A Jawa utolsó rúgása. Belém

Ideal-mentés Szabadi-Sóstóról 4.

2020.09.13. 07:08
35 hozzászólás

Amikor júniusban először ruccantunk le Balatonra azért a Jawa Idealért (Pionyrért, Pincsiért, 05-ért, ahogy tetszik), amit Tátrai Rolandtól kaptam, hogy beröffentsük és hazamotorozzak vele – egyszerűen hangzott, de sejtettem, hogy lesz még néhány probléma ott -, nem gondoltam volna mindarra, ami következett utána.

Azon a júniusi esős, pénteki délutánon nem gondoltam volna, hogy az egész nyár tele lesz esős délutánokkal - ráadásul nem csak péntekeken. Azt se gondoltam volna, hogy csak sokadik nekifutásra indítjuk be, azt se, hogy még augusztusban is szerelni fogom azt az átkozott motort, azt meg pláne nem, hogy szeptemberben még a klaviatúrán klimpírozok róla Sebesség oltára-posztot.

Mellesleg pedig bekövetkezett az, amit mindig próbálok magyarázni a szerelést szívásnak, a motoron való elázást tortúrának, a váratlan akadályok megoldását pedig új tárgyak vásárlásával elkerülhető, felesleges akadálynak titulálóknak – hiába tűnik szopásnak az akció java (Jawa, haha, ezen a Ponton hagyjam abba, igaz?), utólag nézve mégis sokkal több került a mérleg pozitív serpenyőjébe, mint a negatívba. „Legalább lesz mit mesélni az unokáknak” – mondja erre, aki megtapasztalt hasonlót, de a valóságban inkább haveri körben mesélgeti pár évvel később, amikor az unoka még a távoli jövő ígérete.

Igazából – a nyaram jó részét bearanyozta egy olyan szerkezet feltámasztása, amit soha nem szerettem, a hozzá hasonlók szerelését mindig is utáltam, ráadásul jó sokszor bele is köpött a levesembe, gonoszul. De az ilyen akciók, ha nincs anyagi, idegrendszeri, időben végtelenségig húzódó dráma (lásd Ponton), szinte mindig így végződnek. Jó érzéssel.

Oké, elcsesztünk rá nettó két és fél napot a nyárból, én még nem is tudom még mennyit a megírásukkal, a videók felscriptelésével, alkatrészek utáni rohangászással. De összeverődött egy jó társaság Sóstón, még a csajaink is barátok lettek egymással, sőt, az első alkalom után kifejezetten készültek is rá, hogy együtt lesznek a szerelés alatt, mi hímek sokat röhögtünk, nagyrészt azért sütött a nap, agyat járattunk, szúnyogokat csapkodtunk. Pedig még nincs olyan messze az egész a múlt távolságában, hogy a nosztalgia szépíthetné a dolgokat.

Azért a legvége nem volt könnyű. Ott vágtam el ugye az előző részeket (az első itt, a második itt, a harmadik meg emitt olvasható, illetve nézhető), hogy a Jawa beindult, egész tisztességesen működött, készült is róla egy szép videó, ahogy a Balaton-parton motorozok vele fel és alá vagy tíz kilométert. Azt hittem akkor, hogy leterítettük végre a grizzlymedvét, ezért ünnepeltünk egyet egy vacsival, gondoltam, utána beindítom a szilaj cseh paripát, s hazazúzok Földvárra, mind a 25 kilométeren át.

Povazská Bystrica gyermeke azonban más véleményen volt. Ott, ahol az étteremhez való megérkezésünkkor elhallgatott, elhallgatott, s többé nem mutatott érdeklődést az önerőből történő kilométergyűjtés iránt. Lehet, hogy csak jól nevelt és nem akart harácsolni? Esetleg megijedt, hogy rajta kívül nem látott járművet, amelynek füst jött volna a kipufogójából és elszégyellte magát? Vagy érezte, hogy túl nagy lármát csap? Én azért nem csak ilyen gyerekszoba-eredetű turpisságokra gyanakodtam. Volt már ugyanis szockó motorom, nem is egy, s azok ennél ötször újabb (de már akkor is kidobásra érett) korukban is produkáltak csodákat.

