Ezeket a csodákat hiába keresed máshol

Túra: Görögország, Albánia, Montenegró

2021.11.27. 07:27
8 hozzászólás

„Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, Még zöldel a nyárfa az ablak előtt...”, de szeptember végén olyan csípős hideg van reggelente, hogy beléd fagy a szalonnás tojásrántotta. Cserébe este egészen korán sötétedik és olyankor pillanatok alatt leesik az amúgy napközben egészen elviselhető hőmérséklet.

Ilyen körülmények között egy egész hetes motoros túrát szervezni, mondjuk az Alpokba vagy a Fogarasi-Havasokba igazi szerencsejáték. Egy kis ázás-fázás mindenképpen benne van a pakliban, de buli helyett könnyen lehet egyhetes szívásban részed. Kézenfekvő volt az ötlet: húzzunk le inkább délre, a görögökhöz!

A Rhino Tours-nál régóta terveztük ezt a túrát, most végre összejött. Meghívásos, VIP esemény volt, ami kizárólag régi ügyfeleknek, tudatosan képzett és gyakorlott túramotorosoknak szólt. Tapasztalatok alapján az ilyen sok résztvevős, hosszú túrákon a negyedik-ötödik nap környékén sokaknál kezdenek kijönni a fáradtság jelei. A kezdeti nyitottságot, barátságos közeledést felváltja a széthúzás, az intolerancia, és egyre gyakoribb a veszekedés. Ez elkerülhető, ha a résztvevők profik, és még jobb, ha már eleve ismerik egymást valamennyire. A meghívásra meglepően nagy arányban mondtak igent a kiéhezett motorosok.

Összesen 21 fővel és 17 motorral vágtunk neki, ami rengeteg! Általában 2-3 csoportra osztva haladtunk. Három túravezető volt: Dobos Zoli, Szimcsák Attila és én. Számunkra semmit nem von le a túra élvezeti értékéből az, hogy nekünk munka, a többieknek kikapcsolódás volt. Ugyan mi koordináltuk az eseményeket, de a kalandokat velük együtt éltük át. Görögországból indultunk, Albánián, Montenegrón és Bosznián keresztül jöttünk hazafelé. 2000 km a volt a táv, természetesen az utunkba eső legjobb motoros helyek érintésével. Mivel szeretném elkerülni az unalmas „harmadik görbe olajfánál fordultunk el” típusú túraleírásokat, ezért kiragadtam a túra néhány csúcspontját. Főleg magaslatokról lesz szó (költői és fizikai értelemben egyaránt), de akadt azért mélypont is.

Thessaloniki

Másfél órás repülőúttal érkeztünk meg Görögországba. Gumi- és idegrendszergyilkos autópályázás helyett gyakorlatilag teleportáltuk magunkat motoros túránk kiindulási pontjára, míg a motorokat teherautóval szállították le nekünk Thessalonikibe. Az időzítés első osztályú volt, éppen akkor szedték le őket a teherautóról, amikor befutottunk a szállodához. Délután városnézésre indultunk Görögország második legnagyobb városába. A többség taxiba szállt, nem akarták megkockáztatni, hogy már a 0. napon fellökik őket a kiszámíthatatlan balkáni forgalomban. Ha „lábon” jöttünk volna, akkor már akklimatizálódtunk volna a déli vezetési stílushoz, de hirtelen belecsöppenni abba a káoszba tényleg kicsit erős. Én sokat vezettem már a görögöknél, ezért bevállaltam a motort. Hamar felvettem a ritmust és a helyi szokásokat. A gyenge idegzetűeket nem szeretném azzal sokkolni, hogy leírom, miként kell nagyvonalúan értelmezni a KRESZ szabályok odakint. A lényeg, hogy az autósok nem dudáltak rám, hogy feltartanám őket, és a rendőröknek sem szúrt szemet, ahogy közlekedek, tehát valószínűleg mindent úgy csináltam, ahogy illik. Adrenalindús élmény volt éjjel furikázni a nyüzsgő nagyvárosban.

