2020.08.02. 07:03

Vannak utazások, melyek első pillanatra elfuseráltnak tűnnek, és végig azon morfondírozunk, vajon mi értelme volt az egésznek. Néhány nappal később, kellő távolságból rájövünk, hogy értelmetlen utazás nincs, és még az sem kizárt, életünk egyik legnagyobb élményével gazdagodtunk.

Jó ideje a sarki fény számított az egyetlen flörtnek az életemben, és ezt Pisti is tudta. Így esett, hogy azon a januári estén rám írt, és közölte, február végén lesz még egy holdmentes éjszakánk, amikor jó eséllyel láthatjuk, persze ha az időjárás is kegyes. Pisti szeret utazni, bárhova elmenne, a fényt meg említettem már párszor neki, ezért különösebben nem lepett meg levele, az viszont hirtelen teher lett a vállamon, hogy akkor ezt most bizony intézni kell.

A pánik szerencsére hamar elillant, úgyis szerettem volna már találkozni négy esztendő után finn barátaimmal, így megkérdeztem a finn motorversenyzés koronázatlan hercegét, Juha Kalliót: vajon mire lenne szükségünk egy sarki fény túra megszervezéséhez? Persze sejtettem, ha Juha neve felmerül, az egész utazás legkevésbé a fényről fog szólni, mégis próbáltam optimalizálni a humán erőforrásokat, és arra gondoltam, végre készítek egy igazán alapos cikket arról, miként készül fel egy utcai motorversenyző élete utolsó szezonjára.

Juha segítőkész volt, mint mindig, és kérdésemre így felelt: „Nos, Péter, ha sarki fényt szeretnél látni, egyetlen dologra lesz szükséged, elmenni messze északra, megállni az erdő szélén, és felnézni az égre. Az ilyen szafari jellegű túravezetés kezdőknek van.”

Másra amúgy nem számítottam, Juha ezt követően eltűnt, mi pedig erősen gondolkodóba estünk. Mígnem a tervezett dátum előtt néhány nappal Kallio jelezte, készen áll az utazásra, repüljünk, hogy aztán még aznap este induljunk autóval északra. Bevallom, az egész annyira hirtelen jött, és olyan szokatlan volt Kallio összeszedettsége, hogy rögtön igent mondtam, és foglaltam. Csütörtöki érkezés, vasárnapi távozás, közötte egy két-háromezer kilométeres autós túra - bőven adja, hogy végre élőben is megnézzük a virgonc, zöldes színű égbolton táncoló jelenséget.

Az érkezésünk előtti utolsó pillanatban viszont megpörögtek még a dolgok, mely akár jelként is szolgálhatott volna, tudomást mégsem vettünk róla. Antti – talán emlékeznek rá, az operatőr barát – érkezésünk előtti éjjel repült haza egy tajvani családlátogatásról, az országból, ahol már épp a Coviddal küzdöttek. Ugyan nálunk akkor még másról szóltak a hírek, és utólag kissé szürreális visszaemlékezni, de pont hetvenkét óra választott el bennünket attól, hogy Európában is felforduljon az élet.

Csatlakozása viszont nem kérdésként merült fel, sokkal inkább közleményben került meghatározásra, így amikor Lappeenrantában landoltunk, az éjkék Almera már várt ránk a parkolóban. Antti, a két órányi alvást, az időeltolódást, és a fél világ átrepülését leszámítva jó bőrben volt, kivéve, hogy indulás előtt tisztító masszázsra ment, ahol úgy összeverték, hogy a háta leginkább egy pepperonis pizzához hasonlított.

Az első csavar tulajdonképpen már ott, a repülőtéren megtörtént, hiszen csak később, az autóban derült ki, hogy szafariszervezőnk, Kallio nincs jelen, és észak helyett délre, egészen pontosan Imatra felé vesszük az irányt. A motorversenyző frissen vásárolt házában tevékenykedett, és megmutatta a sötétben húzódó csapatkamiont, ami az udvarban kapott menedéket. Majd egy rövid örömpettinget követően végre elindultunk, de persze csak egy köztes úticél vált teljesíthetővé aznap éjjel, így kötöttünk ki hajnali egy környékén Kallio Joenssu-i albérletében, miután elidőztünk fél órát egy, az út mentén húzódó horrorszobor parkban. Első gondolatra azt hinnénk, a finnek igazán beteg emberek, de ha jobban belegondolunk, annyira mégsem, egyszerűen csak más kulturális témák foglalkoztatják őket. Mint például a tömegmészárlás. Joenssu közepes méretű város, éjjel meglehetősen kihalt, Antti járgányát pedig Kallio vezette, aki még így, kicsivel éjfél után sem lelt lelki békére, amikor a várost elkerülő körgyűrűn heves versenyzésbe kezdett egy BMW-vel. A hátsó ülésen ülve próbáltam nem komolyan venni az eseményeket, nem így a motorversenyző, aki egy hajmeresztő mutatvánnyal zárta le a csatát, majd fanfár helyett gázfröccsökkel szórakoztatott bennünket, és az enyhén rohadó kipufogóból tovaszálló hörgés felborzolta az unalmas, csütörtök éjszakai finn létet.