A sóstói kis kajálda-komplexumtól viszonylag hosszú lejtő vezet a parti útig, át a vasúti felüljáró alatt. Egy kétütemű szerkezet, ha egyszer beindult, annak a harmadán is be kell, hogy röffenjen újra, még ha esetleg meg is szívta magát. Már sötét este volt, forróság, extra páratartalommal dúsítva, csak hogy igazán jólessen a művelet. Nekem szerencsére csak a kezdőlöketet kell megadnom, a többit elvégzi helyettem a gravitáció, ezzel szerencsém van, gondoltam.

Miután az összes fokozatban, még egyesben is(!), káromkodva, verejtékezve, a békés sóstói nyaralók felháborodását kivívva, a gyermekek azonnali szellemi leépülését előidézve a lejtő aljába értem, már teljesen más gondolatok forogtak az agyamban. A harmincöt éve a Verhovina 5-ösömnek félretett biztonsági gyufát és a bő öntetnyi normál 86-os benzint képletesen a Jawához csoportosítottam át, miközben az agyamban támadt oxigénhiány miatt az összecsókolózó Novotnyt és Brezsnyevet ábrázoló kép egybeolvadt egy Verhó-, Ideal és Mustang-alkatrészeket tartalmazó, lángoló máglya lobogásával, amely mellett egy meztelenül sikoltozó, a hátát ostorral csapkodó, kopasz firkász táncolt önkívületben.

Ahogy újra levegőhöz jutottam, ismét nekiveselkedtem – immár a sík úton, önerőből -, hogy életre kurvaanyádozzam a rohadékot. Nem tudom, hogy pörgött-e önerőből valaha tízezret a Jawa-főtengely, de az én elemi dühöm simán elforgatta odáig egyesben. Szinte sikított a fájdalomtól.

Amikor már az egész Balaton-part bűzlött a párás levegőben kiválóan terjedő frissbenzin-szagtól, két tízéves forma srác odasomfordált hozzám. Megszántak. „Ne segítsünk, bácsi?” Hát van még remény...

„Kösz, ha én nem tudom... hhhöhhhh... hhhhhöhhhhh... beindítani... höhhhh... akkor veletek se fog... hhhhöhhhhh...” – lihegtem sípolva, a szavak megformálásához a hallójárataimban rekedt maradék oxigént használva, mert a tüdőm közben felmondta a szolgálatot. Az ember ne legyen asztmás, ha szoci szemeteket akar betologatni hobbiból, ugye.

Ahogy néha még másodpercekre visszatért az oxigénellátásom, újra meg újra megpróbálkoztam, még az emelkedő tetejére is feltoltam az átkot, hogy hátha a gravitáció hátszelével, újabb ördögi trükkökkel sikerül életjelet kicsikarnom a blokkból. Semmi, sőt, a végén már ketten hevertünk halottan a balatoni járdán, az oldalára leborított motorral együtt.

Drága Katim, aki mellettem van a legnagyobb bajban, nos, ő legalább megvárt félúton az emelkedőn. Együtt visszabattyogtunk Rolandék házához, ő a járásra alkalmatlan papucsában, amit már ki akart dobni, én meg nyakamban a csehszlovák nehezékkel.

A többiek kedélyesen kvaterkáztak a ház előtt, úgy tűnt, őszintén csodálkoznak, pedig a tárgy ismeretében szerintem igazán nem volt min. Ja persze, valamennyien gyerekek voltak vagy még nem is éltek a KGST idején, honnan tudhatnák, milyen mély verem ez a fajta motorsport.

