Megyek! 80+ éves motorral a Dolomitokba

Egy naaaaaaagy bakancslistás tételt kell kipipálnom, de ki fogom

2020.10.25. 06:49
176 hozzászólás

Előzetesként – mert tudom, hogy úgyse olvassa mindenki végig a posztjaimat – lenne itt egy nemes feladat az olvasóknak, azaz nektek. Segítsetek, kérlek. Arra kérek mindenkit, aki kicsit is, de pláne ha sokat járt Olaszországban, a Dolomitokban, Ausztriában, jó a memóriája, esetleg isteni trükköket ismer arra, hogyan lehet kideríteni, egy régi fotó hol készült, szóval arra kérek mindenkit, hogy lapozza végig a galériát, és ha van tippje a képek helyszínére, azt ossza meg velem. Életbevágóan fontos lenne minden morzsányi infó, menjetek be a galériába, ott látjátok a képek számát, aszerint küldjétek, ha eszetekbe jut valamelyikről egy hely. A cikkben csak pár, elszórt fotó van, dísznek, a valódi anyagot a galéria tartalmazza.

És akkor jöjjön a poszt, mert érdekes a téma, az öreg motoromról lesz szó, és a célról, ami miatt üzembe akarom helyezni. Ezeket emlegettem a múltkori szerelős posztban, és erről van szó e poszt ajánlójában is. Innen már mindenki sejti...

Ugye megmondtam, hogy nagy terveim vannak az NSU-val? Ezért húztam bele a rendbe rakásába három évvel ezelőtt. Mert az ötlet annyira végtelenül lehetetlennek tűnt, amikor megfogant, de azért mégis látszott rá egy egészen kis esély, hogy megvalósítsam, hogy azóta ha csak eszembe jut, elkezdek remegni az izgalomtól.

2016 szilvesztere óta, mint éhes lény a gőzölgő rántott húsra, úgy szállok vissza mindig e tervemre. Az ötlet lassan eresztett gyökeret, azaz eleinte sehogy. Amikor az apósom meghalt és az anyósom elköltözött a Tárogató utcai családi lakból, ahol a feleségem is felnőtt, a garázsban, a földön találtam két cipős és néhány egyéb kisebb doboznyi filmet. Vegyes cuccokat, régi normál 8-as mozgófilmeket, talán két tucat 35 mm-es negatívot és egy csomó 120-as filmet. Papírba tekerve, elfeledve, porosan. Amilyenné bármi lesz, ami egy kezeletlen, huzatos, földszinti garázs betonján hever húsz-harminc éven át és alaposan megérik arra, hogy kidobják.

De én nem dobtam ki. Borzasztóan foglalkoztatnak a korábbi korok, azon belül a huszadik század, nem véletlen talán, hogy régi autóim, óráim vannak, régi filmeket nézek nagy mennyiségben, régi zenéket hallgatok. Nem olyan régieket, amilyeneket nosztalgiából szokás, mert akkor mindenem hetvenes-nyolcvanas évekbeli lenne, hanem régebbieket. Imádom a hatvanas évek hidegháborúból hippibe váltó korszakát, az mindig is a kedvencem marad. De izgat az Európában elég sötét, Amerikában jóval derűsebb ötvenes évek, s bár utálok mindent, ami a katonasággal kapcsolatos (a Magyar Néphadsereg sikerrel ölte ki az emberből az effélét, pláne 86-87 türelmet próbáló telén), a háborúktól meg rettegek, mégis egyre többet nézek filmeket, tárgyakat, képeket abból a korszakból.

Ami meg még az előtt volt, a tízes évek szecessziója, utána az art deco, az az elképesztő friss huzat, ami akkor elsöpörte a nyekergő tizenkilencedik századot, no meg a húszas-harmincas évek fordulója a Bauhausszal, Nuvolarival, Ascarival, a Scuderia Ferrarival, a Brough Superior SS100-zal, Fernihough-val, a Bugattikkal, az mostanában borzasztóan izgat... Ehh, már megint az autók és a motorok. Nehezen jövök le erről a vonalról, sose lesz belőlem bölcsész.