Az érkezést követően bevertünk még fejenként egy-egy doboz sört, és aludni tértünk, mert korai indulást terveztünk. Végül arra ébredtem hajnali hat körül, hogy Kallio ördögábrázatú fekete bulldogja elrugaszkodik az előszoba közepéről, az ugrás előtti pillanatban még megcsúsznak körmei a fényes parkettán, és teljes súlyával a fejemen landol. Sokszor állítják, idővel a háziállat hasonlítani kezd a gazdájára, amit igazolni nem tudok, azt viszont igen, hogy ez a kutya egy négylábon járó troll, aki tökéletes mása gazdájának. A neve Pönä, tisztelegve ezzel a rocksztár motorversenyző csapatvezetője előtt. (Utána kapta).

Végül kicsivel tíz után indultunk útnak, elvileg Sotkamóba. Juha ugyan elmondta, hogy erről a településről sarki fényre vajmi kevés esély van, de mivel egy távoli barátja ott lakik, aki felajánlotta hétvégi házát, ez lesz a legköltséghatékonyabb megoldás. Legrosszabb esetben vedelünk az erdő közepén. Mikor néhány száz kilométerrel odébb elhagytuk a település csatlakozó útját, megkérdeztem: mennyiben változott a terv? Ezen a ponton újabb útitervet ismertetett, mely szerint északabbra megyünk, egészen pontosan Rukába, amely már Lappföld széle. Itt lakik egy másik barátja, akivel egykor Imatrában gyerekeskedtek, és vele kiegészülve tovább állunk immáron ténylegesen Lappföldre, annak a hétvégi házába.

Kallióról tudniuk kell, hogy szinte sosem ideges, megoldhatatlannak tűnő feladatok esetén sem. És ha azt érzi, egy probléma meghaladja a képességeit, elengedi az egészet, kissé sodródik az árral, és megvárja, hogy partot érjen. Így volt ez akkor is, amikor a vezetést magára vállalva, négyszáz kilométernyi szakadó hóesés után fájlalni kezdte a hátát, mert kiderült, hogy előtte néhány nappal három bordáját törte. Ennek körülményeit nem tisztázta, csak legyintett. Amikor pedig felajánlottuk, szívesen vezetnénk az autót, csak hangosan kacagott, és közölte, életünkben nem láttunk még ennyi havat, nemhogy vezetni is tudjunk benne, a szöges gumikkal való közlekedés pedig valódi férfiaknak szól, nem holmi jöttment suhancoknak, akik azzal vitézkednek, hogy két centi havon miként csúsztatják a Ladát a kocsma előtt.

Így hát a közöttünk már megszokott harmóniában faltuk a kilométereket, végtelennek tűnő egyenesek követték egymást, félóránként megelőzve, egy-egy nyerges vontatót, amelyek hosszúsága háromszorosa volt az addig Európában látottaknak. Elvégre nincs akkora pörgés a messzi északon, nem rohangálnak fel hetente háromszor Helsinkiből, inkább egyszerre visznek mindent, amit lehet. A személyautóforgalom még ettől is kisebb volt, nem hiszem, hogy egy napon belül bárki ránk talált volna, ha esetleg hófalnak ütközünk.

Az időérzékem teljesen elveszett, a szűnni nem akaró hózáporban egyhangúnak és szürkének tűnt minden, amikor kora délután megálltunk egy benzinkúton ebédelni. Itt már érezhető volt valami a finn télből, Imatrával ellentétben hó borított mindent. A menüsorban felfedeztem a halat, valamint némi halat, és szerencsére megtaláltam a többi halat is. A bőséges választék alapján egy raguszerű valamit választottam, amelyet – bevallom - életem első ehető finn ételeként könyveltem el magamban. A rendelést követően Kallio elárulta, választhattunk volna steaket is, de nem akarta megbolygatni az egyensúlyt. A menüsor végén akadt még némi palacsintaszerű valami is, melyhez kiskanállal lekvárt vettem. Ezt látva barátaim könnyezve röhögtek, és közölték, hogy lekvárt kiskanállal csak a csecsemők esznek, főleg palacsintához.

A benzinkút éttermében két dologra lettem figyelmes. Az egyik, hogy már Finnországban is megjelentek ezek a fajta, un. menőbb helyek, ellentétben azokkal, ahol mind a mai napig szögesgumit, vontatóláncot, munkáskesztyűt, és ablaktörlőlapátot árulnak, hideg szendviccsel és hideg kávéval, kikapcsolódásként pedig vehetünk sorsjegyet, és dobálhatjuk a játékgépet, miközben délelőtt tízkor elszívunk a kúton egy doboz cigit, es beverünk két korsó sört, a másik viszont, hogy immáron mindkét helyen tökéletesen beszélnek angolul. Igen, az a munkásbakancsban pult mögött álló, nyugdíjkorhatár szélén táncoló asszony is, aki néhány éve legszívesebben a pult alatt húzódó kisbaltával vágta volna szét a fejem, amikor angolul szólaltam meg.