Lekaptam a blokk gyanús oldalát, ami általában a gyújtásé. Ahogy az elszabaduló dekniben meghallottam a csörömpölést, már tudtam is, mi a baj. Az a főtengely végi toldat esett ki, aminek a rögzítő csavarját letörte az ütvecsavarozó. Tehát most már tudom: nem kúposan szorul a főtengelyre, hanem csak simán, illesztve. Kúposan a lendkerék-mágnes szorul, az maradt is a helyén.

Ültem és csak bámultam ki a fejemből. Ehhez semmiféle szerszámunk nincs itt. Mert a legpronyóbb megoldás ilyenkor, hogy az ember kifúrja a csavart a főtengely végéből, s reménykedik, hogy a végén, amikor már csak egy egész vékony falú cső marad belőle, már ki tudja tekerni valamivel, mondjuk egy balos csavarkiszedővel, úgy, hogy a főtengelyben levő menet megmarad. De van a Hernádi Géza-módszer, amikor az ember kicsit megélez egy lapos, keskeny csavarhúzót, belekalapálja a csavar maradékába, s nagyon óvatosan, az így keletkezett nútot kihasználva, szinte a súrlódás erejével kitekeri. Meg a Karesz-módszer, amikor ráhegesztünk a csavarra vas-izét, amit első dühünkben felkapunk a garázs padlójáról (TDI olajpumpa-meghajtó hatszög-tengely is lehet, sőt, az a legjobb), s azzal tekerjük ki.

Balos kiszedő, hegesztőgép és egyebek hiányában mindezekre nem volt módom, Géza pedig csak jóval a jawás szívások után, augusztus végén javasolta a csavarhúzós megoldást, tehát az sem játszott. A puszta akarat, a mégoly erős is ilyenkor kevés.

Jöttek a berhelős ötletek. Roland a legkulturáltabbakat mondta, mert ő nagyon tiszteli a technikát. A másik végletet Kozma Zsolti képviselte, aki viszont egyáltalán nem, ráadásul mélyen hisz a Piért-boltok készletéből megvalósítható, tartós autójavítási trükkökben. Én középre helyezkedtem, már csak szokásom szerint is.

- Tegyünk be közéjük vékony rézdrótot vagy alufóliát, üssük be kalapáccsal, akkor majd nem esik ki – javasolta Zsolti, de én arra gondoltam, hogy olyan nagy kedvem azért nincs szétverni az alkatrészt. Vagy éppenséggel a forgattyús tengelyt.
- Szerintem meg ragasztani kéne valami jobbfajta pillanatragasztóval, epoxival – így Roland.

Én közben a kiesett bütykös darab mögött feltáruló lyukrendszert néztem a főtengelyben. Igen, a mélyben ott az a négyes furat, amibe a csapocskát rögzítő csavar beletört. De van kicsit kijjebb egy hatos csavarmenet is, igaz, az nem a főtengelyben, hanem már a forgórész (lendkerék) házában, ami békeidőben arra szolgál, hogy egy megfelelő méretű csavart beletekerve, lehúzóként lepattintja a lendkereket a tengely kúpjáról. Azért nem voltak hülyék ezek a csehek, el kell ismerni. Elegáns megoldás.

Ha abba a hatos csavarba bele tudnék tekerni egy csavart, az megfogná a csapot, csak arra kellene vigyázni, hogy ne legyen nagyobb a csavar össz hosszúsága, mint a csap plusz a menet mélysége, mert akkor meghúzáskor letolja a helyéről a lendkereket.

Csak ezzel az elmélettel akadt egy kis bibi, és nem az, hogy a hosszúságot ne tudtuk volna garantálni, mert köszörű véletlenül volt Rolandék házában. A csapban ugyanis pár tizeddel szűkebb a furat annál, hogy átférjen rajta a hatos csavar.