Szóval találtam a garázs padlóján egy csomó negatívot, mind az apósom családjáé volt. Én pedig mindent megmentek, ami minimum egyidős velem. Vettem egy méregdrága Epson Perfection V500-as szkennert (persze azért az apám és a saját diáimnak is), és éveken át, minden cikkírás közben, a diákat négyesével, a csíknyi negákat tizenkettesével, a rollfilmeket két kockánként szkenneltem befele. Több ezret, talán tízezret, tudja a fene, tele van velük egy két terás vincseszter. Egy Epson kimúlt, vettem egy másikat, az nem sokkal később szintén kimúlt alaplap-hibával, most füstölgök, mert nem akartam a családi vagyont bedöglött Epson-szkennerekben tartani, de ha nem lesz más út, újra veszek egyet. Hiszen továbbra is fotózok 120-as filmre.

120-as film? Az meg mi a tököm?

Drága barátom, ismertebb nevén ez a középformátum, vagy rollfilm, amit ilyen hosszú rudakban árulnak (még mindig) és magán a filmen nincs perforáció, oly régi a technika. Nem is kazettában lakik az ilyen film, hanem hosszú papírszalaggal együtt tekercselik fel szorosan egy sima spulnira, ami a két szélén jól zár, és ha nincs sokáig kitéve fénynek, nem engedi exponálódni a filmet – mondjuk, egy filmcsere idejéig. A lapos, széles kivágást adó 6x9-es gépekben csak 9, a jellegzetesen négyzetes kivágást előállító 6x6-osokban 12, a 6x4,5-ösökben, mint amilyen a Mamiya 645, ha jól emlékszem 15 vagy 16 kockára elég egy tekercs, ami ma 1500-5000 forintba kerül. Nem olcsó mulatság. És akkor lehet hívni, nagyítani, az is péc. Ezekhez a filmekhez voltak a nagyobb fajta profi fényképezőgépek, a középformátumosak. A Rolleicordok és Rolleiflexek (André Kertész, illetve minden profi a 30-50-es években), Voigtländer Avusok és Bergheilek (ó, Brassai!), Zeiss Super Ikonták, Plaubel Makinák (a magyar rendőrség, ugye), Ikoflexek, Graflexek (az amerikaiak szabványos sajtófotó-gépe), Mentorok, később a Hasselbladok (a Hanzik itthon), Mamiya Pressek, C-k, RB-k (Helmut Newton) és RZ-k, Bronicák, Asahi Pentax 6x7-esek, nagy Fujik. Meg a vasfüggöny innenső oldalán a kicsit mindig férges szegényházi rokonok, az ügyetlenke Flexaret, a traktor finomságú Moszkva 2, a viccesen agyonbutított Ljubityelj, a minden alkatrészében azonnal elmálló Kiev 88 és az összes kockát legendásan egymásra fényképező Pentacon Six. Meg persze a hulladék-cuccok, a húszas évek kisfilm-korszaka előtti amatőr gépek túlságosan is sokáig életben maradó maradványszármazékai, a boxgépek, mint a Kodak Brownie, az Agfa Box, az Eho Box, vagy akár a magyar Fotobox és a Pajtás. Ezek is rollfilmre fényképeznek.