A finn kultúrsokk ismét megérintett. A tanítás érkezésünkkel egy időben érhetett véget, mert a térdig érő hóban mindenütt fiatalok motoroztak mindenféle ötvenes endúrókkal, és stírölték a buszhoz igyekvő lánykákat. Pont mint egy felénk is normálisnak számító közegben, csak a húsz centi hó  valahogy szürreális keretet adott.

De sietni kellett, mert késésben voltunk. Újabb néhány óra monoton hóautózást követően végre megérkeztünk Kuusamo térségébe, innen már valóban csak néhány kilométer választott el bennünket Rukától. Amikor az autóban Juha felüvöltött: jobb oldalon sarki fény, összerezzentem. Persze önkéntelenül oldalra néztem, ahol megpillantottam egy hirdetőtáblát a zöld természeti jelenséggel. Eközben rádöbbentem, számukra a sarki fényt kereső bamba turista pont annyira a megélhetés része, mint nekünk egykor a Balatonra érkező nyugati vendégek, így bármerre is járok, innentől itt mindenütt sarkifény-élményt látok. Bár azt is hozzátették, átverés az egész, hisz még Ruka sem Lappföld része, nemhogy Kuusamo, így a valódi lappföldiek sokszor dühös támadásba lendülnek a szomszédos régió turistahalász akciói ellen.

Az eszmefuttatás végére megérkeztünk Rukába, és Matti, a másik gyermekkori barát háza előtt álltunk. A bejárati ajtóhoz vezető járda mellett a hófal lehetett vagy két méter, ekkora havat még életemben nem láttam. A vendéglátó személyét valahogy sejtettem, valósággá mégis akkor vált, amikor ajtót nyitott. A harmincas évei elején járó ifjú rövidnadrágban, sapkában fogadott bennünket – északon állítólag így szokás ezt otthon – majd bevezetett a nappaliba és hellyel kínált. Úgy sétált, mint te, vagy én, vagy bárki más, de a rövidnadrágból kukucskáló lábszárprotézis arcba tolta a valóságot.

Érdekes, hogy valakit épp egy műlábról kell beazonosítani, de pontosan emlékeztem a videóra, melyet Juha néhány évvel ezelőtt megosztott róla. Matti Suur-Hamari professzionális snowboard versenyző, paraolimpiai bajnok, X-Games aranyérmes, háromszoros világbajnok, élő legenda. Lefagytam az ajtóban, és nem igazán tudtam mit lehet kezdeni egy ilyen helyzettel. A lábát mégsem bámulhatod, ő amúgy is pont leszarta, a sportban elért sikerei miatt pedig úgy lettem rajongója, hogy erről még magam is megfeledkeztem.

Ezért inkább a lazáztunk egyet – Kallio mellett nem bonyolult – elfogadtunk egy csésze kávét, megkóstoltuk Ronja – Matti barátnője – süteményét, megvártuk míg összepakol, és újra útnak indultunk. Suur-Hamari mindent csinál, amit te vagy én, sőt még sokkal többet, így miután elrakta túlélőfelszerelését, felkötötte az utánfutót a terepjárója mögé, bepattant, és nyomott egy kövéret. A sarki boltban megálltunk még némi élelemért, a parkolójában több hómobil állt, mint autó, de Rukában állítólag ez normális télvíz idején.

Már az autóban ültünk, amikor Antti végre elárulta, Posio az úticél, vagy legalábbis annak a környéke, mert Lappföldnek ezen részén, a hétvégi házaknak közigazgatásilag ugyan tartozni kell valahova, de ez mégiscsak az erdő mélye, és Matti legközelebbi szomszédja is harminc kilométerre lesz majd tőlünk. A terepjáró törte előttünk az utat a szakadó hóban, és már este nyolc körül lehetett, amikor beértünk az erdei szakaszra. Fogalmam sem volt, merre járhatunk, azt sem tudtam, miként fogjuk túlélni a hétvégét, abban viszont biztos voltam, ha Juha sátánista attitűdje mégis kivégezne, ettől megfelelőbb helyszínt nem is választhatott volna, mivel legkorábban úgyis június lesz, mire egy rénszarvas rám talál.

Az erdei út mindössze egy nyomon volt járható, mindent hó borított, bár úgy tűnt, az utat valaki bizonyos időközönként megkotorja, mert az autó oldaláltól ötven centire pont olyan kétméteres hófalak húzódtak, mint Matti háza előtt. Amikor a szembejövő forgalomról kérdeztem Anttit, csak meghúzta a vállát, és annyit mondott: „akkor megszívtuk.”

Húsz percnyi autózás után megérkeztünk a sötétben álló rönkházhoz, hogy miként találtunk oda, máig nem tudom. A bejáratot derékig érő hó borította, így amikor kiszálltunk, sok választás nem volt, át kellett gázolni rajta, hogy legalább a teraszhoz eljussunk, ahol a hólapátok sorakoztak.

