A műszerfal információi fél szemmel is felfogatóak, de erre nem is passzolna a túramotorosan bőbeszédű panel. A másik fél szem örömmel néz végig az olyan elegáns részleteken, mint a fekete, alumínium kézvédő. Az autók között ugyan hasznos lehet az ujjak védelme, de sajnos ezzel 9-10 centivel szélesebb a kormány - a sorok közötti csurgáskor ez hátrány.
Elöl 120-as gumikat kapott az MT, talán szerencsésebb lett volna egy számmal keskenyebb. Gyors, jobbra-balra dobálós motorozás közben egy bizonyos döntési szögön túl hajlamos elbizonytalanodni az addig teljesen stabil orr. Amikor frissen hozzánk került a Yamaha, a hátsó gumija is szinte teljesen új volt. A szűz peremek nem tudták a regulát, odébb-odébb csúsztak a kereket megdolgozó 56 Nm forgatónyomaték elől. A körforgalmakban supermotóként viselkedett a nullhármas – csak a 160/60-as hátsójú MT-03 far nem bizonyult olyan kontrollálhatónak, mint mondjuk egy SMC-é.
A felülvezérelt blokk rezgései kifejezetten finomak. Természetesen nem egy betegesen eltompított sornégyes japán belpiacos négyszázasról beszélünk: hála az égnek az egyhengeres meg-megremeg. Az én csuklómat nem fárasztotta, de kollégánk, Tóth Zoli korábban egy ilyenen motorozott; ő már kellemetlennek találta azt, amit én még karakteresnek.
Az 805 milliméter ülésmagasságú nyereg gyönyörű: a sárga tankkal harmonizálva sárga cérnával varrták. A vezető ülepét aránylag kevés vibráció éri rajta keresztül, de az utas rosszabb helyzetben van. Nem is a méret a gond: a hátul utazót jobban megkínozzák a rezgések – mintha a váznyúlvány felerősítené azokat.
Kedvesemnek nem esett kézre a kapaszkodó, és fenekét a városi haladásban erősen felfűtötte az ülés alá húzott kipufogó. Két dobnak néz ki, de sajnos egy az: vízszintesen fektették el a hangtompítót, így bőven jut hő az utas felé. Nem hangos, de van karaktere, és alkalmanként pukkantások és hörrentések törnek belőle elő – pont mint egy röfögve méltatlankodó agresszív kismalac.
A váltó ötfokozatú, hidegen hangosan kattan, de pár perc után már nincsen feltűnő hangja. A kettes és hármas városban majd mindenhol elég, ez fölé csak akkor kell kapcsolni, ha már együtt gurulunk a forgalommal. Az első dupla féktárcsa korrektül teljesít: nem egy verseny Magura vagy Brembo Gold, de a 192 kiló menetkész tömegű Yamahát jól megfogja.
Túrára alkalmatlan, igaz kis mértékben azért pakolható – a tesztmotorhoz járt volna egy felső doboz. Lemondtam róla, a fotóstáskát a tömeglimit miatt úgysem lehet beletenni, mást meg minek cipeltem volna magammal? Azok, akik mágneses tanktáskát tennének rá, csalódnak fognak: a currys disznózsír színére festett tartály könnyű műanyag. Ez a motor nem hosszú utazásra való – habár erre a mondatomra törvényszerűen felbukkan majd egy MT-03 tulaj, aki tízezer kilométeres túrát tett kedvencével. Biztos van ilyen, és én tisztelem, becsülöm.
Ami igazán idegesítő az MT-03-ban, az a lábtartó miatt szinte kinyithatatlan oldaltámasz: annak kívántam kacska bokát, aki azt odatervezte. Emellett még a tartályra ragasztott japán írásjel bökte a szemem – Ázsiában biztos jófejségnek tűnt, de Magyarországon ezt már cikivé tették a benzinkutas matricákat pávatollként villogtató road racerek
Konklúzió? Budapestre kéne, ha lehet, ugyanebben a színben. Sajnos a futóművén csak a jobb oldalra szerelt rugós tag előfeszítése állítható. Ha a jó tündér a kiflikbe fűzné a KTM Duke szárait, és a lengővillához is jutna egy WP vagy Öhlins, nem duzzognék: Az MT-03 hibáival együtt is ideális, lelket kényeztető másodmotor, vagy feinschmecker kezdőgép. Mindenki megbámulja majd, de az erejét hallva biztosan megmosolyogják – ez van, Magyarországon nem értik meg az utcai egyhengereseket.