Amennyire tudtam, mindent portalanítottam, persze a doboz tetején levő negákat mindenféle vegyi pusztulat és gomba is megtámadta, de a kollekció jókora része megdöbbentő minőségben megmaradt. Merthogy a feleségem apai ági nagyszülei mindkét ágon igen tehetősek voltak a háború előtt – az anyai Hoffman-vonal volt az erősebb, négy vízimalmuk volt a Dunán (egyetlen ilyen is jól eltartott négy családot), övéké volt Óbudán a mai Symbol épülete - azt a Németalföldről betelepített Hoffman Lipót iparos építette 1816-ban, s felette, a Hármashatár-hegy aljáig az egész földcsík is a családhoz tartozott, amíg a filoxéra el nem vitte az ültetvényeket. Akkor eladták a felső részt, jóval később pedig úgyis államosították az egészet... De a Szemlőhegy u. 8 alatt álló, kétszintes, hatalmas, L alakú villa ott, a legősibb Rózsadomb közepén, a Rómer Flóris utca tetején szintén a családé volt, az apósom is oda járt a nagyszüleihez tizenegy éves koráig. Aztán persze azt is államosították.

Nekem, akinek a nagyszülei mind csepeli munkáscsaládból származtak, nagyon furcsa volt nézegetni ezeket a fotókat. Egy olyan varázslatos világba vittek el, amiben az én őseimnek semmi keresnivalójuk nem volt, amiből nekünk csak vásári fotósok által készített pár olcsó és homályos képünk maradt meg. Az én őseim nem utaztak sehova, legfeljebb nagy ritkán a Margitszigetre, Kati nagyszülei viszont úgy járták a világot, ahogy ma szinte tömegek – autóval Németországot, Svájcot, Olaszországot, hol itt egy kis síelés, hol ott egy kis kulturálódás. Igazából baromi gazdagok vagyunk ma, mert megélhetjük a régi nagyon tehetősek életét, ha legalább a középosztályt karcolgatjuk életszínvonalban. Igaz, emiatt is van minden megtömve turistákkal – mert látnivalóból nem lett sajnos több. Minden relatív.

Elképesztő világ tárult fel előttem azokon a képeken, méghozzá – mert a rollfilm pokoli jó és részletgazdag médium volt már akkor is – olyan plasztikusan, hogy ha eltekintek a színektől (az ember agya pár perc nézegetés alatt átáll fekete-fehérre), kicsit olyan volt azt a tenger sok képet fotosoppolni, mintha magam is ott éltem volna.

Idősebb Massányi Aurélnak volt egy Adler Trumpf Juniorja, egy nem túl nagy, nem túl erős, de tisztességes minőségű és kivitelű német autó. Azzal túráztak összevissza Európában, 1938-ban például háromszor is, amennyire a tekercsekből ki tudtam venni. Ezek egy időben katonás rendben lehettek, mindegyik selyempapírba csomagolt gurigán kis vignetta mutatta, mikor, hol jártak, de a vignetták az évtizedek alatt sajnos leestek, valamiért össze is keveredtek a filmcsíkok, tehát helyenként vaktában tapogatóztam, ki, mi, hol, mikor van a fotókon.

Egy tekercssorozat nagyon megfogta a figyelmemet, mert találtam rajta egy-két olyan helyet, ahol mi is jártunk már a feleségemmel, Katival. Ő amúgy rémesen racionális lény, azt hiszem, egyetlen könyvtárnyinál többet még meg se nézett a saját családja múltjából, csak én hívogattam be néha, a hónapokon át tartó képjavítgatás közben, hogy nézd, nézd, a Klári mama Velencében!, meg a papád babakocsiban! – szóval ilyen felkiáltásokkal. A családban azt hiszem, csak én képviselem a nosztalgiát, ami amúgy alapvetően baromság, de jólesik az embernek.

Szeretem ezeket a lassabb, valahogy sokkal rendesebb és kedvesebbnek tűnő világról beszámoló fotókat – ami megint csak ótvar nagy önámítás azok után, hogy egy évvel később mi patak vér kezdett folyni a fotókon látható, kedves mindenféle emberek keze nyomán. Itt persze nem a Kati nagyszüleire gondolok, mert a nagyapa, idősebb-idősebb Massányi Aurél például háziorvos volt a Mester utcában. Bár ha szurit adott, lehet, hogy nála is előfordult egy-két piros csepp, ez tény.