Azt tapasztaltam, a Lappföldön álló hétvégi házak, rönkházak, kabinok, kinek hogy tetszik, egytől egyig a funkcionalitás szem előtt tartásával épültek, ezért lóg minden csatornából öklömnyi lánc, és ezért van minden épület oldalára létra szerelve. A lánc a lefolyócsatornát helyettesíti, létra pedig azért van, hogy kritikus esetben a tetőről le tudjuk lapátolni a havat. És ami a legfontosabb, mindegyik lappföldi ingatlanhoz tartozik egy valódi férfi, aki ezeket el is végzi, enélkül nem megy. Ez volt az a pillanat, amikor rádöbbentem, hogy Matti mégsem olyan, mint te, vagy én, hanem nálunk sokkal több, és bármelyikünket hatszor kikerüli műlábbal is.

Míg mi, a vendégek, Pisti, Antti, Juha, és én topogtunk a derékig érő hóban, és próbáltuk lapáttal eltakarítani a lépcsőről és a teraszról a havat, hogy a ház ajtaját nyitni tudjuk, Matti egyedül kiásta az egyik melléképületet, előkapott egy hómarót, megjavította, befeküdt a hóba, megtankolta, félreállt a hómobillal, miközben a hómarót beindította, és a ház körül húzódó, nagyjából kétezer négyzetméternyi telket takarítani kezdte, egészen a házhoz tartozó tópartig. A pontos leíráshoz tartozik, hogy a rönkház ugyan átgondolt, és túlélésre alkalmas, de mivel ötven éves, WC-t és fürdőt nem tartalmaz.

Mellékhelység kizárólag kint, amolyan korabeli pottyantós, csak itt komolyabb, mint papáéknál anno az udvar végében. Ezen kívül van még egy melléképület, amit szintén tárolónak használnak, majd még odébb, lehetőleg a tóhoz minél közelebb a szauna. A tó közelsége azért fontos a szauna esetében, mert abból nyerik a vizet, így szaunázás után, zuhany híján, a tó mínusz néhány fokos vizében tusolhatunk, ha meguntuk a meleget. Így kapunk összesen négy melléképületet, melyek egy néhány száz méter hosszúságú kerti ösvény mellett helyezkednek el, és vezetnek a stéghez – mert minden hétvégi ház lehetőleg egy tó partjára épül. Ezt a területet takarította Suur-Hamari egyedül, derekára csatolva a hómaróval, miközben mi vért izzadva küzdöttünk a terasszal, és fél óra elteltével, a munkában kimelegedve gyakrabban szisszentettük a söröket a mínusz tízben, mint ahányat lapátoltunk percenként. Ezzel persze semmi gond nem volt, egy lappföldi legény ilyen munkát nemhogy magyarokra, még délfinnekre sem bízna.

Két órányi alibizést követően megnyíltak a rönkház ajtajai, és elkezdtünk bepakolni, majd miután ezzel is végeztünk, elindultam a koromsötét erdőbe, hogy fényképezzek. A hóesés elállt, az ég is valamelyest tisztulni kezdett, de társaim jelezték, nagyon ne erőlködjek, mert ezen a hétvégén nem hogy sarkifényt, csillagot is alig fogunk látni a ramaty időjárás végett. Persze a két félmondat nem szegte kedvem, elvégre ezért jöttünk, így amikor úgy ítéltem, elég sötét van, és kellő távol vagyok a ház fényeitől, felállítottam az állványt, és figyelni kezdtem. Nem kizárt, hogy a sör hatására, de szinte minden irányból a fényt véltem felfedezni.

Nem állítom, hogy féltem, de egy ilyen helyen kétségtelenül ijesztő történetek dermesztik az elmét, főleg amikor a körülöttem álló kétszáz fenyő egyszerre kezd susogó táncot járni, és a síri csend halk morajlássá fajul. Így amikor Pista fél óra múlva a keresésemre indult, és hátulról megszólított, majdnem rámozdultam, hogy a zsebemben maradt lakáskulccsal leszúrjam. Szerencsére időben kapcsoltam, és a következő egy órában már sokkal bátrabban exponáltam. A tájjal eggyé válva azonnal eszembe jutott gyermekkorom legkedvesebb mesekönyve – a szovjet Vidám mesék – melynek egy fejezetében a hóember egyedül indul útnak, hogy megtalálja a télapót. Ott az erdő mélyén szinte hajszálpontosan magam előtt láttam a rajzokat, és rájöttem, innen mintázták az egészet. Elvégre harminc kilométerre voltunk az orosz határtól, a túloldalon szinte elérhető közelségben a murmanszki régióval.