Amit talán mégis lehetne: csak a 6-os csavar legvégén hagyom meg a menetet, azt tőcsavarként beletekerem a meglevő anyamenetbe, a többi részt meg leköszörülöm ötös, még inkább négyes méretűre. Ha nem lesz sima, nem lesz egyenletes, nem számít, mert tartani fog, a New York-i MOMA-ban pedig egyáltalán nem biztos, hogy az én kezem remekét állítják ki a legközelebbi tárlaton. Addig meg még javíthatok is rajta. Igen ám, de a tőcsavar végére megint csak kellene egy menet, hogy legalább egy 4-es anyát rá tudjak tekerni. Menetvágónk viszont nem volt.

Oké, akkor a csap belsejét kellene kitágítani 6-osra (annál kicsit nagyobbra), hogy átférjen rajta a csavar úgy, ahogy most van. Tartottam azért tőle, hogy iszonyat kemény lesz a csap anyaga, de ilyenkor az ember minden szalmaszálba belekapaszkodik, hátha... hátha csak a felülete cementált, a belsejét meg puhán hagyták, láttunk ilyet. Keveset.

Volt nálam elég rendes Bosch fúrószár, húztunk hosszabbítót, izzítottam a fúrót, egy aprócska satu is előkerült, nekiláttam. Aha. Peeeeeeersze. Egy karcot nem sikerült rajta ejteni hárompercnyi izzadással. Csak a fúró csorbult ki.

- Menjünk, itt a BMW, keressünk egy nyitva tartó kutat, ahol van ragasztó – döntötte el Roland, és már benn is ültünk a kocsiban. Minek bénázni, ha cselekedni is lehet.

A legközelebbi Luk-kútnál épp csak kicsit futottunk lu... oké, nem sütöm el a rossz szóviccet, szóval ott csak a legszabványosabb, mezei kis Loctite-ot árulták. Azért megvettem, hátha. Tovább a Shellhez, ahol már jobb volt a választék kajából és egyébből, de náluk is csak a nyomorult Loctite-ot tartották. Mi történt ezzel az országgal, mi van ezzel a Balatonnal? Már senki nem szokott otthon Jawa-főtengelyt ragasztani esténként? Esküszöm, ez a vég, hogy még egy nyomorult Chetra fémragasztót se lehessen kapni.

De a shelles csávó szolgált egy jó tanáccsal. Nézzük meg a Tescót, az szerinte nyitva van.

Az órámra néztem, pár perccel voltunk csak éjjel tizenegy előtt. Ilyenkor, Tesco? Azért megpróbáltuk, és nem, egyáltalán nem mutatott 200-at a 330d sebességmérője a pálya három kilométernyi szakaszán, amennyi volt odáig. Csak a fáradtság miatt olvadt össze csíkká minden a látóterem szélén. Vagy nagyon guvasztottam, és megerőltettem a szemgolyómat.

És nyitva volt, ó istenem, nyitva... Kettőnknél volt maszk, mi be tudtunk menni, lássuk csak, autós részleg – pillanatra benéztem a szerszámos sorra, hátha van balmenetes kiszedő, menetvágó, készre vágott 4/6-os tőcsavar Jawa-kendácsoláshoz -, s találtam epoxit! Méghozzá gyors, fémet is garantáltan ragasztó epoxit! Száradási idő öt perc, csodás! A legkisebb is számít.

Oké, volt ott rajta valami olyan is, hogy a teljes kötést hat óra alatt éri el, onnantól munkálható meg, de mit számított ez nekem, hiszen nem akartam én megmunkálni semmit...

Téptünk vissza Sóstóra, megint nem mutatott 200-at a sebességmérő, mindegy, élve odaértünk a motor mellé, vágódtam ki, féktisztítóztam mindent (ragasztáshoz, festéshez mindent alaposan zsírtalanítani kell, mert máshogyan nem tapad meg), kevertem az epoxit. Ez nem egy nagy művelet, a csap behelyezése sem igazán az, utána inkább már csak tébláboltunk a lejm-blázok hátán, hogy térhálósodjon a cucc.