Útban a Meteorákhoz

Egyórás dugóban araszolással indult a nap. Ennyi időbe telt, mire átrágtuk magunkat a reggeli csúcsforgalmon a város másik végébe. Onnantól viszont mintha kiciánozták volna az autókat az utakról, gyér forgalomban haladtunk. Lehetne spilázni, hogy hű meg ha, milyen helyeken jártunk, de valójában az utolsó 20-30 kilométerhez képest az Olympos-hegy lábánál végigmotorozott nap szinte szót sem érdemel. Persze meleg volt, meg kanyargós az út, meg szép a táj, de mindez csak előjáték volt a nagy finálé előtt. A csoda ott kezdődött, amikor lekanyarodtunk a Meteorák felé vezető alsóbbrendű útra. Egy hegy gerincén kanyarogtunk végig. Ahogy egyre ritkább lett a növényzet, úgy nyílt ki a tér és mutatta meg magát a táj. Aztán egyszer csak feltűnt az első, hatalmas kőszikla tetejére épített kolostor, majd a következő, majd megint egy másik. Utószezon lévén alig volt forgalom, az aszfalt minőség kifogástalan, az út szélét sűrű kőkorlát szegélyezte. Nem tudtunk betelni a látvánnyal, ezért néhányan mentünk még egy kört ugyanezen az úton, hogy újra átéljük a drámai pillanatokat. Estébe nyúlóan motoroztunk, sőt, én még fent maradtam a hegyen megnézni a naplementét. De nem voltam egyedül! Onnantól, hogy a nap aranyszínűre festette az eget, egészen addig, amíg végleg el nem tűnt a horizonton, minden megtelt emberekkel. Az autósok megálltak az út közepén, a buszok nem tudtak továbbmenni, ezért az utasok leszálltak és kimásztak a sziklákra. Szó szerint szerzetestől a kurváig mindenki ott volt és bámulta ezt a naponta ismétlődő csodát. Amikor besötétedett, egy pillanat alatt felszívódott mindenki. Én is felültem a motoromra, és visszamentem bulizni a többiekkel.

Amire senki sem számított

Egy hegyen átívelő végtelen és kietlen országúton igyekeztünk a félsziget nyugati része felé. A forgalom sűrűségét (ritkaságát) tökéletesen leírja, hogy egy komplett sávot elfoglaló fenyőfa még senkinek sem szúrt szemet, évek óta növöget az aszfalt felett. Sütött a nap és alig volt felhő az égen, de a magassággal arányosan a hőmérséklet rohamosan csökkenni kezdett. Kezdtük magunkat kellemetlenül érezni. Amikor már csak kettő fokot mutatott a hőmérő, megálltunk öltözködni. Felvettem minden meleg ruhámat, de az ujjaim átmeneti kesztyűben még így is lefagytak. Szerencsére egy óra múlva már túl voltunk a nehezén, a hegy túloldalán ismét kánikula fogadott. Délután, mikor Sarandában csobbantunk a 25 fokos Jón-tengerben, már csak egy vidám sztori volt, hogy aznap majdnem megfagytunk.

Kék szem forrás és egy 2000 éves város

Dél körül léptük át az albán határt, első megállónk az egyik legismertebb turista látványosság a Kék szem forrás volt (angolul Blue Eye, albánul Siri Y Kalter, a rend kedvéért). Varázslatos hely. Több mint 50 méter melyről tör a felszínre irdatlan mennyiségű kristálytiszta víz, ami rögtön egy kis tavat hoz létre maga körül. A természeti csodát rengetegen látogatják, ezért az oda vezető alig két kilométer hosszú földutat az albánok már évekkel ezelőtt nekiálltak megcsinálni. Nem sokáig jutottak, aszfaltnak nyoma sincs, sőt, az út rosszabb mint valaha. Mit volt mit tenni, Goldwingestűl, Triumphostúl beoffroadoztunk a forrásig. A friss levegőn elköltöttünk egy remek ebédet, miközben a háttérben a legbevállalósabb turisták egy rozsdás állványról ugráltak a jéghideg vízbe.

Alig 40 kilométerrel arrébb, a következő állomás előtt egy komputazás színesítette a programot. Nem kell oltári nagy dologra gondolni, csak egy 50 méteres széles tengerszorosra, amin – a helyi folklór részeként – egy kábelekkel mozgatott ócska tutajjal furikázzák ide-oda a járműveket. A szerkezet egyébként egészen elmés. A csörlő az útmenti házikóban lapul, a fém kábelek a vízig az aszfaltba süllyesztve futnak. Két részletben sikerült átszállítani a csapatunkat Butrintba, a nap kulturális programjához. Itt fekszik az a hatalmas romváros, ami több mint 2000 éves múltra tekint vissza. Ez idő alatt megfordult itt mindenki, aki számít: görögök, rómaiak, bizánciak, franciák, velenceiek, oszmánok..., és most már mi is.

A Riviéra vadorzói

A szokásos kettő helyett három csoportra osztva indultunk el Sarandából, amiket – tekintettel a BMW-s többségre – a különböző menetprogramokról neveztünk el. Volt egy„Dynamic” csapat, egy„Road”, és egy másnaposokból és óvatos duhajokból álló „Rain”. Én a középsőt vezettem fel. Az albán riviérán futó SH8-as út 80 km-e a világ egyik legjobb motoros útja. Végtelenszámú kanyarral vezet végig a tenger partján, mesebeli beach-ek, hatalmas sziklák és apró falvak között. Az út a Llogara nemzeti parknál hirtelen 1000 méter magasba visz fel, közben ötször oda-vissza mész a hegy oldalán, egyik irányban a tenger, a másikban egy 2000 méter magas hegycsúcs adja a hátteret.