Amíg a többiek ittak, én pedig a szovjet mesevilágon gondolkodtam, Matti eltakarította az utat, kiásta a melléképületeket, így immáron közösen meghoztuk a nagy tervet: amíg elfogynak vacsorára a rénszarvashúsos pizzák, addig felmelegszik a szauna, ezért utána megfogunk egy karton sört, és beülünk. Eredeti terv szerint a tóra is szeretett volna lyukat vágni, hogy csobbanó gyanánt lékfürdőzzünk egyet, de mivel már látni sem lehetett, és az idő sem sürgetett, úgy terveztük, megcsináljuk másnap délelőtt.

Szauna előtt még lementem a tó jegére fotózni, ahol szintén furcsa fényre lettem figyelmes, de Matti megnyugtatott, ez csak a harminc kilométerre fekvő város lehet. Juha ezen a ponton már nem bírta tovább, és a tőle megszokott eleganciával közölte, kár erre tovább időt pocsékolni, a fény majd jön, ha akar, de most egészen biztosan nem akar, mert az apja néhány héttel korábban még a hétszáz kilométerrel délebbre fekvő Imatrában is látta. Mely kijelentésre a többiek olyan harsány nevetésbe kezdtek, hogy a jégen rianás hallatszott, ennek ellenére mégis odaszúrták barátjuknak: legutóbbi emlékeik szerint az apja már nyugdíjas, és nem jár esténként muzsikálni a helyi bárba.

A bajszos motorversenyző ezen még jobban felhúzta magát, lehülyézett mindenkit, és távozott. Mi pedig úgy ítéltük, jobb lenne beülni a szaunába, és kialakítani egy meghitt légkört, ruha nélkül úgyis minden könnyebb. Így vallott az egykori legendás finn köztársasági elnök, Urho Kekkonen is, amikor más nemzetek legmagasabb tisztséget betöltő politikusait vitte szaunázni, hogy eközben a legfontosabb ügyekről vitázzanak, tárgyaljanak, és döntéseket hozzanak. Úgy gondolta, anyaszült meztelenül még a legnagyobb zsiványok is őszintébbek, mint általában, ezért nem meglepő, hogy ezek a beszélgetések rendre sikeresen zárultak. Sok hozzáfűzni valóm nincs, legfeljebb annyi, férfias hozzáállás, mert bizony bárkit mimóza lelkű gyermekké varázsol, ha számára idegen, és kevésbé idegen férfiak előtt kell felfedni a golyók és a fütykös paramétereit.

A dolog egyébként nemcsak politikai szinten működik, közöttünk is megnyíltak a csakrák, így az addig tartózkodó Matti mesélni kezdett, miután lecsatolta művégtagját. Lábát egy motoros balesetben veszítette el, közel tíz éve. Kallio szűkszavúsága az ügyről pedig oda vezethető vissza, hogy Matti, gyermekkori barátként részben miatta kezdett el motorozni. A kiszemelt motort még Kallio próbálta ki, és beszélte rá barátját. A baleset néhány héttel később történt, amikor Matti elé kikanyarodott egy autó, amit már nem tudott kikerülni. Kallio emiatt sokáig emésztette magát, ezért erről az ügyről nem szívesen mesél senkinek.

Matti élete a baleset után teljesen megváltozott. Előtte Helsinkiben élt, és népszerű együtteseknek dolgozott hangmérnökként, néhány banda turnéján is részt vett, de az amputációt követően úgy gondolta, sokkal szívesebben csinálna valami értelmesebbet. Hogy profi sportoló legyen, előtte még a fejében sem fordult meg, nem vonzotta ez a fajta életmód, egy lábbal viszont úgy érezte, bizonyítania kell magának. A snowboard, mint sport, kizárólag hobbi szinten volt jelen életében, és állította, soha nem érezte magát különösebben tehetségesnek, de a sorsfordító baleset után úgy döntött, talán ebben lehet a legnagyobb esélye.

A rehabilitációt követően felhagyott mindennel, szakított addigi életével, és elszántan edzeni kezdett. Az első versenyét rögtön megnyerte, a másodikat is, ezért későbbi szponzorai, és edzői korán felfigyeltek istenadta tehetségére. Ezen a ponton már komolyra fordultak a dolgok, szinte egy éven belül profivá vált, a világszintű eredmények pedig jönni kezdtek. Ma, Finnország egyik legnépszerűbb sportolójának számít, a legfelsőbb körökben is jól ismert. Elmondta, a baleset nélkül valószínűleg ez soha nem történt volna meg, így példája jól mutatja, néha még a személyes tragédiákból is kisülhet valami jó.

Helsinkiből viszont azonnal elvágyódott, így némi mérlegelést követően esett a választása Rukára. Az edzéshez egyébként is északra kellett volna költöznie, a társadalomból is szeretett volna kiszakadni, a család rönkháza pedig ebben a régióban állt, így kézenfekvő volt, hogy ehhez legyen a legközelebb. Ami még fontosabb, Ruka, a város közepén álló 490 méteres dombjával Finnország egyik legmenőbb, és legmodernebb síparadicsoma. Sokan csak a finn Aspennek nevezik, és első látásra ugyan kissé groteszk, mégis van annak valami bája, ahogy a sípályák zöme négy-ötcsillagos szállodák főbejárataiban végződik. Makettszerű minden, mégis elragadó.