Amikor már kissé remegsz az egész napi tolástól, gubbasztástól, rosszul elégett öreg benzin és Arol 2T szagától, a folyamatos ötleteléstől, no meg attól, hogy fél tizenkettő van, valahogy a legjobb társaságból is szívesen szabadulnál. Pláne, ha még huszonöt kilométernyi út van előtted egy olyan szerkezeten, amelynek az elmúlt néhány évtizednyi menetteljesítménye pár száz méterre rúgott átlagban, az egyik legnagyobb igénybevételnek kitett alkatrészén pedig megkötő-félben levő ragasztóval rögzített alkatrész pörög, percenként kábé 4000 pofont kapva a megszakító kalapácsától. Van egy stresszfaktor, aztán még ott a csajod, a gyereked...

Nagyjából negyed óra térhálósodást bírtam idegekkel, utána úgy döntöttem, indítok. Elvégre, ha ragasztó nélkül bírta a csap azt a videós tíz kilométert, s csak a végén esett szét, akkor akár két pötty Technokol Rapid is elég lett volna ahhoz, hogy ezer kilométerekre üzembiztossá tegyem. De ezt már sosem tudom meg.

Toltam egy kiadósat a sötét utcában – furcsán könnyen ment.

- Becsavartad a gyújtógyertyát? – kiáltott utánam a még jobban észnél lévő Roland, és tényleg, a könnyű tolhatóság hátterében a nulla kompresszió, s egy kábelén fityegő Iskra gyertya állt. Becsavartam. Újabb tolás.

Ez alkalommal valami egész más történt. Baromi nehéz volt push-olni, de a motor mégsem fordult át. Mire eljutottam a felismerésre, hogy annyira csúszik a kuplung, hogy egyik fokozatban se fogja átforgatni a motort, már összefolyt a világ, kommunikációképtelen lettem, de Roland azért utánam futott és megkérdezte – „mi a baj?”

- A kuplung, de nem akarom a többiek előtt hangosan mondani – ziháltam, közben arra gondolva, hogy ha kiejtem a számon a hiba nevét, mindenki azonnal bepánikol, hogy újabb több órás szerelés következik.

Fedél le, mozgat, bovden jó, kiemelő jó, kiemelőpálca a helyén. Több kísérlet, a bovden újravezetése, a fedél felrakásakor a kinyomótengely és a kiemelő csatlakozásának extra pontos ellenőrzése után megint lett masszív ellenerő a kuplungkaron, ismét próbálkozhattam.

Ilyenkor már nem könnyű. Az ember igazából csak arra vágyik, hogy ledőljön otthon valami pamlagra, fogjon egy sört, s amíg fizikai kóma édes álomba vált és kiürül a dobozból a lötty, elmásszon valahogy az ágyig. Erről azonban szó se lehetett, mert a huszonöt kilométernyi mászáshoz még hiányzott egy működő eszköz. Ez az, amikor görcsössé válnak a mozdulatok, a józan megfontoltság utolsó molekulája is elillan a fejből, egyetlen dolog működik mindennél jobban – a káromkodásgenerátor. Nem marad semmi a könyvekben tanult eszköztárból, feledésbe merülnek az alkatrészek, szerszámok, műveletek nevei, konkrétan az – „ezt a gecit miért nem basztatod azzal a szarral, hogy ne izéljen már olyan okádékul az a baszina?” – válik az alapnyelvvé. Közben pedig persze, a remegő ujjú mutogatás, hogy a másik is értse. Elnézést a finom lelkűektől – aki szerel, pláne éjjelig, pláne régi KGST-vacakokat, az mind eljut ide előbb vagy utóbb. Aztán jöhet a 18-as karika a videón, tiszta Való Világ.

