-as Yamaha volt... Más tehát a viszonyítási alapom, nekem az alacsony szint is magas.

Van is ST2 fent a neten bőven, szinte lefolyik a hahu terepasztaláról a kínálat. 500 körül már fél tucatot látok, sőt, még egy ST4 is bekúszik a látótérbe ennyiért. Igaz, arról nem sok jót mondanak, no meg a 240 kilós saját tömeg kicsit riaszt, azért az ST2-es egy harmincassal könnyebb – az kvázi egy fél Kati ám. Pár kilótól nem parázok, de ez itt már több mint tíz százalék, az érezni.

Valamit szerintem venni fogok, még az is lehet, hogy ordítok egy velőtrázót és belevágok abba a Weber-karbis, lerohadó, 900 SS-lokomotívba, s felfogom abszolút hobbimotorként. találtam olyan véleményt is a neten, hogy az az utolsó igazi Ducati, amit nem tömtek még tele japán motyókkal, merthogy a lényegi alkatrészek mindegyike eredeti olasz, és minőségi (például az a Marelli-gyújtás állítólag sokkal összetettebb volt, mint a japán).

Valahogy kipipálom, két évet használom, aztán eladom. Legalább volt Ducatim, mondhatom el majd magamról - ráadásul olyan, amitől kocsonyává olvadok minden alkalommal, amikor meglátom. Nekem igazából ez a '93 előtti volt az igazán érdekes Ducati-korszak, amikor ez egy rettentő drága, ritka és alig ismert motor volt, amikor csodaként tekintettünk ezekre a gépekre, ha nagy-nagy véletlenül láttunk egyet - de leginkább nem. Aztán jött 1993-ban a Monster, s annak a hullámnak a hátán a Ducati köztéri bútor lett, mint a többi - ritkább, hangosabb, de már nem az a szabadkőműves találkozókon suttogott, titkos valami, hanem csupán egy ritka, érdekes, imádni való, de kissé kukacos motorkerékpár. A '89-es 900 SS még a nekem legendás (és sokkal kukacosabb időkből) származik, és bár nem egy golyóorrú ős-900 SS, de épp elég archaikus ahhoz, hogy szinte annak lássam.

Vagy legyen mégis egy ST2, amitől nem remeg meg a hangom, nem lesz könnyes a szemem, de legalább megtartom hat-nyolc évig, és eljutunk vele pár helyre? De az akkor csak egy fél-pipa... Basszus, ha gazdag lennék, vennék egy hangárt, s lenne benne hat Ducatim – oké, meg egy Morini 3 1/2-esem és egy Triumph XC 800 Tigerem is... Francba, végül is van motorom, egy 750-es Kawasaki, annak is csak két hengere van, lehet, hogy veszek rá két kipufogót, jó hangja annak is tud lenni, de mennyire... Csak nem olyan. Meg az a 39 év alatt belement 23 ezer kilométerével (és a rövid áttételével) nem túrázni van, legalábbis nem nagyon messzire. És ha nem veszek Ducatit, legalább egyszer, tudom, hogy belül örökre ott lesz egy gennyes elégedetlenség-góc, amit nem lehet orvossággal és iszapkúrával gyógyítani, csak desmo-vezérléssel és L-kettővel.

Mindegy, lehet kommentelni, lehülyézni, állok elébe. Ízlésekről, hogynézmárki-król ne vitázzunk, mert az a dedó, hagyjuk meg az ovisoknak. Gépészetről annál inkább.