Amikor arról kérdeztem Mattit, miért szeret inkább a hétvégi házban lenni, mint bent a városban, azt felelte, hogy nem igazán kedveli a túl sok embert, ezért elvonulás szempontjából a Posio környéki ház sokkal jobb. Érthető, de a tömegnyomor, mint fogalom, azért Rukában is értelmezhetetlen. Egy négyzetkilométerre három fő jut, amely szám Posióban kétségtelenül csak egy.

Beszéltünk arról is, hogy Lappföldön alapvetően nem kell félni a hétvégi házakban. Zárni ugyan zárják őket, de betöréses lopás még nem volt, hisz alapvetően nincs akkora barom, aki képes lenne egy ismeretlen erdőben portyázni valami bizonytalan végett. Ehhez Juha még hozzátette, a finnekre amúgy sem jellemző, hogy meglopják egymást. Itt lenni amúgy is férfias dolog, nem taknyosok felségterülete. A rendőrség központja Rovaniemiben – Lappföld fővárosa - van, autóval minimum százötven kilométer, a szolgálatban levő járőrök viszont mindennap teljesítik a megszokott kört, amely úgy hat-hét órányi autózást jelent. Ezért ha bejelentés érkezik, és épp a terület ellenkező oldalán vannak, mérlegelniük kell az eset súlyosságát.

Matti ezt úgy próbálta érzékeltetni, ha egy kocsmában összetűzésbe keveredsz, és leszúrnak, minimum két-három órát húznod kell valamelyik sarokban, hogy ne vérezz el. Ha a dolog még ennél is komolyabb, mert mondjuk eltűnsz az erdőben, jó esetben helikoptert küldenek érted, amely egy-másfél órán belül ott lehet. A beazonosítás a mobiltelefon GPS koordinátáival történik. Ha az nincs, akkor életbe lép Antti definíciója: szívás. Megjegyzem, az internet Lappföldön kétségbeejtően gyors. A helikopterpilóták ügyesek, ha beazonosítanak, képesek leszállni szinte bárhová.

A szaunázást egyszer szakítottam meg egy hóba vetődéssel, a beszélgetés pedig egyre mélyebbre hatolt. Matti elmondta még azt is, hogy az amputációt követően szinte azonnal speciális kezelésnek vetették alá, hogy a fantomfájdalmakat enyhíteni tudják, majd amikor profi sportolónak állt, újabb kezelésen kellett átesnie, hogy ezek a lehető legcsekélyebb mértékben zavarják karrierje során. Végül annyit beszéltünk, hogy az időről teljesen megfeledkeztünk, én pedig életemben először rosszul lettem a szaunában, olyannyira, hogy kiültettek egy székre a hó közepébe, egy télikabátban és egy sapkában. Ne kérdezzék, más nem volt rajtam.

Mire jobban lettem, a többiek is megunták, a ház pedig felmelegedett, így mehettünk aludni. Másnap reggel korán ébredtünk, újabb nap, újabb esély a sarki fényre, bár olyan szürke volt minden, hogy legszívesebben sörrel nyitottam volna a reggelt. Matti ismét hómunkázni kezdett, szeretett volna léket vágni a tóra, közben pedig felajánlotta az egyik fészerben álló hómobilt egy rövid erdei veretésre. Bár megjegyezte, a helyünkben nem menne, mert a hó nagyon mély és vizes, ezért könnyen elsüllyedhetünk, akkor pedig meg kell várnunk a mentőket, ami pedig már tudjuk pontosan, nagyjából mennyi időbe telne.

Tanácsát megfogadva ezért inkább gyalogtúrára indultunk volna. Még mélán ültünk a konyhában, amikor Matti fájdalommal gyötört arccal, teljes felszerelésben a szobába lépett, ránk sem nézett, és egyenesen a szobájába ment. Az ágyra rogyott, és minden, amit hallani lehetett, halk, fájdalommal teli sóhajtozás volt. A szobába egy ideig senki nem léphetett, fogalmunk nem volt, mit történt, Juhát is kiküldte, majd fél órával később mégis magához hívta. Az imatrai rocksztár tőle szokatlan komolysággal lépett hozzánk, és közölte, hogy lapátolás közben Matti protézisének rögzítője eltörött, a csonk kicsúszott a helyéről, amit nem vett észre, így a következő lépésnél teljes súlyával ránehezedett, a csonk pedig szinte csontig, a protézis befogadórészének éléig süppedt.