A szóban forgó túrát tehát 1938-ban tették, minimum hárman voltak, lehet, hogy négyen: Klári mama (Kati nagyanyja), Aurél papa (Kati nagyapja), illetve egy rokonuk, Mazgon Sándor. Aurél papa szerintem isteni fotós volt, a képek beállítása kiváló érzékről tanúskodik, a hibátlan expozíciók, élességek magas szintű technikai tudásról árulkodnak. Így, hosszú évtizedek messzeségéből is őszinte csodálattal adózom annak az embernek, aki kézi, szelénes fénymérővel, egy akkor ultramodernnek számító, de mai szemmel agyrém-nehezen kezelhető, T-réteg nélküli objektíves (az elsősorban a beverődő fény miatt bekövetkező fátyolosodás ellen lett a háború utántól) géppel többnyire 12-ből 12 éles, jól exponált, kiválóan komponált kockát tett a negatívra. Oké, van itt-ott egy elmosódott kép, de főleg azok, amiken Aurél papa szerepel, tehát olyankor más exponált. De a fotók, ha hibásak, az inkább a sok év és a mostoha tárolás hozadéka.

Hogy mivel fotózott? Egy Reflex-Korelle nevű géppel, amely kvázi a Pentacon Six egyenes ági felmenője. Egy bazi nagy, tükörreflexes, Carl Zeiss Tessar-objektíves, hatalmas, vászonredőny zárral működő ládát kell elképzelni. Az a gép 1938-ban olyan lehetett, mint ma a legújabb Canon 1D. Vagy még feljebb. A vicc az, hogy amikor anyósom is meghalt, az a fényképezőgép előkerült a tonnányi örökölt óra, ilyen motyó, olyan kávéscsésze közül. Ami még szebb – a sógorom lemondott a nagypapa Reflex-Korelléjéről a mi javunkra, hiszen én vagyok, aki húsz éve régi fényképezőgépeket gyűjtök, s van is itthon háromvitrinnyi belőlük. Óriási szerzemény volt, kisebb mértékben amiatt, hogy korának az egyik csúcsgépe, nagyobb mértékben amiatt, hogy ha személyesen nem is ismertem ugyan Aurél papát, de áttételesen azért fizikai, történeti közöm van a masinához az unokáján át. Tehát azt az 1938-as albumot ezzel az 1936-os Reflex Korellével fotózták végig... Öhöm...

Az a számomra igen érdekes túra Olaszországba vezetett, s két Adler Trumpf Juniorral tették meg az utat. A fotókon pedig felismertem a Misurina-tavat, a Tre Cimét a Dolomitokban, a Pordoi-hágón levő, ma már csak étteremként, régen még fogadóként üzemelő, hatalmas épületet, a Ristorante Mariát. Ahogy egyre többször ismételgettem magamban – 1938, 1938, egyszer csak beugrott valami. Hiszen nekem is van valamim 1938-ból, még ha félkészen, benzines tömítőanyagtól összeragadva, indíthatatlanul, megállíthatatlanul, fényes roncsként is hever a garázsom hátuljában! Bizony, a Gajdán Mikivel a régi BSA-mra elcserélt NSU 251 OSL-em épp 1938-as. Az akár ott is lehetne ezeken a régi-régi, szinte nem is a mi dimenzióinkból való képeken...

Akkor, ott született meg az elhatározás, az frissen hozzám került Reflex-Korellével a markomban. Ha törik, ha szakad, annyi képről kinyomozom, hol készülhetett, ahányról csak tudom. Megcsinálom úgy az NSU-t, hogy kijussak vele azokra a helyszínekre, ahová egyáltalán ki tudok. S azzal az 1938-as Reflex-Korelle típusú fényképezőgéppel elkészítem újra azokat a fotókat, amiket Aurél papa ránk hagyott, de a fotókon nem Adler Trumpf Junior lesz, hanem egy korban stimmelő, 1938-as NSU 251 OSL.