Valahogy mindenki mindenkivel jól találkozott a fedél alatt, némi tolásra a Jawa úgy pöccent be, mintha semmi baja se lett volna mindvégig, csak elkalandozott volna a figyelme. Gyors parola mindenkivel, újabb tolás, felpattantam, s attól való félelmemben, hogy sikerem megint üzemórásnak bizonyul, elviharzottam a messzi Földvár felé. Kati, bár ugyanolyan működésű Fiat 500-at használ, mint a Bianchim, egy ideig elmolyolt az indítással, majd az utca teljes hosszán lámpa nélkül jött utánam, mert ebben más helyen van a világításkapcsoló, mint a Fityóban.

Ha nem is gyorsan – 45-50-eket toltam, már amikor láttam a Balaton-melléki települések halványan derengő világításában a negyvenfoknyit ide-oda ugráló sebességmérő-mutatót (vajon milyen tender volt az, amin ezekkel a kőkorszaki gyertyákkal nyerni lehetett?) – de stabilan végigmentem a legrövidebb és a parthoz legközelebbi úton, amit fejből tudtam. Kihaltság, késő esti, nyári illatok, elszórt, ritka csoportokban valahová hazatérő tinik, itt-ott andalgó párok, néha egy-egy biciklista volt az utakon, csak Siófokon tartott még így fél egy táján a tombolás. Na, ott, a kétsávos úton konkrét dugóba ütköztem, amit viszont pesties robogósfutár-stílusban abszolváltam a két sor között, ebben jó gyakorlatom van. Ilyenkor milyen jó, ha nincs egy motoron tükör... Gondoltam Katiék majd a zabolátlan erőgép brutál dinamikájával úgyis utolérnek, s nem tévedtem.

Bár volt bennem egy kis aggódás, a Jawa szépen kertyegett alattam, s így, hogy Széplaktól kezdve már üresek voltak megint az utcák (és ottanra már a csillagok fényénél is szerényebbé tompult a közvilágítás), egészen úgy éreztem magamat, mintha csak a hatvanas években tartanék hazafelé a kempingbe, ahol Illéséknek még tart a fellépésük és szinte hallani vélem a Táskarádió dallamát a prempegésen túl. Van valami békebeli dolog egy maiakhoz képest kis fordulaton motyorgó, büdös füstöt köpő, lassú, de a hosszú áttétel miatt szinte nyugisnak tűnő motorral krúzolni a balatoni éjszakában. Oké, a lámpa olyan gyenge, hogy jobban látni, ha nincs felkapcsolva, a térhálósodó ragasztó baljós, kontrasztosra és szaturáltra lightroomozott, tűéles képe pedig újra meg újra berágja magát az élmény szépiaszínezetű filmkockái közé, de alapvetően tök boldog voltam. Nem hittem volna, hogy még egyszer az életben azt mondom: élvezem a közlekedést egy kétütemű (fuj), KGST-gyártású (még fujabb), ezer hangon csörömpölő és zakatoló rommal. De élveztem.

Valamikor éjjel egy körül érkeztünk a földvári házba, nagy volt a diadal, Katiék előre is mentek a szerszámokkal megtömött és emiatt szintén csörömpölő Bianchival, hogy le tudja filmezni a beérkezésemet. Én meg cserébe egy megrendezett képen lefotóztam utána Norbi fiamat, ahogy siet kaput nyitni nekem. Így lett volna teljes a szimbiózis, ha van forgatócsapatom.

Akkor két hetet maradtunk Földváron, s elég rendesen használatba vettem a Pincsit. Jártam vele postára a megrendelt könyveket feladogatni, a Sparba, az Aldiba, aztán, amikor Kareszék meghívtak magukhoz Viszre, az oda vezető harminc kilométert is Jawa-háton tettem meg. Finom volt a Kaposvár felé vezető úton, az illatos mezők között motorozni, bár elkezdtek előjönni a hibák. Például hogy a bemelegedés, illetve a tartós nyelezés rombolja a motor képességeit: a kuplung valószínűleg bedagad ilyenkor, s alig akar kiemelni, a motor pedig vagy szorulni kezd, vagy épp ellenkezőleg, elveszti a tömítettségét, mert egyre gyengébbé válik.