Azt hiszem ekkora fájdalmat elképzelni sem lehet, az pedig, hogy valaki mindezt halkan, sziszegve, összeszorított fogakkal tűri, már-már földöntúli. Egy órával később bemehettünk hozzá, fájdalomcsillapítót kínáltunk, de egyiket sem fogadta el, attól tartva, hogy az egy héttel később megrendezendő spanyol világkupán esetleg doppingproblémái lehetnek. Inkább a csendes fájdalmat választotta. Vártunk, és közben meghoztuk a döntést: Mattit kórházba kell szállítani a legközelebbi nagyvárosba, Kuusamóba, így a sarki fényt legfeljebb az óriásplakáton pillanthatjuk meg újra, a hazafelé tartó úton. Másfél óra alatt összepakoltunk, a fészereket elrendeztük, a szaunát kulcsra zártuk, az eszközök visszakerültek a helyükre. Eközben Matti állapota annyit javult, hogy bár eltorzult arccal, de hülye poénjainkon mégis mosolygott, és segítség nélkül, egy lábon ugrált ki terepjárójához. A balesettől számított idő alatt megindító volt látni a sportembert, szembesülni félelmeivel, gondolataival, és azt, hogy végül miként képes mindezeken felülkerekedni.

A legnagyobb aggodalma mégis az volt, ha az orvosok nem engedik versenyezni, mit fog mondani a szponzorainak, miként adja elő, hogy a finn legenda, a műlábbal versenyző szuperhős, hólapátolás közben elesik és megsérül. Pedig a valóság mégis ez volt. Miután megindult a karaván az erdőben – Juha Matti autóját vezette, mi pedig maradtunk Anttival – csörgött Antti telefonja, és merev arccal beszélt hosszú perceken át. Bevallom, azt hittem óriási a baj, de Juha mondandója teljesen másról szólt.

Rögtönzött programot ajánlott, amelyből azt is megtudtam, minden út Imatrába vezet. Egy újabb gyermekkori barát, Tuomas Martinnen nagybátya, Jyrki néhány éve felköltözött északra. Amikor Tuomas elmesélte neki, hogy a loknis Juha, Ike fia Lappföldre látogat, azonnal jelezte, vár bennünket. A látogatás viszont nem egy sima teáról és vodkáról szólt, mert az Imatrából elszármazott férfi jelenleg a négyszeres ralivilágbajnok, Juha Kankkunen egyik jobbkeze, a ralilegenda akadémiáján dolgozik mindenesként. Így amíg ő Mattival a kórházba sietett, azt javasolta, látogassuk meg, hátha szorul valami kellemes program is még a napba. A GPS koordináták alapján letértünk a főútról, és az erdőbe hajtva, a hétvégi házak között úgy sejtettük, valami nem stimmel, végül félórányi járásra a civilizációtól, az erdő mélyén megpillantottunk eldugva egy faházat, amely előtt egy piros Audi parkolt, erőteljesen felmatricázva.

A bitang mellé lágyan leparkoltuk az Almerát, és csak néhány métert kellett sétálnunk, hogy megpillantsuk a méter vastagságúra befagyott óriási tavat, amelyen kellő szerénytelenséggel Porschék cikáztak. Vendéglátónk traktorral érkezett, közben CB rádión tartotta a kapcsolatot a pályán tartózkodó instruktorral. Elmondta, aznapra német bankigazgatók bérelték ki a pályát az általuk biztosított instruktorral, és mivel a pályanapot is egy német cég szervezte, a Porschékat maguk hozták kamionnal.

Viszont többféle opció közül is választhatunk, ha Juha Kankkunen szolgáltatásait szeretnénk igénybe venni. A fent említett instruktoros pályabérlésen túl lehetőség van kizárólag a pályát is igénybe venni, és persze teljes körű szolgáltatást is nyújtanak, ilyenkor adják a pályát, autót, és instruktorokat. Megtudtuk, hogy előző héten a lengyel Polsat tévétársaság vezérigazgatója vendégeskedett, ő mindent kért egyben: tavat, embert és piros Audikat. Amikor a két lábon járó legenda hollétéről érdeklődtünk, azt válaszolta, hogy Kankkunen úgy negyven kilométerre épp egy másik tavat takarít traktorral, mert arra holnap érkeznek. Az üzleti modell pedig nagyjából arról szól, hogy az egykori versenyzőnek van egy csomó tava, s ezek mindegyikén képzések vannak.

A vele való személyes találkozás ugyan nem elképzelhetetlen, de garantálni nem lehet, ezek után pedig arra gondoltam, Lappföld a varázslatok helye. A télapó elvileg ott lakik, de valójában nem tudjuk, tényleg őt látogatjuk-e, a sarki fény is létezik, de látni mégsem feltétlenül lehet, Kankkunen pedig az ezer tó valamelyikén biztos ott ül a traktorjában, de kezet mégsem rázhatunk vele. Jyrki egyébként kedélyesen felajánlotta a segítségét, és jelezte, ha netán menni szeretnénk, csak szóljunk neki, mert nem kizárt, hogy a képzés okosba is menne, mert, hogy pontosan idézzek: „Mr. Kankkunen jobban szereti a készpénzt, nem az átutalások híve. Azt viszont ne említsd, hogy újságíró vagy, mert Mr. Kankkunen utálja őket, és nemhogy olcsóbb, drágább lesz.”