Azóta ez az ötlet izzik az agyam hátuljában, s amikor néha már felgyújtottam volna az NSU-t, olyan ördöglakatokat tett elém, akkor ez a terv adta az erőt, hogy tovább csináljam. A koronavírusos elzárások alatt, amikor volt időm lemenni a garázsba, mindig egy furcsa, 82 éves áthallásokkal teli hangulatú transzba kerültem, szerintem voltak, akik rosszabbul töltötték nálam akkoriban a bezártság heteit. És ott lebegett a cél, hogy nem valami kiállítási darabot reszelgetek, amit aztán lehet mutogatni a totálisan unott haveroknak, hogy némá!, milyen érdekes, ugye?, hanem egy gépet, amivel egészen különleges célom van, olyan, amilyen épp semmilyen ismerősömnek nem lebeg a szeme előtt.

Különösen foglalkoztatott a dolog sokdimenzióssága. Mert nemcsak egy öreg motorral akarok kimenni nagyjából valahová, jó messze, hanem ki kell nyomoznom a pontos helyszíneket, tervet kell rá szabnom, s egyszerre két, meglehetősen komplikált és nagyon-nagyon öreg műszaki berendezésnek is jól kell működnie ahhoz, hogy a leghalványabb esélyem legyen a komplex projekt megvalósításra. Ahogy így leírom is futkos a gerincemen egyfajta jóleső borzongás a sok bizonytalansági tényező miatt.

Apám, ha ezt megcsinálom... A Csikós Zsoltik 4/b-jében, amelynek padjaiba átmenetileg csak Csikós Zsoltikat ültetek, hogy a gúnyosan röhögő, vagy zavarodottan elnéző bölcsész, biológus, közgazdász és jogász osztálytársak ne zavarják az álmodozást, szóval ebben a furcsán monokulturális osztályban egyszer az életben én lehetek majd a valaki, aki csinált Valami Nagyon Fontosat és Menőt. Ez már Asperger-szindróma lenne? Úgy látszik, az a nekem való betegség.

Persze mindenki más hülyének tart majd, ezt a részét már ismerem. Miért nem jó neked odamenni egy kényelmes, légkondicionált autóval? Meg - mit pufogod össze azt a csodálatos helyet a büdös és zajos szaroddal? Meg – életveszélyes, amit művelsz, ráadásul pocsék példát mutatsz, gyerekeid is vannak, elment a józan eszed? Meg – úgyse bírja ki az a rom, már Agárdnál beáll majd a dugattyúja. Fejből tudom az összes károgás fajtát. De ez az én bakancslistám, nem a másé. És azért csinálom, mert kihívás, és mert ésszerűtlen, sőt, sületlenség.

Sokkal nagyobb és őrültebb dolgokat is művelnék, de túl kicsi és zárt országba születtem ahhoz, hogy ennél nagyobbat merjek álmodni. Lehet, hogy ha ez sikerül, azért fogok. A múltkor például kaptam egy képet egy srácról, aki a nagyapja Jawa Pionyrjával elment Brnóból a Nordkappra és épp hazafelé tankolt valami sarkköri kútnál. Na, az a valami, le az összes őszinte kalapommal. Én most egyelőre ezt az NSU-s dolomitosat dédelgetem, ez se lesz egy Pilótakeksz-majszolás a fotelben.

Az a baj, hogy társas lény vagyok, és nekem mindig jobban megmarad minden, nagyobb örömet okoz az olyan túrák emléke – még a rég elvesztett barátnőkkel, barátokkal, kollégákkal átéltek is -, mint amiket egyedül csináltam végig.

Jó lenne egy vagy két barát az útra, nem több, mert négy motornál már sok a hibalehetőség, sok a konfliktus az emberek között, eltűnik a meghittség. De ki? Ide nagyon közeli jó barát kell, akivel legalább a túra elején semmi feszkó nincs, mert lesz majd bőven a végére...