Ettől még a Bianchin közlekedő családi csapat előtt értem Károlyékhoz. Nos, a régi jó barát egész életében azon küzdött, hogy téglát téglára pakolva kiemelkedjen Visz lassan folydogáló iszapjából, s nincs igazán receptora olyasféle butaságokra, mint a nosztalgiából kényelmetlenkedés. Elhűlve nézte, ahogy begurulok a büdös és csörömpölő döggel az udvarra, és a „te se leszel hibbantabb” meg az „ezt a förrrrtelmes undormányt!” megjegyzéseknél jobbakra nem telt tőle, akárhogy is sugároztam a büszkeségtől. Pedig én annyira, de annyira élveztem a sok Év Autója-tesztkocsi után az egész dolog őszinteségét... Mindegy, marad csak nekem az élmény.

Titkon arra számítottam, hogy majd Bálint fiam is használja a gépet Balcsin, de ő már olyan keveset lóg velünk együtt, hogy csak egy próbakörnyi időt szánt a témának. Nem sokat ment ötvenes motoron eddig, amit igen, az is egy Honda SS50-en, könnyű, pontos kuplunggal, finom ötgangos váltóval, ennél kétszer több lóerővel, stabil működéssel – annyira nem érezte a verdát. De legalább nem köpködte meg.

Az egyetlen ember, akin láttam, hogy igazán élvezte a próbát – nem, nem a Kati, ő is ment egy karikát a Pincsivel és éreztem, nem az ő világa – Endre barátom volt. Visszajött egy kis motorozás után és kijelentette – „harminc évet fiatalodtam!” Pedig annál valójában többet, harmincnégyet, ugyanis akkor adtuk el neki Matyi barátommal a közös Jawa Mustangunkat, amit mi egy éjjel a Széna térről toltunk el (másfél éve ott állt törött első villával, hiányzó tanksapkával, kibelezett elektromos rendszerrel, lezáratlanul), lehetetlen helyekről beszerzett alkatrészekkel rendbe raktunk, majd pár hónapot használtunk is. Ja, rég volt.

A nyár utolsó földvári hetében azonban megint szétszedtem a Pincsit. Régóta ígértem neki, hogy kitakarítom a centis lerakódott rittyóval teli tankját, de egyéb problémákba is ütköztem.

A lötyögő gáz húzószektorát kicseréltem helyben újra, tettem fel új benzincsövet is a porladó helyett, de az új, ép sztendert, amit Szlovákiából vettem, már nem tudtam felszerelni, mert az, aki előttem járt itt, egy mérettel kisebb csavarokkal rögzítette.

Földváron nincs nálam csavarkészlet, no meg alapvetően nyaralni voltunk ott. Ha már, akkor a légszűrőházat is hazahoztam Budapestre, mert repedt (lehet kapni újat is, de elég drága, és így is már szép summa hever ebben a motorban), s leszereltem a sárhányóként szolgáló, erősen foszladozó gumilapot is hátulról. Olyat vágok újat, csavart túrok itthon, jön itt még fejlődés.

Szóval itt tartunk, van egy elvileg működő Pionyr (Ideal) Balcsin, igaz, még kicsit darabokban. Jövő nyárra lesz neki tiszta tankja, sárhányója, sztendere. De a berúgót nem csinálom meg, blokkot nem bontok szét, amíg nem válik okvetlenül szükségessé, Tolni mindig tudok, s nem is szégyellek.

A sztori irgalmatlan jó volt, köszi, Roland, köszi, Kozmazsolti, köszi, csajok nektek is a türelmet.

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalbike, és ettől mi éhen halunk.

A TB olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TB-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.