Mosolyogva még hozzátette, az angolokat annyira nem bírja, mert vezetés helyett leginkább „meetingelnek”, melyre egy tavalyi példát hozott fel. „Egy éve itt járt nálunk a Bentley csapat, egy kamionnyi sportautóval. A napjaik arról szóltak, hogy nagyjából hat órát elemeztek, a maradék háromban meg vezettek. Azt gondolom, egy normális értékrend alapján a fordított aránynak lett volna értelme, de hát az angolok mindig nagyon tudományosak. Arról már nem beszélek, hogy megtankolták a kamiont még valahol délen, feljöttek, és persze másnap reggel már nem indult el. Arra nem jöttek rá, hogy az a gázolaj mínusz harmincban már lószart sem ér.”

Miután alaposan kibeszélgettük magunkat, az idő pedig rohamosan hűlni (!) kezdett, úgy döntöttünk, visszamegyünk Rukába, mert Juha közben jelezte, hogy Mattit kiengedték a kórházból. A nappaliba lépve láttuk, hogy az ágyon fekszik, kissé kábultan, ezért abban maradtunk, nem éjszakázunk náluk, hanem még kora este visszaindulunk Joensuuba, onnan pedig másnap a reptérre. Búcsúzóul Matti még az ágyról fekve annyit mondott, ne adjuk fel, menjünk vissza jövőre, és kergessük együtt továbbra is a sarki fényt, mert ehhez bizony némi szerencse is kell. Olyan, mint álmaink nője. Hiába rohanunk utána szüntelen, úgysem befolyásolhatjuk, hisz önálló akarata van, és gyakran játszik a türelmünkkel. Ha viszont elengedjük, és türelmesen várunk, garancia ugyan nincs rá, de nem kizárt, hogy váratlanul megjelenik, és gyönyörű táncba kezd. Ronja ezen a ponton már nevetett, mi pedig elbúcsúztunk végleg. Matti csontja egyébként szerencsére nem sérült, a helyi orvosok, konzultálva a snowboardos sportorvosaival adtak némi fájdalomcsillapítót, és azt javasolták, a következő egy hétben mindenképp pihenjen, ha indulni szeretne Spanyolországban.

Indulás előtt még felmentünk a rettegett rukai csúcsra, melyre a városból vezető úton könnyedén felkocsikázhatunk. Megcsodáltuk a napfénymentes,  mégis elképesztő tájat, a kilátás lélegzetállító volt. Miközben sétáltunk odafent, leszállt mellettünk egy helikopter. Fél órás sétarepülést kínáltak kétszáz euróért a tóvidék felett. A hegytetőn található panzió még zárva volt, kissé murisan a Chalet nevet kapta, ezért megkerestük a városközpont egyetlen western hangulatú éttermét, ahol szarvasmarha húsból készült steakkel kínálták a hamburgert.

Sötétedett, amikor a hétórás útnak újra nekivágtunk. A hó ismét szakadt, mi pedig elcsigázva, enerváltan ültünk az autóban, és lényegtelen témákkal próbáltuk ébren tartani a másikat. Újfent Juha vezetett, és bár állította, hidegen hagyja a sarki fény, mint téma, háromszor mégis megálltunk az éjjel kellős közepén erdők szélein, mert azt hitte, táncoló zöld tündérek cikáznak az égen.

A csendet végül egy finn rádióadó slágerpercei törték meg, így amikor a finn síugrólegenda, Matti Nykänen - Elämä on laiffii (Élet az élet) című slágere felcsendült, könnyes szemmel üvöltve énekelték az éjszakában. Hogy a történet kerek legyen, halála előtt Nykänen Lappeenrantában lakott, ami Imatrától mindössze néhány kilométer. Hajnal volt, mire Joensuuba értünk, és mindössze arra maradt energiánk, hogy aludni térjünk. Másnap reggel a földön fekve arra ébredtem, hogy Pöna körmével kapartat a parkettán, és ugrik. Ezt követően megnéztem a telefonom, átpörgettem a híreket, majd az egyiknél döbbenten a többiekre néztem, és annyit tudtam kinyögni: Olaszország elesett...

Ez talán az utolsó pillanat, ami a vírus előtti világból megmaradt bennem. Örülök, hogy még ott lehettünk. Maszkban szaunázni elvégre ciki. Jól sejtik, ez a cikk nem tartalmaz különösen sem motorokat, sem versenyzőinterjút, de még egy nyomorult hómobiltúrát, vagy egy sarki fényt ábrázoló fotót sem. Igazuk van, ezzel szemben tartalmazza azt, hogy a sikeres motorversenyző is lehet ragaszkodó barát, az olimpiai bajnok is elérzékenyülhet, és válhat bizonytalanná, esendővé, de kettejük összefogásából akár csodálatos dolgok is születhetnek. A legfontosabb talán mégis az, hogy emléket állítson a 2020-ban elmaradt Imatranajo utcai motorversenynek, amelyet annyira vártam, amelyre annyira készültem. De azt gondolom, ezzel talán kedvet csinálok a jövő évihez, és arra biztatom Önöket, majd ha a körülmények már engedik, azonnal vegyenek Imatrába repjegyet.