Ez olyan kemény, hogy az ellenfelek segítik egymást

Ahogy minden évben eljön a versenynap, úgy az ötödik napon véget is ér itt Erzbergen minden, a kisvárost visszakapják lakói, újra a béke és a nyugalom szigete lesz, a bányában pedig újra bányászok dolgoznak, nem a motorosok. De a vasárnap pont azt hozta és adta, amire vártunk, amiért nézők tízezrei is eljönnek: egy hatalmas versenyt, látványos és hihetetlen pillanatokat, izgalmakat, dicsőséget és bukásokat, sarat és port, szenvedést és euforikus élményeket.

A szokásos repülőshow sztárja idén egy hipermodern vadászgép volt, csinált pár trükköt, aztán indult a verseny. A rajtot, ahol az 500 legjobb versenyző elindul, idén valamiért későbbre, 14:30-ra tették. Az elmúlt napok esőzései a rajthelyet, ami mindig a katlan legmélyebb területe, és a bányászat miatt minden évben 10-20 méterrel mélyebbre kerül, szépen elárasztotta az elmúlt napok iszapos esővize. Rajthelytől és szerencsétől függően a versenyzők bokáig, térdig álltak benne, egy-másfél órát. Józsa Norbert az első, Csepi Tamás a 9., Kiss Sebastian a 10. sorban.

Sajnos a nézők többsége számára az egyébként óriási izgalommal és látványos, őrült pillanatokkal tarkított rajt, és az utána következő borzalmas, dinnye nagyságú éles kövekből álló első feljáró nem látható. Amikor kibukkannak, alul félkörben, esetenként lökdösődve megkerülik a hatalmas katlan alját, és a Rocket Ride pályáján felfelé kirepülve elhagyják a látómezőt. Aztán mindez a 10 sornak és az ötszáz indulónak köszönhetően még kilencszer megismétlődik.

Amikor az utolsó versenyző is elhagyja a területet, megindul a nézők vándorlása, hogy a jó 40 kilométeres versenytáv valamelyik pontján még közelebbről lehessen részese az őrületnek. A profi nézők, csizmában, kötéllel helyezkednek el a Help Zone-ban, ott még segíteni lehet az elakadt motorosnak. A buszok nem győzik nyelni az utasokat, esetenként rengeteget kell várniuk, hogy valahova eljuthassanak. A szervezők idén számos területen megtiltották a gyalogos közlekedést, biztonsági okokból, de ezzel rendesen ellehetetlenítették néhány híres feljáró megközelítését.

Mi a híres Grüne Hölle lankáihoz zarándokoltunk, mivel motorral sem engedték közlekedni, csak azokat, akik megfizették ezt Guide Tour címen. Ez az üzleti szemlélet mindenfelé jelen van, ez a szakág sem maradt az üdítő kivételek között. Aztán a zöld pokolban várhattunk eleget, mire Graham Jarvis a tavalyihoz képest vagy 30 perccel később ideér. Az előző napok esőzései keményen lerendezték az erdei szakaszokat. A kövek, gyökerek csúszósak, a talaj laza, óriási élmény látni, hogy itt a legnagyobbak, az élmezőny is szenved. Ráadásul no help zone van rég, a versenyző motorjához senki nem érhet segítő szándékkal, csak egy másik versenyző.

Az őrültebb nézők kaparják, döngölik a földet, közben elesnek, lecsúsznak, hogy ott, ahol gyalog sem lehet felmenni, a bajnokok valahogy feljussanak motorral. Ez nem hogy elsőre, van akinek sokadikra sem sikerül. Halálosan fárasztó minden méter feljebb jutás. Gyönyörű pillanat, amikor Johnny Walker, Taddy Blazusiak és Billy Bolt a küzdelem, szenvedés nehézségeit és talán már reménytelenségét látva összefognak, és sorban felsegítik egymás motorját. A vagy 500 főnyi szerencsés közönség, aki felmászott ide, és minden fáról, bokorról lógnak a több mint 100%-os lejtőn, ujjong és éljenez.