Kellemes, meleg nap volt, ideális egy jó kis csapatásra. Mögöttem Karló elég keményen tolt a Goldwinggel. Gondoltam, nem kéne feltartani, ezért elkezdtem tempózni. Karló élvezte a motorozást, lábtartótól lábtartóig döntötte a behemót vasat. Bevallom, én ilyet eddig csak Youtube-on láttam, most nézhettem élőben, a tükörben. A többiek tartották a lépést, hatalmas motorozás kerekedett belőle. Ahogy az út fénypontjához, a Llogara hágóhoz értünk, egyszer csak megpillantottuk magunk előtt a másik csoport végét. Hoppá! Nagyot mentünk, majdnem utolértük őket. Mindannyian átéreztük a lehetőség súlyát: ha beérjük a többieket, az esti vacsoránál olyan szóbeli oltást kapnak, ami lehet, hogy még a védettségi igazolványukba is bekerül. Rátettünk még egy lapáttal és a csúcs előtti utolsó kanyarban befogtuk a – legalábbis papíron – gyorsabbakat. Szép csapatmunka volt!

Az ünneplés valahogy mégis elmaradt. A Llogara-hágó Kékestetői magasságban lévő kilátójában csak tátottuk a szánkat, olyan kilátás tárult elénk. Egyik irányban lefelé a tengert, másikban felfelé óriás hegycsúcsokat, a kettő között pedig a partot látod végig, hófehér kavicsos strandokkal és apró településekkel, ameddig a táj el nem veszik a párás levegőben. Kétség kívül ez volt a Meteorák után a túra második csúcspontja.

Hol kopna el egy gumi, ha nem a világ végén?

Shkodra felé menet a benzinkúton vettük észre, hogy az egyik KTM-ről váratlanul elfogyott az első gumi. A minta teljesen eltűnt, és itt-ott hámlás jeleit mutatta a futófelület. Ennek a fele sem tréfa, ezzel nem jutunk el hazáig, de az aznapi szállásig sem. Szimi vette kezébe az ügyet. A KTM-es Lacival sorra meglátogatták a környék összes gumisát, de nem jártak sikerrel. Az albánok még nincsenek ilyenre felkészülve. Mivel onnan már nem volt messze, ezért óvatosan átgurultak Montenegróba, hátha... És milyen igazuk lett! Podgoricában az első gumisnál volt raktáron színre/szagra (típusra/méretre) azonos abroncs, amit pikk-pakk fel is pattintottak. Szimiék az időveszteséget egy rövidítéssel kompenzálták, velük este találkoztunk a szálláson.

Leégtünk, de nem a napon

Kettő csoportra oszlottunk: Zoli egy kisebb különítménnyel bevállalt +120 kilométert a legjobb kanyarok reményében. Ők jártak jobban, kitűnő minőségű, forgalomtól mentes utakon verettek végig. Eközben mi egyenesen északnak vettük az irányt, Shkodra városába, ahol egy magaslaton áll Rozafa vára. Egy meredek macskaköves út vezet felfelé a hegyre, ami a parkolónál némileg kiszélesedik, ellenben meredekségéből semennyit sem veszít. Itt kellett volna biztonságosan elhelyezni a motorokat. Nem részletezem az eseményeket, a lényeg az, hogy megbuktunk hegyi parkolásból. Fél órába telt, mire sikerült úgy-ahogy stabilan letámasztani a motorokat, egy-kettő el is dőlt közben. Hiába, na, síkvidéki nép vagyunk. Ahogy előző nap a dicsőségben, ez alkalommal a kudarcban osztoztunk, de végül igazi csapatként ezt is megoldottuk.

Kőműves Kelemenné albán megfelelőjét tisztelhetjük Rozafában, akiről a vár a nevét kapta.Őt is beépítették a kőfalba, nehogy ledőljön. Mármint a fal. A stratégia bevált, hiszen a falak 700 év után is állnak. A vár maga egyébként nem nagy szám, a legizgalmasabb az benne, hogy minden veszélyes helyre fel lehet mászni, védőkorlát sehol sincsen. A kilátás viszont pazar. Percekig bámultuk a felröppenő pelikánokat, ahogy Shkodra felett köröznek, háttérben az Albán Alpokkal.

