Teszt: Honda VTR250

Zseb-Ducati diszkont áron

Teszt: Honda VTR250

2009.08.22. 08:50 Módosítva: 2009.09.02. 13:07

Adatlap Honda VTR250 (249 cm3)

  • Hengerűrtartalom: 249 cm3
  • Hengerszám: 2 hengeres, V
  • Teljesítmény: 39 LE @ 10500 rpm
  • Nyomaték: 22 Nm @ 8500 rpm
  • Váltó: 5 seb. váltó
  • Tengelytáv: 1405 mm
  • Tömeg: 161 kg
  • Tank: 12 l

Amilyen sznob vagyok, már látatlanban attól féltem, hogy ez a 250-es lesz számomra a tökéletes motor. Nagy nehezen találtam rajta kifogást, de rettenetesen szégyellem.

A motorozásban, mint oly' sok minden másban, hajlamosak vagyunk durva túlzásokba esni. Én is sznob vagyok, mint mindenki más, de azzal vigasztalom magam, hogy csak közepesen. Nem akarok 250 kiló feletti motort akkora négyhengeressel, ami egy kisautót is sportosan mozgatna.

Nem vágyok olyan kétkerekűre, ami egy másodperc alatt gyorsul százra és 300 feletti a végsebessége – mert soha nem tudnám kihasználni. Közútra már egy 600-as szupersportgép is sok nekem. Álmaim netovábbja a motorozás középkategóriája: csupasz vagy fejidomos gépek, 500-től 750 cm3-es lökettérfogatig, V2-es, sorhármas vagy sornégyes motorokig, 70-től 110 lóerőig. De néha még ezt is túlzásnak érzem.

Én vagyok szoftverhibás, ez nem is vitás, de engem frusztrál, ha sokkal többet tud nálam az éppen vezetett gép. Nem boldogít, hogy ott az „erőtartalék”, ha utam során a motor erejének legfeljebb 20 százalékát használom. Mit ér a könnyfakasztó fékhatás, ha az ABS segítsége nélkül képtelen vagyok kihasználni? Minek az állítható futómű, ha a kanyarsebességem nagyjából a köbgyöke az elméletileg elérhető tempónak?

Számomra az ideális motor olyan, amire jó ránézni, nettó könnyű, ráadásul könnyedén vezethető, városban minden autónál fürgébb, de országúton sem lassú, elférünk rajta ketten és akad rajta egy-két szeretnivaló részlet – a hangja, egy különleges technikai megoldás vagy csak egy igényes részlet. Papíron a Honda VTR250 pont ilyen.

Úgy néz ki, mint egy csodaszép Ducati Monster, ami fél számmal összement a mosásban, V2-es motorja elégnek tűnő 30 lóerős. Alig több mint 160 kiló, így kis túlzással a fejem fölé kaphatnám, ha a motorosok is úgy tüntetnének, ahogy a biciklisek szoktak. Szerintem egy „menő” V-Max, Hayabusa, Ninja vagy Varadero tulajdonosa álló helyzetében az első kereket nem tudja elemelni a földtől.

Persze azt is tudom, hogy a motorozás könyörtelen – és végtelenül sznob – kasztrendszerében a 250-es majdnem a legalja, ennél lejjebb már csak a robogók és a 125-ösök állnak. Ezért féltem, hogy tökéletesnek találom ezt az eredetileg japán belpiacra szánt és ott már több mint tíz éve sikeres gépet. Mégis hogy nézne ki, hogy egy ilyen zsebcirkálóval járok, amikor minden kolléga nagyobb krigliből issza a sört, mint amekkora a VTR motorja.

Az egyhetes próba alatt aztán bejött a papírforma, mélységes szerelembe estem ezzel az apró, lenézett kis döggel. Miután azt hittem, hogy teljesen elvesztem, találtam egy egy elég jó kifogást, és mégsem veszek ilyet. Azóta is szégyellem és úgy érzem magam, mint aki egy apró szemölcs miatt hagyta ott élete szerelmét.

Hogy mitől estem szerelembe? Először is ott a külső. A kis Honda térhálós acélcső váza, ívelt, dundi tankja, V2-es motorja, hatalmas tányérlámpája és lendületes fenékidoma végtelenül meggyőzően idézik minden csupaszmotor egy legszebbikét, a Ducati Monstert. Persze annak nem tetszik, aki szerint simán plágium, ha valaki ilyenformán „merít ihletet”.

Szépek az apróbb részletek is, látszik a VTR-en, hogy Japánban készül, és eredetileg az apró finomságokra fogékony hazai piacra szánták. A hosszúszárú, króm tükrök, a két kerek órából álló műszeregység, a minicsővázas hátsó lábtartó konzol mind szeretnivaló részlet. Persze itt-ott azért látszik, hogy ez egy olcsó modell: egyszerű formájú a hátsó lengővilla és az első lámpák konzoljánál is láttunk már szebb megoldást.

Menet közben tovább fokozódott a rajongásom. Ez egy csodás, fürge és könnyed motor, végtelenül egyszerű, mégis izgalmas terelgetni. Aki ezen nem szereti meg a motorozást, az be van oltva ellene, úgyhogy ne is próbálkozzon tovább. Érzékenyen, de nem durván reagál a gázmarkolat legkisebb mozdítására, a fordulatszám emelkedésével egyre lelkesebben de egyenletesen húz, pontos a váltója, jól adagolhatók és hatékonyak a fékei és egy biccentés is elég, máris befordul a kanyarokba.

Aki elég bátor az ilyesmihez, az lazán cikázik a sávok között, jobbról-balról kerülgeti az autókat és a többi mozgó sikánt. Minden lámpához elsőként ér oda és elsőként távozik, érezhetően a város a VTR fő vadászterülete.

Tuningolva is kipróbáltuk, úgy még jobb, de végül meglett a kifogás is. Ha kíváncsi rá, lapozzon!