Eszembe jutott Lacus, akivel a legtöbbet motorozom és Endre, akivel kevesebbet (bár mostanában egyre többet), viszont mindenféle hülyeségbe belevihető, mert nem múlt ki az agyából az érdeklődés a korral. Mindketten bő három évtizede közeli haverjaim. Felvetettem nekik az ötletet azon a szilveszteri bulin, soroltam a megkötéseket, mert a veteránozás mindig akkor finom, ha tiszta és szigorú az időutazás-rendszer, ha szűkre szabod a kort, amiben mozogni lehet.

Mert abban a pillanatban, amikor belekeversz modern dolgokat, magamutogató pojácáskodássá válik az egész – ezt cseszik el itthon minden találkozón – nem lehet ötvenes évekbeli Moszkvicsokat és 800 lóerősre felhúzott Suprákat vegyíteni úgy, hogy balzsamos legyen az érzés, pedig mindkettő veterán. A fogalmatlan nézelődők persze kicsit tovább maradnak, mert mindenki talál a szája ízének valót, de a dolog íze oda lesz, mintha vaníliafagyit ennél lecsóval, nyakon öntve egy kis köménymagos tojáslevessel. Külön-külön jó kaják, egyben, hát... nyelvvel talán szét tudod választani a fázisokat.

Akkor menjünk együtt, de csakis háború előtti motorokkal. Oké, ez nagyon nehéz. Akkor maximum olyanokkal, amilyeneket már gyártottak a háború előtt, s kinézetre nem lógnak majd le a fotókról. Minden más megoldás csalás lenne. És nem lesz kísérőcsapat, mentőfurgon, bekészített autószállító minden etap végén, rajongók hada, öt kilométerrel lemaradó ismerősök a klimatizált Audiban, mert úgy könnyű. Úgy szimulátoros játék az egész. Csak mi magunk, a gépek, a dühös hegyek, a kicsorbult villáskulcsok és a beszakadt körmök. Ha nincs küzdelem, nincs játék, a tét nélküliség megöl mindent, aminek íze-szaga van.

Mivel mindketten jómódú emberek, gondoltam, az eszköz beszerzése nem akkora gond nekik, meg aztán, ha az eset után nem kell már az a veterán motor, mindig el lehet adni árában, mert ezeknek nem csökken az értéke. Egy átmeneti, nagyobbacska befektetésről, cserébe életünk nagy bulijáról volt ott szó. Persze sejtettem, hogy a barátaim nem pontosan így képzelték életük nagy buliját, de azért reménykedtem.

Lacus hitetlenül ingatta a fejét, aztán megjegyezte, hogy egy ilyen túra minimum tíz nap, őt meg soha nem engedi el ennyire a cége, meg aztán semmi affinitása az ilyen régi gépekhez, de a szereléshez sem, neki ez az egész dolog iszonyú távoli. Belegondoltam, igaza lehet. Endre viszont csak hümmögött – ő már összerakta saját kezűleg a 127-es Fiatját, motoroztunk együtt sokat Jawa Mustangon és Simsonon, szóval kezdte érezni a bugit -, aztán elővette a telefonját, kitúrt egy NSU 251 OSL-t az eBayről, és megkérdezte. Valami ilyen jó lenne?

Hát ez vezetett oda, hogy ő is vett egy olyan motort, mint az enyém, igaz, az övé 1951-es gyártású, de az első teleszkópvillától, a hátsó lámpától, a kifelé álló hébliktől és a máshogy kinéző gyújtásblokktól eltekintve (ezek azért csak a veteránosoknak tűnnek fel) ugyanaz a motor. Endi motorján még vizsga is volt, amikor az eBay-es leütés után megjött a távoli Németországból, gyönyörűen pufogott, világított, dudált, csak a kipufogója volt szörnyű állapotban – egy összevissza horpadt, kályhaezüsttel lekent ormótlanság volt rajta.