Ez a 23-as checkpoint, ide már csak 26-an jutottak el, ketten itt estek ki, amikor felharsant a verseny végét jelző, kilométerekre hallatszó dudaszó. A célba idén a tavalyinál kevesebb, de mégis soknak számító 16 versenyző ért be, a győzelemnek az immár 45 éves, ötödször diadalmaskodó Graham Jarvis örülhetett, és örült is nagyon. A dobogóra mellé még Manuel Lettenbichler és Mario Roman állhatott. Ha fel akarnám sorolni mindazokat, akik megérdemlik, hogy név szerint legyenek itt említve, az túllépné e cikk kereteit, ezért még a 19. ellenőrzőpontig jutó, tavaly 16. helyen célba érő Józsa Norbert Levente, és az egyaránt a 7. ellenőrzőponton túljutó Csepi Tamás, és Kiss Sebastian teljesítményét emelném ki.

Kiss Sebastian meg is osztotta az élményeit:

Nagyon-nagy élmény volt, rettenetesen nehéz, fárasztó és igazán tanulságos. 15 évig krosszoztam, volt, hogy négy nap alatt három versenyen indultam, és sokszor nyertem is versenyeket Magyarországon, és a környező országokban. Akkoriban hihetetlen erőnlétem volt. Aztán az endurózás felé fordultam, és Oroszlán Ádám tanácsára elkezdtem a román enduró versenyekre járni, mert sajnos itthon nem éreztem, hogy fejlődhetek. Az itthoni versenyekben nincs meg az a technikai kihívás, amikor egész napon át kell helytállni nemcsak fizikailag, hanem technikával és fejben is.

Itthon volt, hogy a rendezők kivettek egy keményebb szakaszt, csak hogy mindenki végig tudjon menni. Erdélyben mész reggeltől estig, egész nap folyamatosan észen kell lenned, hogyan oldod meg a kihívást, végig kell gondolnod, hogy tudsz-e újabb nyomot csinálni, elmenni másik nyomon, mint a többiek. Ha kell, leeresztem nullára a kerekeimet, hogy jobb legyen a tapadás, elmegyek másik nyomon az elakadtak mellett, aztán ha fent vagyok, felpumpálom. Viszek tartalék levegőszűrőt is. Ha a motoré vizes lesz, azt hallom, akkor megállok, kicserélem. Én nem rohanok bele a szakadékba, megállok előtte, végiggondolom, hogy lehet lemenni, és úgy próbálom meg. Már nem a minél nagyobb tempó a lényeg, hanem hogy minél messzebb tudjak menni.

Erdélyben olcsón, jó szervezésű versenyeken mehetünk, és nincs messze. Nagyon örültem, mikor sikerült nevezni Erzbergre. Izgultam a futamok időeredménye miatt, billegett a léc. Szombat éjfél felé lett meg, hogy benne vagyok az 500-ban, de utána is alig bírtam aludni. Vasárnap dél felé megkaptam a rajtszámot, ott mondták, hogy rajt előtt egy órával már ott kell állni a tóban -mert az nem pocsolya volt, ahol álltam, térdig ért. Ki is kellett cserélnem a levegőszűrőt, mert az is vizes lett. Aztán ott álltunk összesen egy óra 40 percet, mire rajtolhattunk. Ez nagyon nem jó. Alig vártam, hogy végre mehessek. A pályán menni fantasztikus élmény. Ez a helyszín, ezek a feljárók óriásiak. Csak sajnos volt, azt hiszem az 5-ös Checkpointnál, ahol egy órát kellett várni, mert nem lehet úgy elmenni egymás mellett, mint a román versenyeken, itt nagyon sokszor csak egyetlen nyom van.

Főleg a tolongás miatt a legtöbb helyen nem lehet egy lendülettel felmenni, mi is összeálltunk volt, hogy tízen, és negyed órát segítettük egymást. Csepi egyszer fentről meglátta, hogy mögötte vagyok, megvárt és felsegített. Itt segítség nélkül nem megy. Volt olyan, hogy észrevették magyarok, akik szerencsére sokan eljönnek nézőnek, hogy magyar vagyok, rögtön mondták, hogy pihenjek. A lány dobta fel a motorom hátulját a gyökerek fölé. Ezek jó dolgok. Állítom, vagy 15 liter vizet használtam el mosakodásra és ivásra, sokszor kértem és kaptam, mert lehetetlen annyit vinni, amennyi kell. De a legnagyobbakat is segítik, enélkül sok helyen nekik sem menne. Mire meghallottam a dudaszót, már nagyon elfáradtam. Túl voltunk a hetedik ellenőrzőponton, Csepi jóval előrébb, de ennyi volt. Felvettem a motoromra két utast, akik előtte segítettek, úgy gurultunk lefelé. Aztán pár perc után azt éreztem, bárcsak mehetnék még, csinálnám még, még pár ellenőrzőpont beleférne.