Mopedmetal 2019.

A turbometálos srácok idén is megrendezték a szokásos Mopedmetált, a rendszám nélküli (veterán) motorok éves találkozóját. A korábban évekig budapesti rendezvény már tavaly kinőtte a lehetséges budapesti helyszíneket, ezért a tamási velodrómba költözött, ahol veterán és/vagy klasszikus (nem robogó) kinézetű kismotorral 2500 forintért cserébe mopedmetálos matricát és korlátlan körözési lehetőséget lehet nyerni.

Mivel tavaly nem tudtam elmenni, idén a magam előtt görgetett egyéb határidős teendők ellenére minden erőmmel azon voltam, hogy ott legyek. Ezért semmi se volt drága, még a gyengék fegyverét, a vasárnapi koránkelést és a vonatozást is bevetettem. Gábor már előző nap levitte kisbusszal a piros 103-asomat Balatonakarattyára. Az volt a terv, hogy a 8 órás vonattal lemegyek a Balatonig, ott Gáborral mopedre pattanunk, elcsattogunk a 65 kilométerre lévő Tamásiba, ott húzzuk neki az oválpályán, mintha nem lenne holnap, majd dolgunk végeztével én lábon Budapest felé veszem az irányt, ő meg vissza Akarattyára, és kisbusszal haza. Persze olykor felfeslik a tervek szövete, amelybe az ember a valóságot csomagolta, és ilyenkor rendszerint a valóság kerekedik felül.

A sötét fellegek már Akarattya felett gyülekezni kezdtek: amikor leértem a vonattal, kiderült, hogy Gábor a napokban benyalt valami finomságot, amivel egészen 38 fokig fel tudta tornászni a lázmérőt, és egész éjjel üvöltve hányt a kertben egy fának támaszkodva. Nem örültem a dolognak, mert egyrészt hetek óta terveztük ezt a közös túrát, másrészt, ha le is rohadsz, amire ugye ebben a műfajban lélekben mindenki (sőt van, aki szerszámokkal és pótalkatrésszel is) felkészül, sokkal szórakoztatóbb, ha társaságod is van.

9:20-kor szépen leszálltam a vonatról, és magam mögött hagytam a keresztrejtvények és a politikai propagandaújságok ólomsúlyú levegőjét, na meg az ablak fel-, illetve lehúzása körül kibontakozó konfliktusok áthatolhatatlanul sűrű erdejét, majd Akarattyán felugrottam a 103-asra, és egyedül indultam Tamási felé. A másfél órásra tervezett út egyhangúságát és a társaság hiányát Turbóval, Midnighttal és Dystopiával próbáltam meg enyhíteni. Az Akarattya és Tamási közötti út tökéletesen eseménytelenül telt. Rá kellett jönnöm, hogy ezekben a kis falvakban most járok életemben először. Jó, a fenyves, a kukoricás, meg a kilapult mókus itt is csak olyan, mint másutt, de azért út közben lőttem pár képet és videót, és a másfél óra a zenével, a bámészkodással és a pöfögéssel egész gyorsan el is telt. Egy tankolás közbeiktatásával délután 1 körül érkeztem meg a velodrómba, és az ismerős arcok üdvözlése után rögtön el is kezdtem naivan körözni: a döntött kanyarokban indokolatlanul bátran iramodtam neki a karéj felső részének, de a kizsírozott szakadékban is csak 45-re képes mopedemmel majdnem lecsúsztam a közel 45 fokban bedöntött kanyarok aljára. Aztán néhány kör után a frissen megszerzett rutinommal már egyre gyakrabban találtam meg az ideális ívet, és húztam a nyomorult 103-asnak, mintha versenymotor volna.

Amikor éppen nem köröztem, akkor a résztvevők motorjait vizslattam és fotóztam, amelyek közül jó néhányat már a Moped blogon is teszteltem. Többek között Attila CB 50-es Hondája, Adriánék Peugeot 103 Chronója és a bütykös gumis KTM Squadra is ott volt. Fix programok helyett egymás motorjának szabadfogású mustrálása következett csorgó nyállal, ebben a versenyszámban magam is egész jól teljesítek.

Ha egy kicsit tovább maradok, akkor lett volna kézműves kávé és pizza is, de muszáj voltam a vekkert délután 3-ra felhúzni, mert ha később indulok el, sosem érek haza Budapestre, legalábbis világosban nem, ami a szalmalángként pislákoló első lámpám fényében (vagy inkább sötétjében) észszerű tervnek tűnt. Főleg, hogy indulás után eszembe jutott, a Balatonban is jó lenne még a közelítő tél előtt megmártózni, úgyhogy a 65-ös úton naivan Siófok felé vettem az irányt, hogy egy csobbanást követően a 7-esen csorogjak majd haza, és Érden még Grecsó Krisztián Tánciskola című könyvét is felvegyem (annak ellenére, hogy a Magyar Narancs anno megsemmisítő kritikát jelentetett meg a műről, az egyik legjobb könyvnek gondolom, amit magyar írótól valaha olvastam – jó, Thomas Mann fenomenális Varázshegyével, aminek egy időben olyannyira a hatása alá kerültem, hogy sötét éjjel járkáltam fel a Széchenyi hegyre az erdőbe, tényleg nehéz konkurálni).