A híres SH20-as út néhány évvel ezelőtt még csak egy ugyanolyan poros földút volt, amilyennel sok hegyen találkozni Albániában. Amióta leaszfaltozták, az egyik legismertebb motoros turistaparadicsommá vált. Közel van a határhoz, ezért sok túrázó átugrik Montenegróból csak azért, hogy egy jót motorozzon rajta. Megéri végigcumizni a kétszeri határátkelést, hiszen az út kanyargós, az aszfalt minősége kitűnő, egy-két lehulló sziklát és kóbor tehenet leszámítva nincsenek váratlan meglepetések. A feeling ugyanakkor elképesztő: monumentális sziklák között gurulva szembesülsz azzal, hogy milyen apró az ember, jelentéktelen porszemnek érzed magad. Mivel mi eleve Albániából jöttünk, ezért az első határátlépést megspóroltuk, lendületből érkeztünk meg a hegyek közé. Az öt hajtűkanyaros „kis Stelvio” tetején található kilátónál egyesültünk Zoliékkal. Az időzítés első osztályú volt, a kanyarvadászokkal szinte egyszerre futottunk be. Mivel már mindenki az éhhalál küszöbén állt, megálltunk az SH20-as felénél található Tamaréban. Ez egy világvégi hegyi falucska, ami méretéhez és elhelyezkedéséhez képest indokolatlanul jól néz ki. Kőlapokkal burkoltak le mindent, beleértve az egész főteret, a teraszokat és a házak falát. Minden olyan, mintha élére lenne vasalva. A helyiek valószínűleg a turistákra alapozzák a jövőt, és milyen igazuk van! Bizonyítja ezt az étterem forgalma és az angolul beszélő pincérek.

Az egyik legszebb rész még hátravan!

1 kilométer suhanás, 120 km/h-s maximális sebességgel. Akinek a szervezete nem termelt elég adrenalint motorozás közben, kipróbálhatta a drótkötélen csúszást Európa legmélyebb kanyonjában, a Tarában. Mindezért csak 20 eurót gombolnak le, ilyen jópofa szórakozási lehetőségek vannak Montenegróban. Az első pihenővel meg is voltunk, ez volt a ráhangolódással a Durmitor Nemzeti Parkra.

Megyünk-megyünk egy kis faluban, ritka erdővel szegélyezett úton, befordulunk jobbra és egyszer csak hatalmas kopár hegyek között találjuk magunkat, a Durmitorban. Kép nem adja vissza, szó nem írja le azt a fajta térélményt, amit ez a hely nyújt. Akárhányszor erre járok, minden alkalommal eláll a lélegzetem tőle. A sziklák között keskeny út kígyózik, soha nem tudhatod, mi vár egy-egy kanyar után. Ez nem a száguldásról szól. Minden kissé lelassul, egyszerűen nem lehet betelni a látvánnyal. 40 kilométer ámulat, miközben a táj többször is megváltozik. A szürke sziklákat zöldessárga dombok váltják, de az arányok továbbra is változatlanok maradnak. Majd jön egy kis erdő, mielőtt kibukkanunk a Piva Kanyon feletti, alagutakkal teli szerpentin tetején. Ez a vidék örök kedvencem marad. Ha még nem jártál a Durmitorban, jobb lesz, ha felírod a bakancslistádra! Itt van a szomszédban, csak 700 kilométerre Budapesttől.

Érzékeny búcsú

Utolsó közös éjszakánkat Szarajevóban töltöttük. A szálloda közvetlenül az óvárosban volt, fél percre a bazársortól és az autentikus ízeket kínáló éttermektől. Egy égész teraszt elfoglaltunk és egy utolsó nagy zabálással ünnepeltük meg az elmúlt napokat. Másnap az út már csak egy köpés volt hazáig. Mondjuk, jó nagy köpés. 550 kilométer, aminek több mint a fele unalmas autópálya. Legalább az első részét igyekeztünk élvezetessé tenni kanyargós mellékutakkal.

A búcsú mindig egy megható része egy túrának. Napokig ugyanazokkal az emberekkel fekszel és kelsz, ebédelsz, motorozol kilométerek és kanyarok ezrein, rengeteg kalandot éltek át együtt. Új barátságok szövődnek és régiek mélyülnek el. Aztán ennek az idilli állapotnak egyik pillanatról a másikra vége. Mohácson Dobos Zoli elmondta a búcsúbeszédét, majd hosszú percekig mindenki csak ölelkezett. Telefonszámot cserélt mindenki mindenkivel, néhányan már jövőbeli közös programokat tervezgettek. A társaság remekül összekovácsolódott, csodás helyeken motoroztunk, jókat ettünk-ittunk, fürödtünk a tengerben. Az időjárás végig kegyes volt hozzánk, egy csepp eső nem kapott el minket egész úton. Kár, hogy minden túra egyszeri és megismételhetetlen, így ezt sem lehetne még egyszer ugyanígy végigcsinálni. De azért meg fogjuk próbálni!

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalbike, és ettől mi éhen halunk.

A TB olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TB-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.