Zseniális lesz, ha én is elkészülök a sajátommal, együtt hatolunk a távolba a két öreg vason, a két kamaszkori barát. Küzdünk az elemekkel, a technikával, az esővel, a helyhiánnyal, a mindennel... Nagy buli lesz, na. Lehet röhögni, látom az arcotokat. Ettől még ez jó, nem véletlenül művel hasonlókat mindenféle angol meg új-zélandi őrült.

Aztán tartottunk egy főpróbát, az ő friss NSU-jával, s az én, majdnem olyan régi Morinimmel (az 1956-os) kimentünk Krems mellé, az éves kisautó és motor hegyi felfutóversenyre, Weissenkirchenbe. Az NSU-t lényegében folyamatosan szereltük, a vasárnapi első futam java részéről le is maradtunk, a hazatérés elementárisan iszonyatosan felnyársalóan nagy szopás volt. De megcsináltuk, végigmentünk, 770 kilométernyi utat tettünk meg nem egészen két nap alatt, két hét múlva meg már mentünk is volna vissza. A tervezett túránk is csak 2000 kilométer körüli táv lesz, igaz, sok helyen 2000 méter fölött, azért az nagyon más zsibvásár.

Amit megtanultunk – akkor: nem indulunk olyan géppel, amelyik legalább elinduláskor nem tűnik olyannak, hogy kibírja az első napot. Tesztelnünk kell, finomítanunk, megnyugtató megoldásokat találnunk. Máshogy nem a jópofa, itt-ott megállunk szerelni-tempójú túrába fejelünk bele, hanem a minden sarkon elátkozzuk a napot, hogy kitaláltuk-típusúba.

Közben az én NSU-m is halad – jövő héten jön a szerelős poszt. Endréé is halad, arról is lesz szó. Én viszont most nagyon elakadtam egy egészen más fronton. Nem, nem a Reflex-Korellével, azt felújíttattam, jól működik, csak a rövid zársebességei lassúak kicsit, kompenzálni kell a fénymérőhöz képest fél-egy fényértéket.

A valódi bajom? Van száz fotó itt, amelyek közül nyolcvan esélyes lenne arra, hogy belekerüljön a túránkba, ha tudnám, hol készülhettek. A többit csak azért tettem be, mert sok rajta az autó, esetleg másnak is jópofa lehet ismert helyeket látni nyolcvan évvel ezelőttről. Firenzébe nyilván nem fogunk elmotorozni – de a Königssee, Graz, a Garda-tó még szóba jöhet. A többi?

A Misurina-tavat, a Pordoi-hágót, Firenzét, Fiesolét, Graz egyes részeit, Bolzanót, néhány Dolomitok-beli útszakaszt még ugyan sikerült beazonosítanunk Endrével a saját fotóinkról, a Google segítségével, vagy a feliratok böngészésével, s ez is másfél évbe került. De a többi nyitott kérdés, megrekedtünk. Egy csomóról tudom, hogy láttam már valahol, de pocsék a memóriám, ezért homályos érzéseknél többet nem tudok felidézni, ráadásul, ha motorozik az ember, nem okvetlenül a tájat próbálja bevésni az agyába – látja, de nem nézi...

Minél több képet sikerülne beazonosítani a segítségetekkel, hol lehet, annál érdekesebbé tudnánk tenni ezt a túrát, bár tudom, vaktában is eléggé az lenne, önmagában. Ezt a túrát, amelynek azóta neve is lett, s az összes BSA-s, NSU-s poszt már eddig is ilyen taggel futott, ha visszanézitek: NSU Challenge, 1938.

Mindenki jegyezze meg, mert ez lesz a két, ötvenen túli hülye bakancslistás programja... Egy-két év múlva, addig küzdünk. Kicsit azért néha én is röhögök rajta, képzelem, ti mennyire.

----------------------------------------------------------------------------

Az NSU Challenge 1938 eddig megjelent részei:

1. A bukás projektje
2. Kilenc éve dédelgetett, titkos gépem

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalbike, és ettől mi éhen halunk.

A TB olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TB-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.