Na ezen a ponton szólt közbe hangosan az élet: a vidám hangulatú mopedezés out of the blue rezignált motortolássá silányult. Történt ugyanis, hogy valahol Tamási és Siófok között félúton a motor egyik pillanatról a másikra megállt, vagyis hát lehörgött, és többet be sem indult. Készültem persze sok mindenre, volt nálam csavarhúzó, gyertyakulcs, kerékkulcs, 8-as és 10-es csillagvillás, tartalék gyertya, tartalék benzincső, tartalék ékszíj és gumifoltozó készlet, de sajnos ezek közös erővel sem tudják megmenteni a napot, ha a blokk apró darabokra hullik. Márpedig a megszorult lendkerékmágnes alapján erre voltam kénytelen következtetni – és mint később kiderült, jogosan.

A mopedet bicikli üzemmódba kapcsoltam, és elkezdtem tekerni, majd a tekerést megunva tolni, hogy legalább ne egy elnyújtott országúti kanyarban verjek tábort, ahol minden autós tűzfalig letaposott gázpedállal zuhan rá az ívre.

Nem tudom, a lerohadás utáni lelkiállapotom kit mennyire érdekel, de tulajdonképpen rezignáltan vettem tudomásul a helyzetet, és kurvaanyázás meg anyádpicsájázás helyett, ha nem is bizakodva, de az esélytelenek nyugalmával tekintettem a jövőbe a széthullott mopeddel a hónom alatt. Pár perc után a semmi közepén szerencsére szembe jött a Platán Étterem, ahol letámasztottam az űrsiklót, segítségért telefonáltam, majd a fűben rezignált hangulatban heverészve bevártam a felmentő sereget.

Gábor még délelőtt Akarattyán, négy réteg paplan alól kikiabálva ígéretet tett nekem, hogy ha lerohadok, értem jön a Transporterrel, de mivel a gyógyszerektől az egész napot végigaludta, szállásadói siettek egy Audi A4-essel a segítségemre, amiért azóta sem tudok elég hálás lenni. Ja, és igen, a 103-as még három ember mellé is simán befért a lépcsős hátú A4-esbe.

Akarattyáról egy kis lecsózás és pakolászás után végre hazaindultunk Budapest felé a Transporterrel, benne a nyomorúságos 103-asommal, és Lukács felé kanyarodtunk, hogy kezelésbe vegye a Peugeot-t.

Az A terv az volt, hogy magamra erőltetem a sok elkövetett kegyetlen gyilkosságtól kiégett bandavezérek könyörületet nem ismerő eszelős tekintetét, a nyomorúságos biciklit drámai mozdulatokkal körbelocsolom benzinnel, felgyújtom, amikor pedig az egész nyomorúság kiégett, jelöletlen tömegsírba temetem, és fát ültetek fölé, de végül nem bánom, hogy a B tervet választottam, ami az volt, hogy elviszem Lukácshoz, és megnézzük, mi lehet a baja.

A beállt lendkerékmágnes őt is aggodalommal töltötte el, úgyhogy a kései óra és a vaksötét ellenére legalább egy részleges lobotómiát elvégeztünk: leszedtük a hengerfejet, és bekukkantottunk. A meglehetősen nagy szemcséjű fémreszelék, ami a dugattyút borította, már erősen előrevetítette a javítási munkálatokat: minimum blokkcsere. Másnap Lukács az egész blokkot szétborította, és hát nem volt szívderítő látvány: jutott a fémreszelékből bőven mindenhová, a lendkerék beállását pedig az okozta, hogy a durvább szemcsék a főtengely sonkája és a forgattyúsház fala közé szépen beékelték magukat. Hogy honnan jött a fémreszelék? A dugattyú szoknyájából, ami az egyik oldalon letört, és a pár ezres fordulaton pörgő blokk 2 másodperc alatt durvára őrölte.

Még Mopedmetal előtt elgurultam Lukácshoz a nyomorúsággal, hogy a biztonság kedvéért ránézzen, és már akkor is konstatáltuk, hogy a főtengelycsapágyak kissé surrognak, de a tűzoltóautó-szerű szirénázástól azért még messze voltak, és kotyogni se kotyogtak. Hogy végül ez okozta-e a vészleállást, nem tudom, de azért azokban a csapágyakban így ránézésre még több tartalék volt, mint 60 kilométer.

Lényeg a lényeg, Lukács áldozatkészségének és a pincémben porosodó tartalék blokknak köszönhetően a 103-as ismét az utakon, és némi elégtétellel szolgál, hogy a nagyobb kipufogócsatornának köszönhetően az eddigi 45 helyett már az 50-be is simán belenyal.

Most is hallok valami diszkrét csörgést a blokk felől, de ez most nem tud meghatni, egyelőre örülök, hogy működik, és csak a csapágyakat és szimeringeket, valamint a hengert és a dugattyút kellett cserélni, a főtengely, a forgattyúsház és a hengerfej enyhe másnapossággal megúszta a bulit.

Úgyhogy most szépen elindul az újabb Peugeot 103 tartósteszt. A Grecsó-könyv gazdájának üzenem, hogy azért a könyvet mindenképp megvenném tőle, csak nézze meg a postafiókját, mert írtam.